Bara Anna

cedrus49• 2019. október 9. 11:22

a hálátlan asszony

naponta kialmozza a féreglyukakat

hogy amit elnyeltek újra szem előtt legyenek

kifényesíti a halál kaszáját

hogy kedvében járva távol tartsa amíg

mindennel nem végzett

megjárja a poklot is hogy

ne nélkülözzék körülötte a meleget

kisuvickolja a párja csigaházát

hogy ne kelljen a csápjait sem mozdítani

majd félig leengedi a felhőrolettát

hogy a párhuzamoktól elvakított áldott jó ember

végre megláthassa üvegtestét ami

egy régen hallott köszönömtől is

szétporlik

2 hozzászólás

cedrus49• 2019. október 9. 09:57

egy úrinő úgy hetvenhétben

elvált státusz, lakáspompa.

vörös hajjal büszkén lépked.

idős barát lángját lopja,

mellette lett olyan fényes.

mellette lett olyan fényes,

az úr pohos, ámde gazdag.

ha köszönnek, mosoly éppen.

idegennek határt szabnak.

pár év és az arca fakó.

hangos évek: emlékszövet.

fia drogoz s helybenhagyja,

amit mindig nagy csend követ.

nagy csend követ, hosszan tartó.

beivódik a falakba.

haja szürke ágytakaró.

lelke pusztult a haragba.

ha időnként a dübögés

gyomrot érő, mint egy ököl,

vagy ahogyan a szélütés

beteg testén széjjelömöl,

mintha minket ért volna el,

anya leküld. félve megyek.

halál bújik a sarkokban.

betegszagok, rákos sejtek.

betegszagok, rákos sejtek,

morfiumos magánytócsa.

szemeitől én szenvedek.

retuségen múló hold van.

retuségnek múló holdja

a nő, az a vörös, büszke.

nem léphet ki már az ajtón.

csak eltűnik a semmibe'.

3 hozzászólás

cedrus49• 2019. október 6. 07:37

ahol találkoznak az égi óceánok

azon az estén, mint a mesebeli hableány

még szétnézett e földi világban mielőtt

alábukott. teste nem vált semmivé,

lelke huszonnyolc lélekkel emelkedett

a mennybe.

azóta a parti fák minden sikolyra

ágaikkal a víz fölé nyúlnak,

a híd gerince elnehezül, ahogy a folyóra

szemfedőnek ereszkednek az éjszakák.

a búvárok retináján ezután örökké

ott lebegnek a hajóablakokban kalimpáló széklábak,

mintha emberi testek keresnének kiutat,

de csak vörös terítők kúsznak elő az iszapból.

elnyelt kiáltások buborékai szállnak a felszín felé

a fülsiketítő csendet felkavarva.

miközben a keresők félelme a kudarctól és

még mélyebb félelme a sikertől a tieddé lesz,

az alig kivehető foltokra tekeredik a sodrásban

a hiábavaló idő: élőhalott leszel s te is eltűnsz

az örök várakozásban.

6 hozzászólás

cedrus49• 2019. október 5. 19:04

A hatalmas ház a kerttel lassan összement.
Elszökkent a fák fejéről az ég. Pedig
majdnem elértem, mint kis gyerek.
Egyedül csak a plafont volt nehéz.
Amíg a gémeskút felhőket döfködött,
az öreg eperfa részegre itta magát.
Néha hallottam, ahogy a viharos szélben
kicsúfolják az éjszakát.
Az idősek háta egyre csak görbült,
mire kinőttem a sok mesét. A világ meg
egykedvűen teremtett és temetett bármi lényt.
De Isten kivasalta, ami összement.
Előbb a gyerek tűnt el belőle.
És rádöbbentett a ház nem is kicsi.
A mennyezetet már nincs kivel elérjem.
A kert is kitágult. Ismét végtelen.
Minden újnak hat, pedig ódon.
Észre se vettem, úgy lettem öreg,
hogy a gémeskútra sem emlékezem.
Csak arra, hogy jobb volt.