Springfoot blogja

A hajó

by Springfoot

 Volt egyszer egy hajó, egy gyönyörű tengerjáró hajó, melynek neve Live azaz az Élet. Volt a hajónak egy Tulajdonosa és volt egy Kapitánya.

Elindult a hajó egy útra, fedélzetén a Tulajdonossal és a Kapitánnyal. A Kapitány imádta a hajót, a Tulajdonos hajóját, a közös hajójukat, a közös Életet. Ez a hajó volt az egy, az egyetlen egy. Nem voltak más hajók, hisz a Kapitány egyszerre csak egy hajót vezethet, egy hajón élhet. Egyik nap történt egy baleset és a hajó léket kapott. Nem túl nagyot ahhoz, hogy azonnal elsüllyedjen, de ahhoz elég nagyot, hogy ne tudják megmenteni az elsüllyedéstől. A kapitány azonban ragaszkodott ehhez a hajóhoz, bár tudta, érezte, ahogy egyre mélyebbre süllyedt a tenger hullámai között, hogy vége. De nem akarta elhagyni, amíg csak egy pici esélyt is látott arra, hogy megmentheti a közös hajót. Ám a tulajdonos másként gondolkozott. Őneki ez a hajó egy volt a sok közül, nem jelentett többet, mint csupán egy pillanatnyi fellángolást, egy kiutat, egy nosztalgiát a régi időkre, mikor még Ő is hitt a hajóban, az egyetlen hajóban. Ám amikor lett neki több, már megszűnt létezni az Egy, elveszítette az igazi érzelmeit és csak magára gondolt, hogy minél többet megszerezzen. Nem érdekelte, ha süllyednek is a hajók, hisz neki mindig ott volt a másik, az új.

Most is így történt, gyáván megfutamodott, miközben a Kapitányt hitegette: „Visszajövök érted, lesz új hajónk, lesz új Élet.” És a Kapitány hitt neki, pedig érezte, hogy ez a Tulajdonos becsapta, nem fog rajta segíteni, de mégis ragaszkodott ahhoz a hajóhoz, amit Őtőle kapott. A Tulajdonos megmenekült, felszállt egy másik hajóra és nem fordult vissza.

Megmenthette volna a Kapitányt, szólhatott volna neki, de nem tette, nem akarta, nem merte, hisz megvolt az új hajó, amely majdnem olyan volt mint a LIVE.

A Kapitány pedig várt, várta hogy érte jöjjenek, várta hogy üzenjenek: „Ne várj tovább.” De a Tulajdonos megfutamodott, nem üzent, nem szólt semmit. A Kapitány pedig várt, mert szerette ezt a hajót, várt türelmesen és értetlenül, miközben a hajó, mely egykor közös volt, de lassan csak az övé lesz, süllyedt, süllyedt, egyre csak süllyed, süllyed…

/Orosháza, 1988. december 26./

A hőség

by Springfoot

Meleg van. Érzi minden porcikám, minden tagom, minden sejtem. Testemet elönti a forróság. Égeti bőröm a levegő, a ruha. Levenném, nem lehet, hisz ez egyenlő lenne a gyors pusztulással. Életösztön. Kibírom, ki kell hogy bírjam…

Megyek tovább a kietlen, homokos, forró tájon. Iszonyú a meleg. Torkom összeszorul… Vizet! Nincs, tudom, hogy nincs, pedig hogy kívánom. Nyelvem feltapad a szájpadlásomra és így próbál egy kis nyálat összegyűjteni. Nincs, kiszáradt, kiszáradtam. Cserepes ajkaim közül hörgés tör fel. meghalok, érzem, hogy meghalok ha nem kapok vizet… Nem! Azért is tovább megyek…

A nap egyre erősebben tűz, egyre forróbb, egyre nagyobb, egyre fenyegetőbben terpeszkedik a tájra. Mint egy hatalmas, vörös tűzgömb, melynek az a célja, hogy elszívja a föld minden nedvét, az életét. Mily kicsi, apró vagyok én itt a hatalmasok csatájában. És én a pici vagyok az, aki szenved, aki lábát alig bírja már emelni, teste elnehezül, bőre felhólyagosodik, feje beesik válla közé…

