chillly24 blogja

Azt hittem nem szeretlek,

S el tudlak hagyni, 

Hogy a kötődés nem ily gyengéd, 

S könnyű másra gondolni. 

Neked volt igazad:

Szerelmes vagyok, 

S csak téged látlak, 

Hiába a mások vágya.

Hogyan lehet így szeretni, 

Hogy sünök módjára összegömbölyödünk,

Ha ego-vihar idején egymáshoz érünk,

S egymás kérgét megsértjük?

Minden szerelem más, 

Nincs semmi kifogás, 

Így kell elfogadni mindent, 

Hogy aztán ne szurkáljuk egymást! 

Folt hátán folt,

A szerelem jön, 

S csókot gerjeszt,

Beterít leplével. 

Csókod érzem folyton, 

S amikor már oly forró, 

Hogy igaznak érzem, 

Te hirtelen felébredsz. 

Hideg ősz torkollja le szívem, 

Zúzmarássá kopik lelkem, 

Aztán majd újra felhevítesz, 

Te kohó vagy, én a nemesfémed. 

Mások az érceiket büszkén hordják, 

Te meg óvva bújtatsz, 

De bárki aki meglát veled, 

Mindet irigység önti el menten.

Nyisd ki szemed és lásd, 

Nem vagyok egy koholmány, 

Egonkat fújja el a havas szél, 

S maradjunk csak mi ketten: 

               te és én. 

Ne közelíts jobban,

A lelkem is beleroppan,

Ha arcomba szívvel beleállnak, 

Megálljt int a lámpa. 

Távol vagy boldogságban, 

Ne várd hogy könnyen váltsak, 

Félelmem túl tapasztalt, 

Hátamban a sok kést láttad? 

Ki közel került, 

Mind elárult, 

Nem hiszek előre, 

Nem hiszek már előre. 

Szívem hideg lett, 

Mi csak lassú tűzzel lobban be, 

Döngő léptekre megrezzenek, 

Szívem mimózaként leplezem.

Jobb a távol, 

Az oly közeli, 

Egyszer leszek bátor, 

De még óvlak téged magamtól! 

Bárhová születhetsz,

Bárki is lehetsz, 

Kitaníthatnak cárnak,

De ha nem akarod, 

Véges napok várnak. 

Valaki előbb rajtol, 

Van aki az utolsó sorban tapsol, 

És hálát ad a létnek, 

Hogy hogy van ilyen szerencséje, 

Köszönetet mondhat életének. 

De sokaknak csak az én megy, 

Mást nem lát szükségesnek, 

Se hála se szeretet csak az élvezet, 

Megfosztja magától elme nélkül az életet. 

És aki hátul indult? 

Sok ember ott is marad, 

S elfogadja semmiségét, 

A lét apró felszínét, 

Ahol a csizma örök árnyékot vet. 

De vannak az alkotók, 

Bár ők is mulandók, 

De nem félnek kitörni, 

A hallgatást is kiszínezni, 

S nem félni a csizmától. 

Alkotni s menni előre, 

Fejlődni s figyelni, 

Nem leragadni a sárban, 

Mit súg elméd? 

Mondd el nekem bátran! 

Apró virágként az ugaron lenni,

Oly fájdalmas, 

Döngicsélő méhek súlyukkal elnyomnak, 

Megszokták a dudva ólmát. 

Szürkék közt színesnek lenni, 

Dalt ontani s csendben maradni, 

Illeszkedni, de önmagamat adni, 

Oly fárasztó. 

Életünk csupa hézag s űr, 

A mások fájdalmát töltjük ki mi, 

Feledteted vagy sem, 

Sokan nem lépnek túl ezen. 

Virágként illatozni, 

S magunkat óvni 

Egyszerre nem lehet, 

Vagy célpont vagy, pajzs vagy.