Bara Anna
Irodaloméjszakai intermezzo
a szemcseppes üveg már megint úgy robbant be a
szobába mint a bomba
röptében szinte szétroncsolta a szívében az ereket
alig hallható szuszogás követte
majd csend
megkönnyebbülhetett volna
de helyette a lelkiismeretfurdalás fészkelte be magát
valamit nem jól csinált már megint vagy kihagyta
a sötétben a nyitott szobaajtóban
álldogált az anyja
fel kellene kelned
gondolhatta
fel kellene kelnem
fel kellene vennem
gondolta
a sokadik ilyen éjszaka után
de inkább várta a jól ismert csoszogást
a fészkelődés zajait az ágyon a
megnyugtató hangokat ahogy alszik
és elfelejti a műtéteket
a sugárkezeléseket
talán apja halálát is
de már nem volt ereje kérdezni se
pedig szerette
Anyám pillangó volt
de alig repült
máris sebész szikéje
szegte szárnyait
bőrén a hegek mint
térképtetkók
pokol tüzében égtek
a végekig
pongyolája szatén
rózsakert volt
s míg szirmok hulltak
róla a vén augusztára
nevetését a szél
hozzám sodorta
ma is felcsendül
fülem zúgásában
anyám pillangó volt
kivel az élet játszott
de amíg szállt
mindig visszatért
elhitette hogy
nem veszíthet
még most is várom
egyszer megérint
bűnös
gyűlölöm. ráépült nyolc évnyi emlékemre.
összenyomta a hortenziafejek apró szirmait,
s a parfümök kavalkádja elfedte a
lila akácok diszkrét illatát.
az udvari egyszobásunk mellett sem érződik gázszag.
a szomszéd néni igazi úrinő volt, de szerelmei után
csak a halállal tudott elszenderedni.
a házfelügyelő sem inti a gyerekeit, hogy
ne rohangáljanak, s nem csúfol senki gólyalábúnak.
a zongoraszó a táblabíró családjának
nappalijából a parkettákkal valamelyik
szegény ember kályhájában rég elduruzsolta
a szerelmi álmokat.
csak a gyermektelen idős házaspár
intarziás bonbonierje maradt meg és a
mosolyuk, amikor átnyújtották.
a karácsonyi angyal is elmenekült.
azóta az angyalaim bármikor és soha velem,
ahogy Isten. de ő sem szólít már meg hihetően.
gyűlölöm a plázát.
agyonnyomta a gyermekéveimet.
cselszövők
amíg az őszi égen csillagokból
mazsoláztak a felhők,
mellénk kuporodott az este.
végigcirógatta tincseinket,
s a fák vérző levelein hintázó
széllel kisebb vitába szállt.
a sötétség ura hatalmas hátizsákjában,
mint túlélő csomagot mindenhová
magával cipelte a múltat. de a
szikár szél vállán nem fért el
sok emlék. így nem csoda, hogy
rég elhagyta a pillanatot, amikor
ugyanígy itt ültünk, rabul ejtve a
csorgó holdezüstöt. míg a
rovarneszektől riadtan összebújva
nevettük ki egymás félelmeit, a
hűvös szél jó ok volt a közeledésre.
manapság vastag felsőben ülünk
egymás mellett. de játszunk és
eljátsszuk, hogy még így is fázunk,
és egy hatalmas pulcsit kötünk,
s ha kész lesz ketten bújunk bele,
hogy megnevettessük a halált.
fészekkereső
ez a világ arra késztet
ne lássak csak diófát
keressek egy üres fészket
s játsszam el a fiókát
sok a pondró mégis éhen
hullnak el a szárnyasok
acélágon feszül a Nap
s ha elpattan elgurul
ami csillan puska csöve
pengeél s nem madárcsőr
vérbe fagyott sugarakat
számolok a faágról
látom merre száll a többi
szárnyaikon tépett toll
inkább vagyok éhes fiók'
hol nem tapad reám folt