Színház az élet...

Ó, Múzsám, csókod égeti a papírt,

kackiás betűk szambát járnak rajta,

szemérmetlenül szórják arcra a pírt, 

máskor szendén állnak magukba zuhanva.

Eget renget a dühös metafora 

s megbúvik a szelíd allegória,

csitítanám pennám, de oly szapora

s perzselő versek születnek általa.

Perzselőek, hisz katlanban forrongók

s keringnek az álmok keskeny mezsgyéjén,

olykor szenvedélyesen járják a tangót,

vagy elméláznak az élet értelmén...

Az élet...Ó, igen...mit ér, mondd mit ér...

romba dőlt szép eszmék, titkos sóhajok...

oktalan csatározások...küzdőtér...

s álruhába bujtatott mondatok...

S mint ahogy vének lesték meg Zsuzsannát,

úgy leskelsz s kíváncsian iszod szavam,

de nem bókolsz s nem szórsz reám hozsannát,

inkább kétségek közt vergődsz minduntalan.

Én vagyok, ki beléd életet lehel

s ha elhamvadnál, sercegve újra égsz

érzed, vágyam folyamatosan tüzel

s e felcsapó lángoktól halálosan félsz.

Ó, Múzsám, mély hallgatásodba fúlsz...

a rímek már nem okoznak örömet...

hiába állnak párba vagy keresztbe kasul,

ha te nem kiáltod az égbe nevemet.

Történetünk egy narancsligetben játszódik,

a napfényes Toscanában, hol két szív dobog,

természetesen egymásért, s titkolni illik

ezért e bonyodalom, s mert mindkettő konok.

 

Főhősnőnk Carlotte, tűzszerelemre lobban,

imádata tárgya egy koros arisztokrata,

ki olykor-olykor meglesi a lányt titokban,

ám mint írtam, nem fedi fel érzését iránta.

 

- Oh, drága dadám, melegszívű Contessám,

ha tudnád, a bánat úgy gyötör, döfd a tőrt szívembe...

- Nem szabad ilyent mondani én kisasszonkám,

jő a deli tavasz, s hoz sok vitézt elibe.

 

- Hát nem érted? Minden szívdobbanás az Övé,

mit ér-e a liget, ha nem vele osztozom rajt,

add a tőrt, légy könyörületes, ha szerelemé

nem lehetek, haljak meg most, ne szenvedjem e bajt.

 

El mind

 

- Micsoda csodás gyöngyszem - ekképp szól Lucio,

ki titkon imádja bálványát, szép Carlottét.

 Tündér vagy nekem, egy földöntúli mesés álom,

csak ne szórnád lángnyelved rám a teringettét.

 

Marko, a fegyverhordozó jő

 

- Híreim vannak jó Uram, nemes Lucio!

Az elibbé kihallgattam egy eszmecserét,

miben csodás Carlottéról és rólad esett szó,

meghalni kíván, elvesztette érted az eszét.

 

- Hogy mit mondtál, derék, hű csatlósom Marko?

Engem szeret? Értem halna? Oh, édes mátkám!

Ám mikor találkozunk, nyelve akár az ostor,

de szeret, szeret az én kedves lánykám...

 

Marko el, jő a szép Carlotte

 

- Mily' gyönyörű ebben a ruhakölteményben kegyed...

(kezdi hódolatteljesen bókját a dali)

- Hozzám szól? Tőlem cigánykereket is vethet,

kár a gőzért, hisz a bajusza nem most sarjadt ki.

 

- Vesse szemét együgyű hajadon fruskákra,

azok valóak önnek, kik csalfa meséjének

sorra be is dőlnek, s idétlen vihogásukra

a holtak is forognak aztán megőrülnek.

 

- Amindenit de felvágták a rózsás nyelvét,

kössünk békét, hisz szépséged se különb nálam,

hallom ám mi hír, hogy kivel tölti éjjelét...

- Hordja el magát tüstént - szólt a lány kővé váltan.

 

Lucio el

 

- Az égre! Miért Őt? Te megátalkodott Cupido!

