bagiron blogja

Fényes csillagként égsz,
te ki a lelkemben élsz.
Néked adtam szívemet,
nem sajnáltam híremet.
Csak kitártam a lényemet,
hisz meghallottam éneked.

Vágyam szőttem csokorba,
a percben midőn vallottam.
Nem is hittem csókodnak,
azt hittem tán álmodtam.

Vágytam arra szépen szólj,
édes ajkad vörös bor.
Részegítő nem ereszt,
sorsomon ég, bűnös kereszt.

Bűnbe esnem sosem rossz,
a pokolban tán jobb a koszt.
Nem félek hogy meghalok,
míg vágyaidban alhatok.

Könnyek között bevallottam,
könnyek közt most gyenge voltam.
Nem bírtam a fájdalommal,
nem bírtam a vágyhalommal.
Közelséged csábítása,
közelséged ámítása.

Elrabolsz és megbűvölsz,
elrabolsz de nem gyűlölsz.
Vágyott szavad megkapom,
nincsen többé tegnapom.
Holnapom sincs meghalok,
szemed tüze felragyog.

Miért pont ő kell nekem,
miért akarom legyen velem?
Lelke frissen nyíló virág,
tüzesebben égő nincs más.
Ő az ki elhozta tavaszom,
szavait meg nem tagadom.

Hisz most végre halhatom,
most szólhatok szabadon.
Hogy mondjam el, szeretlek,
többé el nem eresztlek!
csókod vágyom ezerszer,
érezni rengetegszer.

kiugrik szívem helyéről,
hogy jöhet ily érzés mélyről.
Oly halálos szorítása,
nem birok érzelmeid hadával.
Ily gyönyört én nem érdemlek,
e nélkül nem is élhetek.
Érezni akarom újra meg újra,
s magammal vinném a halálon túlra.