Springfoot blogja

József Attila verse születésnapjára, halálának 85 évfordulóján:

THOMAS MANN ÜDVÖZLÉSE

Mint gyermek, aki már pihenni vágyik
és el is jutott a nyugalmas ágyig
még megkérlel, hogy: „Ne menj el, mesélj” -
(így nem szökik rá hirtelen az éj)
s míg kis szíve nagyon szorongva dobban,
tán ő se tudja, mit is kíván jobban,
a mesét-e, vagy azt, hogy ott legyél:
így kérünk: Ülj le közénk és mesélj.
Mondd el, mit szoktál, bár mi nem feledjük,
mesélj arról, hogy itt vagy velünk együtt
s együtt vagyunk veled mindannyian,
kinek emberhez méltó gondja van.
Te jól tudod, a költő sose lódit:
az igazat mondd, ne csak a valódit,
a fényt, amelytől világlik agyunk,
hisz egymás nélkül sötétben vagyunk.
Ahogy Hans Castorp madame Chauchat testén,
hadd lássunk át magunkon itt ez estén.
Párnás szavadon át nem üt a zaj -
mesélj arról, mi a szép, mi a baj,
emelvén szívünk a gyásztól a vágyig.
Most temettük el szegény Kosztolányit
s az emberségen, mint rajta a rák,
nem egy szörny-állam iszonyata rág
s mi borzadozva kérdezzük, mi lesz még,
honnan uszulnak ránk uj ordas eszmék,
fő-e uj méreg, mely közénk hatol -
meddig lesz hely, hol fölolvashatol?...
Arról van szó, ha te szólsz, ne lohadjunk,
de mi férfiak férfiak maradjunk
és nők a nők - szabadok, kedvesek
- s mind ember, mert az egyre kevesebb...
Foglalj helyet. Kezdd el a mesét szépen.
Mi hallgatunk és lesz, aki csak éppen
néz téged, mert örül, hogy lát ma itt
fehérek közt egy európait.

1937. január eleje

A hajó

by Springfoot

 Volt egyszer egy hajó, egy gyönyörű tengerjáró hajó, melynek neve Live azaz az Élet. Volt a hajónak egy Tulajdonosa és volt egy Kapitánya.

Elindult a hajó egy útra, fedélzetén a Tulajdonossal és a Kapitánnyal. A Kapitány imádta a hajót, a Tulajdonos hajóját, a közös hajójukat, a közös Életet. Ez a hajó volt az egy, az egyetlen egy. Nem voltak más hajók, hisz a Kapitány egyszerre csak egy hajót vezethet, egy hajón élhet. Egyik nap történt egy baleset és a hajó léket kapott. Nem túl nagyot ahhoz, hogy azonnal elsüllyedjen, de ahhoz elég nagyot, hogy ne tudják megmenteni az elsüllyedéstől. A kapitány azonban ragaszkodott ehhez a hajóhoz, bár tudta, érezte, ahogy egyre mélyebbre süllyedt a tenger hullámai között, hogy vége. De nem akarta elhagyni, amíg csak egy pici esélyt is látott arra, hogy megmentheti a közös hajót. Ám a tulajdonos másként gondolkozott. Őneki ez a hajó egy volt a sok közül, nem jelentett többet, mint csupán egy pillanatnyi fellángolást, egy kiutat, egy nosztalgiát a régi időkre, mikor még Ő is hitt a hajóban, az egyetlen hajóban. Ám amikor lett neki több, már megszűnt létezni az Egy, elveszítette az igazi érzelmeit és csak magára gondolt, hogy minél többet megszerezzen. Nem érdekelte, ha süllyednek is a hajók, hisz neki mindig ott volt a másik, az új.

Most is így történt, gyáván megfutamodott, miközben a Kapitányt hitegette: „Visszajövök érted, lesz új hajónk, lesz új Élet.” És a Kapitány hitt neki, pedig érezte, hogy ez a Tulajdonos becsapta, nem fog rajta segíteni, de mégis ragaszkodott ahhoz a hajóhoz, amit Őtőle kapott. A Tulajdonos megmenekült, felszállt egy másik hajóra és nem fordult vissza.

