Springfoot blogja

József Attila verse születésnapjára, halálának 85 évfordulóján:

THOMAS MANN ÜDVÖZLÉSE

Mint gyermek, aki már pihenni vágyik
és el is jutott a nyugalmas ágyig
még megkérlel, hogy: „Ne menj el, mesélj” -
(így nem szökik rá hirtelen az éj)
s míg kis szíve nagyon szorongva dobban,
tán ő se tudja, mit is kíván jobban,
a mesét-e, vagy azt, hogy ott legyél:
így kérünk: Ülj le közénk és mesélj.
Mondd el, mit szoktál, bár mi nem feledjük,
mesélj arról, hogy itt vagy velünk együtt
s együtt vagyunk veled mindannyian,
kinek emberhez méltó gondja van.
Te jól tudod, a költő sose lódit:
az igazat mondd, ne csak a valódit,
a fényt, amelytől világlik agyunk,
hisz egymás nélkül sötétben vagyunk.
Ahogy Hans Castorp madame Chauchat testén,
hadd lássunk át magunkon itt ez estén.
Párnás szavadon át nem üt a zaj -
mesélj arról, mi a szép, mi a baj,
emelvén szívünk a gyásztól a vágyig.
Most temettük el szegény Kosztolányit
s az emberségen, mint rajta a rák,
nem egy szörny-állam iszonyata rág
s mi borzadozva kérdezzük, mi lesz még,
honnan uszulnak ránk uj ordas eszmék,
fő-e uj méreg, mely közénk hatol -
meddig lesz hely, hol fölolvashatol?...
Arról van szó, ha te szólsz, ne lohadjunk,
de mi férfiak férfiak maradjunk
és nők a nők - szabadok, kedvesek
- s mind ember, mert az egyre kevesebb...
Foglalj helyet. Kezdd el a mesét szépen.
Mi hallgatunk és lesz, aki csak éppen
néz téged, mert örül, hogy lát ma itt
fehérek közt egy európait.

1937. január eleje

Mosolyod

Mosolyod, mely szívből fakad,
Aranyozza be arcodat!
Mosolyod nem kerül pénzbe,
Mégis sokat ér testvéred szemében.
Gazdagítja azt, aki kapja,
S nem lesz szegényebb az sem, aki adja.
Pillanatig tart csupán,
De örök nyomot hagy maga után.
Senki sem oly gazdag,
Hogy nélkülözni tudná,
És senki sem oly szegény,
Hogy meg nem érdemelné.
Az igazi barátság látható jele,
Hintsd be a világot egészen vele.
Mosolyod: nyugalom a megfáradottnak,
Bátorság a csüggedőknek,
Vigasztalás a szomorkodóknak.
Mosolyod értékes, nagyon nagy jó,
De semmiért meg nem vásárolható.
Kölcsönözni nem lehet, ellopni sem,
Mert csak abban a percben van értéke,
Amelyben arcodon megjelen.
És, ha ezután olyannal találkozol,
Aki nem sugározza a várt mosolyt,
Légy nagylelkű, s a magadét add,
Mert senkinek sincs nagyobb szüksége mosolyodra,
Mint annak, aki azt másnak adni nem tudja. (II. János Pál)

„Ha van valami halhatatlan az emberben, az a röhögés. Onnan jön belőlünk, ahol nincs halál. Biztos figyelted már magad: ha nevetsz, fölülről nevetsz. Kívül és fölül vagy a drámán. Bármi nyomaszt, letör, vagy boldogtalanná tesz, bármitől rosszul érzed magad, ha sikerült fölemelni a gubancos hétköznapokból a lelkedet, hirtelen kisüt a nap, és felderülsz.
A nevetés szentebb, mint bármilyen komor szentség. Az emberben lévő legspirituálisabb élmény. Egy magasabb világ élménye. Felhők feletti napfény élménye. A szabad emberek anyanyelve a nevetés. Figyeld meg, ha valamin nevetni tudsz: szabaddá válsz. És erősebbé. És ez kölcsönös: ha érzed az erődet, derűsebb is leszel. A legszebb feladat az embereket megnevettetni. Ennél csak egy szebb van: ha magadon tudsz szívből és őszintén nevetni.” /Müller Péter/

