Szilánkok
Nihil
Itt az új év, most végre szanálok,
felhalmózódott bennem annyi minden,
- háború, csatazaj, lövészárok -
sok hűhó, minek haszna nincsen.
Átválogatom az emlékeim,
mi jó, mi szép, mire semmi szükség,
kutatok egyre a múlt romjain
s kidobom, mibe sok a feszültség.
Így, kiüresedve nézek a jövőbe,
még a delete’ gombon tartva kezem,
- talán túl sok minden lett törölve... -
nihil van bennem, visszhangos verem!
Bokrok zugán
Néha elhúzok e zavart világból,
megyek erdőn, bokrok zugán,
s átbújok így mindentől távol
emlékeimnek tűfokán.
Eszembe jut sok régi karácsony:
gyerek voltam és hó esett,
s megszédülve e képek súlyától
keresem kicsit mi elveszett.
Előttem nagy őrgébics surran,
ritkán látott téli vendég,
egy tüskére szúrja fel éppen
az elejtett pocok testét.
Mélyet slukkolok a levegőből,
hűvös van s a köd szitál,
ha ésszel nem megy megoldom erőből:
túljutok a kökénybokrok során.
Elhessegetem gyorsan a múltat,
az idő múlik, más lett a szerep,
és Törpikéim’ karácsonyfánál látva
majd magamba fojtom a könnyeket.
Indulok, hamar jő az este
s mintha mosolyogna rám,
az elejtett kis pocok teste
ott az izzó galagonyán.
Advent
Ezt a bejegyzést egy tagunk töltötte fel a blogjába. A bejegyzés nem minősül hivatalos tájékoztatásnak, a benne szereplő esetleges állítások a képzelet szülöttei, és semmi esetre sem tekinthetőek objektív hírnek vagy tanácsadásnak. A koronavírussal kapcsolatban a koronavirus.gov.hu címen elérhető hivatalos oldalon lehet tájékozódni.
Egy gyertya ég már mielőtt eljő
- hogyha nem fordít mégis hátat -
hisz e melankóliába rejlő
elbaltázott évre nincs bocsánat!
Pedig úgy tűnt, már minden /is/ jobb volt,
-most ki tudja, mikor vetnek véget,
e keményvonalas, nyakig gombolt,
vírusüldöző csörtetésnek!
Vacsorázunk -eddig sem volt hostess,
első gyertya ég adventet várva,
nagyon hiszem, jövőre már jobb lesz,
a sors vigyorog, az ajtó zárva..
Számok
‘Talán egy kis misebor kellene’
dohog a kántor a szószék előtt,
- Isten úgysem fordul majd ellene,
hisz földi léte hittel összenőtt!
A sírköves, tenyerét dörzsöli,
neki ügyfél majd mindennap akad,
- a számokat rádió bömböli,
mosolyt fakasztva bajusza alatt.
Kopog az ásó, az éjjel fagyott,
‘megtiltanám, hogy télen haljanak’
- a sírásó emígyen mormogott,
míg feje felett varjak rajzanak.
‘Nézd, elkelne egy új pár csizma már’
- mutatja lábán csőszné a régit,
fia dörren: ‘anya ne légy szamár,
sikáld meg s visszanyeri a fényit’!
Szürke nap, a csőszt temetik éppen,
sírásó, kántor, korlátozott virág,
csőszné néz, hogy álmodik vagy ébren
sújtja számokkal az átkozott világ.
Árnyak’
Fakulnak már előttem a képek,
a bennem ragadt sok szép pillanat
- halni miért kell, ha élni se vétek -
a pergő napok, most nyomasztanak
Egy szürke felhő telepszik a tájra
az őszi szél, épp elmúlást dalol
- már lesben a tél, kopottas ruhába -
és bronzbarna a nyáron zöld vadon.
Az üresség bennem, oly mély mint a Bajkál,
nézem a tájat, mi lassan tetszhalott
- sötét árnyak bújnak mögöttem a falnál -
az életjátszma, egy röpke, gyors tarot.