Megmenthette volna a Kapitányt, szólhatott volna neki, de nem tette, nem akarta, nem merte, hisz megvolt az új hajó, amely majdnem olyan volt mint a LIVE.

A Kapitány pedig várt, várta hogy érte jöjjenek, várta hogy üzenjenek: „Ne várj tovább.” De a Tulajdonos megfutamodott, nem üzent, nem szólt semmit. A Kapitány pedig várt, mert szerette ezt a hajót, várt türelmesen és értetlenül, miközben a hajó, mely egykor közös volt, de lassan csak az övé lesz, süllyedt, süllyedt, egyre csak süllyed, süllyed…

/Orosháza, 1988. december 26./

A hőség

by Springfoot

Meleg van. Érzi minden porcikám, minden tagom, minden sejtem. Testemet elönti a forróság. Égeti bőröm a levegő, a ruha. Levenném, nem lehet, hisz ez egyenlő lenne a gyors pusztulással. Életösztön. Kibírom, ki kell hogy bírjam…

Megyek tovább a kietlen, homokos, forró tájon. Iszonyú a meleg. Torkom összeszorul… Vizet! Nincs, tudom, hogy nincs, pedig hogy kívánom. Nyelvem feltapad a szájpadlásomra és így próbál egy kis nyálat összegyűjteni. Nincs, kiszáradt, kiszáradtam. Cserepes ajkaim közül hörgés tör fel. meghalok, érzem, hogy meghalok ha nem kapok vizet… Nem! Azért is tovább megyek…

A nap egyre erősebben tűz, egyre forróbb, egyre nagyobb, egyre fenyegetőbben terpeszkedik a tájra. Mint egy hatalmas, vörös tűzgömb, melynek az a célja, hogy elszívja a föld minden nedvét, az életét. Mily kicsi, apró vagyok én itt a hatalmasok csatájában. És én a pici vagyok az, aki szenved, aki lábát alig bírja már emelni, teste elnehezül, bőre felhólyagosodik, feje beesik válla közé…

De nem, azért is megyek, vonszolom elhaló testemet…

… fejem felemelem és ott, ott a távolban fákat pillantok meg, vízcsobogás üti meg fülem. Ott, ott látom az Oázist, az Életet adót, az Életet mentőt. Utolsó erőmet is összeszedem, megyek, futok, rohanok… elesek, felállok… megint elesek, arccal előre, bele a homokba. Feltápászkodom, húzom, vonszolom magam… ott, ott az oázis, az Élet…

… Milyen hideg lett egyszerre és én hol vagyok?, nincs se homok, se meleg, se semmi, lebegek, lebegek egyre feljebb, feljebb fel…

-Ott talált rá egy karaván, a sivatagban, a melegben, a homokban. Távol mindentől és mindenkitől, sok-sok mérföldre a legközelebbi településtől.-

/Orosháza, 1988. október 1./

Mosolyod

Mosolyod, mely szívből fakad,
Aranyozza be arcodat!
Mosolyod nem kerül pénzbe,
Mégis sokat ér testvéred szemében.
Gazdagítja azt, aki kapja,
S nem lesz szegényebb az sem, aki adja.
Pillanatig tart csupán,
De örök nyomot hagy maga után.
Senki sem oly gazdag,
Hogy nélkülözni tudná,
És senki sem oly szegény,
Hogy meg nem érdemelné.
Az igazi barátság látható jele,
Hintsd be a világot egészen vele.
Mosolyod: nyugalom a megfáradottnak,
Bátorság a csüggedőknek,
Vigasztalás a szomorkodóknak.
Mosolyod értékes, nagyon nagy jó,
De semmiért meg nem vásárolható.
Kölcsönözni nem lehet, ellopni sem,
Mert csak abban a percben van értéke,
Amelyben arcodon megjelen.
És, ha ezután olyannal találkozol,
Aki nem sugározza a várt mosolyt,
Légy nagylelkű, s a magadét add,
Mert senkinek sincs nagyobb szüksége mosolyodra,
Mint annak, aki azt másnak adni nem tudja. (II. János Pál)

 

