Bara Anna

a szemcseppes üveg már megint úgy robbant be a

szobába mint a bomba

röptében szinte szétroncsolta a szívében az ereket

alig hallható szuszogás követte

majd csend

megkönnyebbülhetett volna

de helyette a lelkiismeretfurdalás fészkelte be magát

valamit nem jól csinált már megint vagy kihagyta

a sötétben a nyitott szobaajtóban 

álldogált az anyja

fel kellene kelned

gondolhatta

fel kellene kelnem

fel kellene vennem

gondolta

a sokadik ilyen éjszaka után

de inkább várta a  jól ismert csoszogást

a fészkelődés zajait az ágyon a

megnyugtató hangokat ahogy alszik

és elfelejti a műtéteket 

a sugárkezeléseket 

talán apja halálát is

de már nem volt ereje kérdezni se

pedig szerette 

de alig repült

máris sebész szikéje

szegte szárnyait

bőrén a hegek mint

térképtetkók

pokol tüzében égtek

a végekig

pongyolája szatén

rózsakert volt

s míg szirmok hulltak

róla a vén augusztára

nevetését a szél

hozzám sodorta

ma is felcsendül

fülem zúgásában

anyám pillangó volt

kivel az élet játszott

de amíg szállt

mindig visszatért

elhitette hogy

nem veszíthet

még most is várom

egyszer megérint

gyűlölöm. ráépült nyolc évnyi emlékemre. 

összenyomta a hortenziafejek apró szirmait, 

s a parfümök kavalkádja elfedte a 

lila akácok diszkrét illatát. 

az udvari egyszobásunk mellett sem érződik gázszag. 

a szomszéd néni igazi úrinő volt, de szerelmei után 

csak a halállal tudott elszenderedni. 

a házfelügyelő sem inti a gyerekeit, hogy 

ne rohangáljanak, s nem csúfol senki gólyalábúnak. 

a zongoraszó a táblabíró családjának 

nappalijából a parkettákkal valamelyik 

szegény ember kályhájában rég elduruzsolta 

a szerelmi álmokat. 

csak a gyermektelen idős házaspár 

intarziás bonbonierje maradt meg és a 

mosolyuk, amikor átnyújtották. 

a karácsonyi angyal is elmenekült. 

azóta az angyalaim bármikor és soha velem, 

ahogy Isten. de ő  sem szólít már meg hihetően. 

gyűlölöm a plázát. 

agyonnyomta a gyermekéveimet. 

amíg az őszi égen csillagokból

mazsoláztak a felhők,

mellénk kuporodott az este.

végigcirógatta tincseinket,

s a fák vérző levelein hintázó

széllel kisebb vitába szállt.

a sötétség ura hatalmas hátizsákjában,

mint túlélő csomagot mindenhová

magával cipelte a múltat. de a

szikár szél vállán nem fért el

sok emlék. így nem csoda, hogy

rég elhagyta a pillanatot, amikor

ugyanígy itt ültünk, rabul ejtve a

csorgó holdezüstöt. míg a

rovarneszektől riadtan összebújva

nevettük ki egymás félelmeit, a

hűvös szél jó ok volt a közeledésre.

manapság vastag felsőben ülünk

egymás mellett. de játszunk és

eljátsszuk, hogy még így is fázunk,

és egy hatalmas pulcsit kötünk,

s ha kész lesz ketten bújunk bele,

hogy megnevettessük a halált.

ez a világ arra késztet

ne lássak csak diófát

keressek egy üres fészket

s játsszam el a fiókát

sok a pondró mégis éhen

hullnak el a szárnyasok

acélágon feszül a Nap

s ha elpattan elgurul

ami csillan puska csöve 

pengeél s nem madárcsőr 

vérbe fagyott sugarakat 

számolok a faágról

látom merre száll a többi

szárnyaikon tépett toll

inkább vagyok éhes fiók'

hol nem tapad reám folt