Színház az élet...

Látom az eszed újra elhagyod,

az órán fordultál volna felém,

ha így marad, megbuktatlak, meg én,

tanultál volna, ott voltak tegnapok.

Ellenőrződbe belepillanthatok,

csak strigula, jó diáknak ez a Rém,

mi lesz belőled, kérdés hasít belém

én megtettem mindent s tova ballagok.

Tanítani vágyok, s akad akiért

érdemes. Ám az idő drága s Terád

pazarolni vétek, rossz érzés kísért.

Nem nézem már kínlódásod ostromát,

ússz az árral, hagyom, hogy elvigyen

tanulj máshol, hadd vigadjon vas-szívem.

Mondd kedves, jössz-e vélem labdázni?

Csipkelődve, egymásnak dobálni?

Együtt, kéz a kézben nevetve járni?

Felnőttként gyerekeset játszani?

Mértéket sem ismerve italozni?

Szerelem borából nagyot kortyolni?

Minden apróságnak vadul örülni,

szépre, jóra egymást tanítani?

Mondd, játszunk-e télben forró nyarat,

tea helyett, iszunk-e bort, forraltat?

Mondd, játszunk-e némát és süketet,

játszunk-e komolyan vak szerelmet?

Tetszhalottként, vígan dalolászni,

s jössz-e vélem havas hegyet mászni?

Völgyben tücsökmuzsikáját hallgatni,

madarak kórusát szívünkbe foglalni?

Mersz-e közös karácsonyt álmodni,

köd ideából valót faragni?

Akarsz-e lázasan eszmét cserélni,

s akarsz-e kishalálban velem elégni?

Egy szép őszi napon mikor 

egy langy este körbeölelt,

s a fákról lecsorgó könnycseppek

földet sem érve illantak el, 

a hold ujja, mint reflektor

nagy sugarú körben megbökött

s égető szemével rám nézett

mint ki börtönből most szökött,

vádlón, tehetetlen dühvel

az éj sötét bugyrába vonszolt,

nyakamra tekert kötéllel

melyen egy rozsdás vaskolomp volt,

fenn Vénusz, Mars s a többiek

rimánkodtak neki, ne tegye meg,

de ő rájuk sem hederítve,

magával hurcolt a mély kékbe.

Mozdulatlan álltam, s vártam.

Majd szép lassan, szelíddé vált

s kérte, ne keressek több hibát,

az élet úgy szép, ahogy van,

s benne becsüljem meg magam.

Múlt örvénye tart fogva mesterem,

ördög s angyal voltam a színpadon.

S bár mindig próbálkoztam szüntelen,

vérző szívem érted dühös nagyon.

Belém égtél, mint abroszon a foltok,

ó, múzsám, most is rólad szól ez a nap,

mondd, hogy is lehetnék nélküled boldog

ha eltüntetted virágzó utamat.

Szívedben szívem nyílna s kénye-kedve

csak egy van, hogy vállald magad, s ikreket

ne játssz, játszd inkább azt mily nagy szerencse,

képzelt folyón egymáshoz közeledve

hogy gátlásunk túlparton s nem itt rekedt,

hadd lobogjon vágy, szerelem kegyence.

Szánon siklik a Mikulás,

nagy hószakállú figurás,

almát, diót osztogat,

virgácsot ő sosem ad.

Gyöngyözik a kacaja,

ettől remeg nagy hasa.

Kedvenc itala meleg tej,

s körötte csüng sok gyerekfej.

       *******

Sok mindenben sántít ez a mese,

télapó nem fehér, hanem kese,

nem pocakos, hanem délceg

s járása sem igen félszeg.

Tejet soha meg nem issza, 

neve nem is Bornemissza,

puttonyában édes helyett,

likőr s pálesz foglal helyet,

ölébe sem gyerekeket vonz,

inkább fehérnépet ostromoz.

Nem is szán a verdája,

neki jaguár járja,

persze nem ez a vadállati,

ahogy ő fest, az az állati.

Csupa izom, mindenhol kőkemény,

agya is van, egy kész főnyeremény.