„Az igazi boldogságot észre sem vesszük. Olyan, mint az egészség, a tiszta víz, a szép táj, a nevető csecsemő.
A boldogság nem öröm! Az örömhöz sok minden kell: siker, szerencse, pénz, gondtalanság, vágyad, reményed, szerelmed, sóvárgásod beteljesülése. A boldogsághoz nem kell semmi. Ami van, az is fölösleges. Nincs benne ragaszkodás, birtoklás, szomjúság. Örökös hiány csak a boldogtalanságban van, de a boldogságban nem hiányzik semmi és senki. Ez a te mennyországod állapota. Éppenséggel beengedhetsz mást is, ha szereted, de a boldogságod nem függhet tőle. Lelke legmélyén minden ember boldog - csak nem tud róla.” /Müller Péter/

Bármibe is csomagolod magad, csak az határoz meg, aki a szívedben vagy. S ha megkeményíted magad, mondván, nem okozhat neked senki fájdalmat, olyan útra lépsz, amelyen boldoggá sem tehetnek. Meg kellene hát tanulnunk újra szívvel látni egymást. Újra szeretni, menni, élni. Lefordulok a sarkon, és egy idős nőt látok. Hátát megtörte az élet. Apró kezét gyűrögeti, mint valami papírgalacsint. Rám néz, mosolyogni kezd. Viszonzom. Veszek tőle a frissen sütött pogácsájából. Amikor több pénzt akarok adni neki, megrázza a fejét, és megsimogatja a kezem. Nem szólunk. Nem kell. Mert rám néz, és szemében ott ragyog az élet, mit egész nap kerestem. S akkor megértem, nem veszett el a szépség, mellyel születünk. Talán csak nem vesszük észre. Az élet gyönyörű erdejében terjed a beton, s a butaság, mint a gaz, de míg dobban a szívünk, s míg meglátjuk egymást a rohanásban, addig van remény. Perceink lassan elhalványodnak az időben, mint a Hold viaszos fénye a felhőkben. Úgy kellene hát élnünk, hogy majd azt mondják rólunk, méltók voltak embernek lenni, mert törődtek egymással. Ezt kívánom ma mindenkinek. Lássátok meg egymást. Menjetek, szeressetek, éljetek! (Peter Noel )

Köd

Érdekes tulajdonsága van a ködnek. Akkor jelentkezik, mikor a föld hőmérséklete eltér a levegő hőmérsékletétől. Mikor a felmelegedett föld bársonyos hűvösségre vágyik, és mikor a lehűlni látszó lég egy kis simogató melegre. Mikor ez a két érzés találkozik, ott megjelenik az összekötő kapocsként a köd. Érdekes tulajdonságokkal bír a köd. Sok-sok színes fényes árnyék lebeg, száll, gomolyog, és akkor kezd eltűnni csak, mikor a hőmérséklet kiegyenlítődik, vagy mikor valami külső erő, a szél elfújja.

Ilyen a szerelem is. Mint egy köd megjelenik a két ember életében... hol rózsaszín, mint a hamvas barack, hol vörös, mint az áradó harag vagy a rózsa, hol szürke és fekete, mint a halál. És az idő és a közöny olyan, mint időjárás. Egy hőfokra hozza a két embert és a köd felszáll, eltűnik. Vagy a szél, mely olyan, mint a mások véleménye... megjelenik és könyörtelenül elűzi a ködöt, a kapcsot… hacsak….

Amíg az idő csak illúzió, amíg a két lélek nem süllyed bele a közöny egy hőfokú fásultságába, amíg mások véleménye csak üres szóbeszéd marad, amíg a két lélek hőfoka, mely folytonosan változik, izzik és lehűl, de soha nem lesz egyforma langyos, addig a köd, - mely mindegy milyen színű és állagú, de mint folyamatos kapocs ott lebeg a két lélek között, mindig új és még újabb arcát mutatva, új fényt és árnyékot hozva és színekkel, illatokkal, érzésekkel tölti meg a teret - mint a szerelem is-, ott marad ahol kell, bennük és közöttük.