„Ha van valami halhatatlan az emberben, az a röhögés. Onnan jön belőlünk, ahol nincs halál. Biztos figyelted már magad: ha nevetsz, fölülről nevetsz. Kívül és fölül vagy a drámán. Bármi nyomaszt, letör, vagy boldogtalanná tesz, bármitől rosszul érzed magad, ha sikerült fölemelni a gubancos hétköznapokból a lelkedet, hirtelen kisüt a nap, és felderülsz.
A nevetés szentebb, mint bármilyen komor szentség. Az emberben lévő legspirituálisabb élmény. Egy magasabb világ élménye. Felhők feletti napfény élménye. A szabad emberek anyanyelve a nevetés. Figyeld meg, ha valamin nevetni tudsz: szabaddá válsz. És erősebbé. És ez kölcsönös: ha érzed az erődet, derűsebb is leszel. A legszebb feladat az embereket megnevettetni. Ennél csak egy szebb van: ha magadon tudsz szívből és őszintén nevetni.” /Müller Péter/

 

„Az igazi boldogságot észre sem vesszük. Olyan, mint az egészség, a tiszta víz, a szép táj, a nevető csecsemő.
A boldogság nem öröm! Az örömhöz sok minden kell: siker, szerencse, pénz, gondtalanság, vágyad, reményed, szerelmed, sóvárgásod beteljesülése. A boldogsághoz nem kell semmi. Ami van, az is fölösleges. Nincs benne ragaszkodás, birtoklás, szomjúság. Örökös hiány csak a boldogtalanságban van, de a boldogságban nem hiányzik semmi és senki. Ez a te mennyországod állapota. Éppenséggel beengedhetsz mást is, ha szereted, de a boldogságod nem függhet tőle. Lelke legmélyén minden ember boldog - csak nem tud róla.” /Müller Péter/

 

Bármibe is csomagolod magad, csak az határoz meg, aki a szívedben vagy. S ha megkeményíted magad, mondván, nem okozhat neked senki fájdalmat, olyan útra lépsz, amelyen boldoggá sem tehetnek. Meg kellene hát tanulnunk újra szívvel látni egymást. Újra szeretni, menni, élni. Lefordulok a sarkon, és egy idős nőt látok. Hátát megtörte az élet. Apró kezét gyűrögeti, mint valami papírgalacsint. Rám néz, mosolyogni kezd. Viszonzom. Veszek tőle a frissen sütött pogácsájából. Amikor több pénzt akarok adni neki, megrázza a fejét, és megsimogatja a kezem. Nem szólunk. Nem kell. Mert rám néz, és szemében ott ragyog az élet, mit egész nap kerestem. S akkor megértem, nem veszett el a szépség, mellyel születünk. Talán csak nem vesszük észre. Az élet gyönyörű erdejében terjed a beton, s a butaság, mint a gaz, de míg dobban a szívünk, s míg meglátjuk egymást a rohanásban, addig van remény. Perceink lassan elhalványodnak az időben, mint a Hold viaszos fénye a felhőkben. Úgy kellene hát élnünk, hogy majd azt mondják rólunk, méltók voltak embernek lenni, mert törődtek egymással. Ezt kívánom ma mindenkinek. Lássátok meg egymást. Menjetek, szeressetek, éljetek! (Peter Noel )

Adorján András:

Mi volt 1956, barátom?

Mi volt 1956, barátom? Múlt, ami elmúlt?
Egy nép, amely elhullt? Hol volt, hol nem volt... Se élő, se holt.
Elfelejtetted a Tettet! Amikor a semmiből sok ember Valamit teremtett.
Sokáig nem is lehetett hallani, hogy mi volt ez a valami.
Hogy Valami volt: s ez a Szabadság. És hogy futott előle a Gazság!
Pattant ránk szorított bilincs, amikor utcára lépett a sok Nevenics.
A sokat emlegetett Nép. Aki látta, felejthetetlen a kép:
ahogy ott vonult, ahogy a Veres Csillag az utcára hullt.
Ahogy dőlt a Szobor, s még dőltében is ölt.
Ahogy egy nép ellen fordult a Gyilkos tőre,
s aki addig nem hitte: láthatta, hogy gyilkosa is ő, nem csak őre.
Azt hitted, véget ért a rabság, s hogy elérkezik végre a Szabadság?
És hogy mert szabad vagy, a jövődet is visszaadják?
A csillag lehullt, a Nap ragyog.
Azt hitted, kis magyar, hogy elnézik neked a Nagyok?!
Nem kértél sokat, csak életed,
s balgán azt hitted, hogy ellenértéknek beszámítják talán a véredet.
Vér-vár. Vér - vád. Vér - ver. Aléltan elhever.
A puszta föld. Ököl. Szorít, elernyed.
Földedbe bevernek mint jelző karót. Élethosszig fizetheted ezt az adót.
Jön a defterdár, s tőle megtudod: néhány szép napért mennyi az ár.
Mi volt az életed? Hiába kérdezed...
Ahogy a helyet nézed népeknek sorában,
légy büszke arra:
ha csak kicsiny kokárda vagy Világnak gomblyukában.