Ehj, soha nem tudhatja, édesebb nekem, mint a méz.

Tán bolondját járatja velem, s az a dáridó...

láttam miként fonta körbe karja Elenét.

 

Carlotte el

 

A vörösen izzó korong lefolyt az égről,

s fekete fátyol borítja el a narancsfákat,

egy-egy kósza fülesbagoly huhog kedélyről

miközben gyanútlan pockokra vadászgat.

 

Álmosan nyújtózkodik a világosság immár,

kialudta szeszélyes álmát s mérgét szítja.

- Gaz Marko, hitszegő kígyó, Te ostoba cingár,

hazug szóval itattál s ki vét, bitófa a jussa.

 

Jő Marko

 

Míg így hőzöng magában forrva Lucio,

Marko mit sem sejt Ura tüzes haragjáról...

- Uram, jöttem amint tudtam, én hű alattvaló,

- "Igazmondásodért" bitó jár, s a halál ki átkarol.

 

- Istenemre esküszöm, soha nem vétettem ellened,

ne tedd, oh ne, uram könyörülj szegény fejemnek...

- Hát tudd meg mi a vád! Gyűlöl Carlotte engemet,

s galádul elhitetted, hogy kedves vagyok szívének.

 

Markot rabláncon elvivék az őrök

 

Lidércek telepedtek a narancsos idillre,

keserv és bú hangja száll immár e vidékre,

arcokról lefagyott a mosoly egyszeribe,

tiltott minden mulatság, szól a halál pribékje!

 

Carlotte pipere szalonjában

 

- Contessa, kérlek jöjj s fésüld meg hajam s kösd kontyba,

ma hírt hallottam, a nép apraja s nagyja összegyűl,

szegény ördögnek életét oltják délben pontba',

mélységes nagy a bűne, dalnok emígyen hegedül.

 

- Én dédelgetett virágszálam, édes kicsinykém,

nincs annak bűne semmi, sosem volt, hisz jóravaló.

- De hát bitóra kerül dada! Tán biz' áruló s kém!

- Dehogy, dehogy! Csípős nyelved a fő bajt okozó!

 

Őzike szeme tágra nyílik s orcája vörös,

már a dadája is ellene van? Ezen főtt.

- Miről szólasz jó dadám? Mit beszélsz oly ködös.

- Lucio szeret, s nyelved maró sava égette Őt.

 

- Marko elmondta mit megtudott, hogy szíved

csakis Őérte dobog. Ám kígyóként bántál

a nemes Lucioval, így lett hitét vesztett

szegény pára, s kap mostan kötelet nyakába.

 

- Oh, mit tettem! Engem szeret? S Elene a bálba'?

Láttam, mint folyondár öleli karja derekát.

-Ó, Te lyány! Elene, Lució unokahúga,

csupán táncba vitte rég látott kishúgát.

 

Hemzsegtek a falu lakói a tér kövén,

hatalmas bitófa alatt a nyomorult gaz.

Felemelé kezét Lucio, arcán gőg s fölény,

ám mielőtt halál jőne, Carlotte kérdi: Igaz?

 

- Igaz-e, hogy engem szeret s soha senkit így?

Marko igazat súgott, mit füle hallott,

Csakis Önnek zeng a szívem s többé nem irigy!

- Hű Markom, jámbor vitézem, ó, én bolond!

 

- Hamar jer ide, fosszátok meg kötelétől,

bocsáss meg, hogy hamis váddal illettelek,

Te szép leány, leszel e mátkám napfelkeltétől?

- Ó, Igen! Örökkön szeretlek, hisz mindig szerettelek!

 

Menyegzőt ültek, de nem is akárhogyan,

okultak a félreértésekből mára,

fényesebben ragyog a nap a felhők alatt,

s örömkönnyeket hullajt az ég e szép párra.

 

 

Szereplők:

Carlotte: Lucio titkos szerelme

Lucio: Arisztokrata, Carlotte titkos imádója

Contessa: Carlotte dadája

Marco: Lucio csatlósa

Elene: Lucio unokahúga