 (Espeer 2014.12.12)

"

A természet kegyetlen tanító, és csak két osztályzatot ismer. Az egyik az élet, a másik a halál." (Fekete István)

Ne attól félj, hogy az életed véget ér, hanem attól, hogy sohasem kezdődik el! (John Henry Newman)

Kosztolányi Dezső: Halotti beszéd

Látjátok feleim, egyszerre meghalt
és itt hagyott minket magunkra. Megcsalt.
Ismertük őt. Nem volt nagy és kiváló,
csak szív, a mi szivünkhöz közel álló.
De nincs már.
Akár a föld.
Jaj, összedőlt
a kincstár.

Okuljatok mindannyian e példán.
Ilyen az ember. Egyedüli példány.
Nem élt belőle több és most sem él,
s mint fán se nő egyforma két levél,
a nagy időn se lesz hozzá hasonló.

Nézzétek e főt, ez összeomló,
kedves szemet. Nézzétek, itt e kéz,
mely a kimondhatatlan ködbe vész
kővé meredve,
mint egy ereklye,
s rá ékírással van karcolva ritka,
egyetlen életének ősi titka.

Akárki is volt ő, de fény, de hő volt.
Mindenki tudta és hirdette: ő volt.
Ahogy szerette ezt vagy azt az ételt,
s szólt, ajka melyet mostan lepecsételt
a csönd, s ahogy zengett fülünkbe hangja,
mint vízbe süllyedt templomok harangja
a mélybe lenn, s ahogy azt mondta nemrég:
"Édes fiacskám, egy kis sajtot ennék",
vagy bort ivott és boldogan meredt a
kezében égő, olcsó cigaretta
füstjére, és futott, telefonált,
és szőtte álmát, mint színes fonált:
a homlokán feltündökölt a jegy,
hogy milliók közt az egyetlenegy.

Keresheted őt, nem leled, hiába,
se itt, se Fokföldön, se Ázsiába,
a múltba sem és a gazdag jövőben
akárki megszülethet már, csak ő nem.
Többé soha
nem gyúl ki halvány-furcsa mosolya.
Szegény a forgandó tündér szerencse,
hogy e csodát újólag megteremtse.

Édes barátaim, olyan ez éppen,
mint az az ember ottan a mesében.
Az élet egyszer csak őrája gondolt,
mi meg mesélni kezdtünk róla: "Hol volt...",
majd rázuhant a mázsás, szörnyü mennybolt,
s mi ezt meséljük róla sírva: "Nem volt... "
Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra,
mint önmagának dermedt-néma szobra.
Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer.
Hol volt, hol nem volt a világon egyszer.

Zsoltárok könyve 23. rész

Út (haikusor)
 
Rohan az idő,
És Te vele együtt jársz.
Elágazások.
 
Kereső vándor,
Merre visz majd a tova?
Bizonyosságok.

Közel és távol,
Végtelen a horizont
De elérheted.

Járni, megélni,
Teljes emberré válni,
Ez az életed.

(Springfoot. 2014.12.18)

„Az utaknak az a dolguk hogy vezessenek valahova... és ha az a valahova ugyanott van, akkor együttfutnak, ha nem akkor elválnak...Az utad mások útjával együtt halad.  A boldogság második kulcsa: a saját utadat járd, de figyelj, hogy kikkel jársz azon.”.
(részlet Espeer: A boldogság kulcsai művéből)

A vándorló madár elindul valahonnan, és elindul valahová. Az ősi ösztönök pókhálója abban a pillanatban összeköti az életnek, a földnek, a szívnek és gyomornak ezt a két helyét, s erről letérni éppen úgy nem lehet, mint a vonatnak a sínekről. Elpusztulhat az egész csapat, elpusztulhat minden gólya az utolsóig, de az utolsó, a legutolsó ugyanezt az utat keresi meg, mint ahogy egyik szobából a másikba átmenni csak az ajtón lehet. (Fekete István)