De nem, azért is megyek, vonszolom elhaló testemet…

… fejem felemelem és ott, ott a távolban fákat pillantok meg, vízcsobogás üti meg fülem. Ott, ott látom az Oázist, az Életet adót, az Életet mentőt. Utolsó erőmet is összeszedem, megyek, futok, rohanok… elesek, felállok… megint elesek, arccal előre, bele a homokba. Feltápászkodom, húzom, vonszolom magam… ott, ott az oázis, az Élet…

… Milyen hideg lett egyszerre és én hol vagyok?, nincs se homok, se meleg, se semmi, lebegek, lebegek egyre feljebb, feljebb fel…

-Ott talált rá egy karaván, a sivatagban, a melegben, a homokban. Távol mindentől és mindenkitől, sok-sok mérföldre a legközelebbi településtől.-

/Orosháza, 1988. október 1./

Menedék
by Springfoot

Rád gondoltam, most
És szinte mindenkor
Ha megérint egy illat,
Ha elhangzik egy szó,
Házikó,
Fény,
Kép,
Madár,
Táj,
Erdő,
Menedék.

Futnék, menekülnék
Mert megfojt a mindennap,
Szorít és nem enged,
Karmol és megharap,
Halálra sebzi
Testemet,
Lelkemet.

De feltűnik néha
Egy halvány fénysugár,
Pont oda világít,
Hol öröm és béke vár,
Megnyugvás,
Szeretet,
Megértés,
Bűvölet,
És egy kép,
Mely ott ég
Örökké,
Örökké.

(2012)

Minden ember lelkében dal van

 „Minden ember lelkében dal van” - írta Babits Mihály egyszer, ám ahhoz hogy ez a dal megszólaljon, kell valaki, aki meg tudja szólaltatni a lélek húrjait. Olyan ez, mint amikor avatatlan személyek nyúlnak egy hangszerhez, valami szól, valami zeng, de nem az, ami a hangszer sajátja, és nem zene. Azt csak az tudja megszólaltatni, aki ugyan azon a frekvencián rezeg. A Zenész. Az azonos frekvencián rezgők ugyanazokat a hangokat, dallamokat indítják el a hangszerben, a másikban. De soha nincs két egyforma zenész, és nem is kell. Te vagy a Zenész és én a hangszer. Én vagyok a Zenész és te a hangszer. Michalengalo az mondta, hogy „minden kőben már benne van a szobor, a művész csak kiszabadítja ezt a kő rabságából.” Te vagy a Művész, ki látod, ki vagyok a kő rabságában. És ha akarsz, ki tudsz szabadítani belőle. És én vagyok a Művész, aki érzi, tudja, ki vagy TE a magad kőbörtönében. És remélem segíteni, tudok, hogy kiszabadulj belőle és olyan önmagad lehess, amilyennek lenned kell.” (Espeer – 2012.08.13 – 2014.09.16 – 2015.09.15)

Az utolsó perc

by Springfoot

     Hát elkezdődött! Az utolsó véres küzdelem, melynek tétje az életem. Nem olyan nagy tét ez másoknak, kiknek sok egyéb bajuk is van annál, mintsem velem törődjenek, de elég nagy nekem, ki azért harcol, hogy tovább szenvedjen, kínlódjon. Akkor miért is kell harcolni? Jobb volna feladni és bevárni az elkerülhetetlent. Minél előbb túlesni azon, amin átestek már előttem oly sokan, és át is fog mindenki. És mégis inaszakadtáig, utolsó csepp véréig küzd az ember, pedig érzi, hogy csak késleltetni tudja, de megállítani nem.

