Színház az élet...
VersA vánszorgó...rohanó
S csak vánszorog, talán nem is megy,
tán álmot álmodva, szendereg.
Zombivá váló, élő halott,
meg sem mozdul, nem is mocorog,
Máskor eszét vesztve elrohan,
s ekkor megállítani? Ugyan!
Fogságában fogoly az ember,
hiába kérnéd nem ereszt el.
S ha feledni kéne, toporog,
de a mámorban biz' elrobog.
Ó idő, Te végtelen ura,
sebet begyógyító figura!
A világegyetem tudója,
s a szép pillanatok tolvaja.
Készülőben
Pont. Kérdőjel s vesszőcske,
ebből kevés, abból sok,
készen van a művecske,
s máris kész a totál sokk.
Pici fűszer kell bele,
naná, az élet sója,
s hogy szerelmet megigézze
mézből lesz az itatója.
Kissé fanyar, na se baj,
lesz ez még úgyse talán
ám ha mégsem hát itt a vaj
megkenjük gyors szaporán.
S mint a szánkó a havon
majd szélsebesen siklik,
vagy ha megakad a torkon
letoljuk, ahogyan azt illik.
Virágnyelv
Kis vigasz virág szirmait mutatja,
rád mosolyog hisz tudja ő a legszebb
hiába van kérges föld alatta
szárában, mint madár a remény reszket.
Egykor ketten ékesen tündököltek,
s mit hirdettek, az maga volt a jóság,
ha netán néhanapján összetörtek,
sosem volt bennük falánk mohóság.
Elfogadták, ha már nem szólt az ének,
könnyes szemmel megértették: vége,
s ha netán tüske szíved bántaná
jusson eszedbe e két virág lélek,
kik között megvolt harmónia s béke,
ami egyszer tán újra ránk talál.
Természetjáró
Nyílik a rózsa,
lobban a láng,
mozdul az élet
dobban a vágy.
Lüktet a vér
ha héja repül
reszket egér
majd elmenekül.
Sárgarigónak
dallama száll
tücsök a fűben
csak muzsikál.
Szorgos a hangya
nyár idején
télre ha gondol
lesz eleség.
Tengelic táncát
járja csapatban
verebek hada
száll a nyomukban.
Dombra ha felmégy
látni a tájat,
róka vadászott
pockot magának.
Szajkó megbúvik
fák sűrűjében
szarvasbika bőg
tölgyfa tövében.
Csattogó szarka
cseni a kincset,
károgó varjú
követ most minket.
Gyurgyalag bugyogva
színesen varázsol,
jégmadár kéksége
gyémántként táncol.
Nap lemenőben
szundít a rét is
halkul az élet
kész a poézis.
Ég és föld között
Fényárban hűs napszörpöt szürcsölök,
majd holdkaréjon hintázik a képzet,
csillogó tejút szőnyegre lépek,
hol utat mutatnak opál füstölők.
Kering bennem a holt s élő óhaj,
a most csatája szikkadt morzsalék,
szippantana égbolt, de húz szakadék,
s kettő közt egyensúlyozik a sóhaj.
Zsenge fűszál vagyok, játszik a harmat
velem, hol ennem ad, máskor elnyargal
s őrlő fogak közt martalék leszek.
Esthajnalnak tűnök mikor jóllakat ,
szívem lemezjátszóján csendül a dal,
s ekkor mámorban fürödve lebegek.