bagiron blogja

Itt ülök magányban a panelszobában,
köröttem fűst terjeng, táncot jár,
s e táncot látva felsejlik a vágyam,
az áhított jövőm, egy mesebeli lány.

Ki rám vár csak még ő se tudja,
de ki várna oly nagyon ily bolondra,
talán te ki most olvasol, te szép, te buta,
jer s lépj végre elém, ide a porondra.

Had lássalak téged saját szememmel,
űzd el mind kik léted cáfolják,
űzd el a kételyt szíveddel, szerelmeddel,
s ne gátoljon akár egy fél világnyi távolság.

Tudod én nem vágyom másra,
csak egy álmos kis lakásra,
melyben boldog minden lakó,
hol az élet sosem fakó.

Hol mindig boldogok vagyunk,
és lehet majd bármily bajunk,
szélnek eresztjük majd mindet,
mert az otthon, egy békés sziget.

Ez csak egy álomkép csupán,
hisz még nem találtam reád,
még kereslek, s magamat is,
de tudom hogy így lesz, van hozzá hit.

Itt ülsz, itt ülsz előttem,
s bennem a vágyak tengerré nőttek,
Itt vagy s én nem kellek,
Hogy bírjak el egy ilyen terhet?

Itt ülsz, itt ülsz mellettem,
Te vagy a vágy s én aki vesztettem.
Itt vagy s ezek a percek ellepnek,
Szenvedek, ezek a percek mégis kellettek.

Itt ülsz, itt ülsz most közel,
Meghalok, szívem percenként túl sokat ver.
Itt vagy s igazából mégsem,
hidegen tekintesz, a közelséged mégis vétkes.

Botorkálok, fetrengek, fekszem,
itt, vagy ott, oly mindegy most már,
erőm nincs, hogy felkeljek,
a whiskyből kisporolom a szódát.

Telik napra-nap, vagy évre-év,
nem is tudom már úgy igazán,
ha a reggel megint ébren ér,
nem érzem a holnap vigaszát.

Van egy szó mi felkavar,
megrémít, taszít, zavar,
szárnyalok ha érzem,
álom csupán, furcsa képzet.

Örökkön kísért, félek,
ha van, ha nincs, ez a végzet,
gyönyörű és átkozott,
szépreményű kárhozott.

Megbetegít, vagy gyógyít,
végül úgyis elsodor,
minden percet torzít,
ez áldott, csodás nyomor.