     Hát eljutottam én is ide, a végére. Tudom, hogy vége, és mégis küzdeni akarok…… -vagy nem is akarok?-; már magam sem tudom. Egyik pillanatban úgy érzem, hogy muszáj tovább harcolnom, de a másik pillanatban, és egyre sűrűbben azt, hogy fel kellene adnom. Elfáradtam; pihennem kellene, de ez a pihenés egyenlő lenne az örökké tartó megnyugvással. És ilyenkor fellázad a vérem…… én nem akarok tétlenül, egy sötét, hideg gödör padlóján feküdni. Ha csak rágondolok arra, hogy soha többé nem tehetem azt, amit szeretek; hogy át kell adnom testemet a férgek undorító csámcsogásának, a föld nyirkosságának…… elfog a vágy, hogy elmeneküljek valahová, hová nem ér el soha a keze, ahol nem talál meg……; de ilyen hely nincs, mert késleltetni ugyan lehet, de elkerülni nem a nagy találkozást, mikor megszűnik létezni a világ, és helyét az örökkévalóságig tartó sötétség váltja fel.

     Hát elkezdődött! Egy fehérköpenyes arc hajol felém, mond valamit, hangja még elhatol tudatomig, de értelmét már nem fogom fel. Gyengéd keze, mely oly sokszor simította végig fáradt, és izzadt homlokom, megigazítja takarómat, mely már elveszített hófehér ragyogását…… Vérvörös lángtenger virít  az ágyam és a testem közepén. Gyönyörű lángjai forróságot árasztanak…… olyan jó belebújni, megmelegedni mellette. Elfordítom a fejem és látom, eltűntek a falak és a műszerek. Csak az erdőt látom, és a FÁKAT, melyek körülölelik a kis tisztást, ahol vidáman pattog a tűz. Sötéten, fenyegetően közelednek, hogy megfojtsák azokat a vörös tündéreket, melyek ki-kiszökkenek a lángok közül, és kecses táncukkal megbűvölnek, elvarázsolnak…… -Szólt valaki?!- Mintha anyám hangját vélném hallani a rőzse ropogásán túlról. Anyámét, ki több mint negyedszázada szólt utoljára hozzám a halálos ágyán: -Vigyáz magadra kisfiam!- Vigyáztam anyám; magamra, másokra, és most itt vagyok veled, ülj ide mellém, melegedj meg, nézd a tüzet mily vidám…… Ismét hangokat hallok…… egy gyönyörű leány fut felém a réten, ragyogó szemében öröm és remény csillog, hosszú selymes haján a tűz fénye tükröződik. –Régóta várlak már, nagyon régóta- mondja, majd a vállamra hajtja fejét……; de ekkor már jönnek sorba a többiek, mindegyik mond egy pár szót, majd leülnek és nézik a tűztündérek szédítő táncát……

     De jaj, mi ez? Mi ez a furcsa zaj, ami elnyomja a tűz ropogását, anyám kedves hangját, a lány édes szuszogását. A zaj, mely egyszerre uralkodó és mindent elnyomó, és ugyanakkor üres, néma és hangtalan. A FÁK, melyek lassan közeledtek, elérték a tűz fénykörét. Morognak, zúgnak hangtalan ajkukkal; a fényt akarják; és a fénnyel engemet. A többiek felugrálnak, szanaszét futnak; félnek. Anyám fogja a kezem, a lány hozzám bújik……; de ők is távolodnak. Szorítom kezüket: -Ne menjetek el, ne hagyjatok magamra, ……én is félek……- de hiába. A tűz még lobban egyet, majd kialszik, a FÁK beborítják a tisztást, elnyelik a hangot, elfojtják a fényt, elszakítják tőlem mindazt, mi kedves és szép volt valaha; elveszik tőlem az utolsó esélyt. Legyőznek, mert csak ők győzhetnek, hisz őket csak késleltetni lehet, de feltartóztatni nem. Beborítanak, elnyelnek, magukba szívnak, feloldják testemet, és én eggyé válok velük……; s követem őt az örök sötétségbe.

Orosháza, 1989.03.09–(finomítva: Hódmezővásárhely, 2003.06.16)