Szilánkok

Sóhajt az éj, magába fordul -

hanyagul tűzbe dobod a csikket.

Fő a holnap. Gyomrod csikordul,

- az élet játszik egy rohadt viccet!

Születtél - bár soha sem kérted -

anyád, a szeretett nő, nem úgy talált!

Nevelt, óvott, és mindig féltett,

- végül mást ölelt: a sunyi halált..

A viharok közt kikötőt kerestél -

konok a sors, egy szabdalt vitorla..

Filmed ezen részén felirat lettél,

pedig a főszerep, rád volt kiosztva!

int a holnap, gyomrod csikordul..

A jövő játszik: 'nyuszi ül a fűben'..!

Sóhajt az éj. Magába fordul.

Elég volt belőletek szürke hajnalok 

-bár hozzátok szoktam, a fény szinte bánt-

éjjel az álmomban részeg angyalok, 

..egyik fele tombolt, másik fele hányt!

Összekapom magam, a függönyt elhúzom

-szemem az ablakon tükörképembe néz- 

egy ujjal a párába húzom kontúrom..

Kemény ez a reggel: karcol, s nem becéz!

Pirula a számba, ez tán még összetart 

-széjjel vagyok csúszva, az élet olykor üt-

sorsom szénaboglya, mit vihar kavart,

bármit is jelentsen: keresem bent a tűt!

Ma oly pörgős, zajos minden 

- sötét sarokba búj a csend -

köhögéssel küzd az Isten,

megbéklyózva a végtelent.

Az idő ezért szinte áll 

- de siettetném, ó én balga -

az utca: nyüzsgő kupleráj,

a város, zajfertőző szajha!

Üvölt egy sziréna hangja

- szmog ül meg útszéli fán -

lennék Crusoe, nem zavarna,

hogy körbevesz az óceán.

Lépcsőn kopognak lépteim 

- egyre távolodnak a zajok -

sötét szobámban vár a csend,

és én végre hozzá bújhatok! 

Itt a reggel, kávé két cukorral 

- a fűben előttem futrinka szalad -

a nap mára is meleget forral,

eshetne már, az se baj, ha szakad!

Szabadnap van, ma nincsen gálya,

a balzsamfenyőmből a gerlém sasol’

- ideszokott, neki jó ez a pálya -

biztosan őt sem várja senki, sehol.. 

Délben már szinte olvad az aszfalt,

- egy szép szitakötő vizet keres -

kiégett fű alatt, a föld szabdalt:

darabokban vedlő, kemény, szikes.

Mit írjak máról az emlékkönyvbe,

-miben tobzódnak még az üres lapok-

a sors röhög, lejt az életgörbe,

körülöttem összegyűrt piszkozatok..

Most még eltakar a nap elől egy felhő

- tegnap hamvain, a ma hever félszegen -

ablakon át, olyan tört-barna az erdő

s fénysugár játszik rajt, boldog-féktelen

maszatos tükörbe zárom be az arcom

- alatta feldereng egy maradéknyi én -

amíg tenyerem szemeim elé tartom

odabent felsikít a múlandó remény

egykori énem, mára mindössze torzó

- közelről látok rá a lélek mélységeire -

bár az élet olykor nem tóparti korzó

megállok! /A szakadéktól néhány centire.. /