Márai Sándor:

Mennyből az angyal

MENNYBŐL AZ ANGYAL - MENJ SIETVE
Az üszkös, fagyos Budapestre.
Oda, ahol az orosz tankok
Között hallgatnak a harangok.
Ahol nem csillog a karácsony.
Nincsen aranydió a fákon,
Nincs más, csak fagy, didergés, éhség.
Mondd el nekik, úgy, hogy megértsék.
Szólj hangosan az éjszakából:
Angyal, vigyél hírt a csodáról.

Csattogtasd szaporán a szárnyad,
Repülj, suhogj, mert nagyon várnak.
Ne beszélj nekik a világról,
Ahol most gyertyafény világol,
Meleg házakban terül asztal,
A pap ékes szóval vigasztal,
Selyempapír zizeg, ajándék,
Bölcs szó fontolgat, okos szándék.
Csillagszóró villog a fákról:
Angyal, te beszélj a csodáról.

Mondd el, mert ez világ csodája:
Egy szegény nép karácsonyfája
A Csendes Éjben égni kezdett -
És sokan vetnek most keresztet.
Földrészek népe nézi, nézi,
Egyik érti, másik nem érti.
Fejük csóválják, sok ez, soknak.
Imádkoznak vagy iszonyodnak,
Mert más lóg a fán, nem cukorkák:
Népek Krisztusa, Magyarország.

És elmegy sok ember előtte:
A Katona, ki szíven döfte,
A Farizeus, ki eladta,
Aki háromszor megtagadta.
Vele mártott kezet a tálba,
Harminc ezüstpénzért kínálta
S amíg gyalázta, verte, szidta:
Testét ette és vérét itta -
Most áll és bámul a sok ember,
De szólni Hozzá senki nem mer.

Mert Ő sem szól már, nem is vádol,
Néz, mint Krisztus a keresztfáról.
Különös ez a karácsonyfa,
Ördög hozta, vagy Angyal hozta -
Kik köntösére kockát vetnek,
Nem tudják, mit is cselekesznek,
Csak orrontják, nyínak, gyanítják
Ennek az éjszakának a titkát,
Mert ez nagyon furcsa karácsony:
A magyar nép lóg most a fákon.

És a világ beszél csodáról,
Papok papolnak bátorságról.
Az államférfi parentálja,
Megáldja a szentséges pápa.
És minden rendű népek, rendek
Kérdik, hogy ez mivégre kellett.
Mért nem pusztult ki, ahogy kérték?
Mért nem várta csendben a végét?
Miért, hogy meghasadt az égbolt,
Mert egy nép azt mondta: ,,Elég volt.''

Nem érti ezt az a sok ember,
Mi áradt itt meg, mint a tenger?
Miért remegtek világrendek?
Egy nép kiáltott. Aztán csend lett.
De most sokan kérdik: mi történt?
Ki tett itt csontból, húsból törvényt?
És kérdik, egyre többen kérdik,
Hebegve, mert végképp nem értik -
Ők, akik örökségbe kapták -:
Ilyen nagy dolog a Szabadság?

Angyal, vidd meg a hírt az égből,
Mindig új élet lesz a vérből.
Találkoztak ők már néhányszor
- A költő, a szamár, s a pásztor -
Az alomban, a jászol mellett,
Ha az Élet elevent ellett,
A Csodát most is ők vigyázzák,
Leheletükkel állnak strázsát,
Mert Csillag ég, hasad a hajnal,
Mondd meg nekik, -
                            mennyből az angyal

New York, 1956.