NHI blogja

 

Fülembe jeget suttog

a józan ész,

kötődések szálain játszik,

jó zenész,

szememre hűvös muzsika

hull,

kimondva

kimondatlanul

bolondnak gondol,

holott

rossz vagyok

csak.

Mert bennem

ismeretlen világ tombol.

Szavára

fejemben szétcsúszik a zenekar,

földhöz vágja hangszerét, húrt szaggat,

vonót tör, mert játszani nem akar,

ez egy pocsék darab.

Tanít,

kedvel.

Fürdőzöm figyelmében,

lebegek

egyforma kedvvel,

akár a vízbe fojtott macska.

Csendben,

könnyedén.

Már nem eshet bajom,

megtörtént minden,

ami elég ok,

hogy meneküljek innen,

míg maradt bennem egy ép lélekparány,

mit menteni talán érdemes,

hátha megered egy jó talajban.

Ülök önmagamban,

kifelé nézek.

Kabátot húznak a zenészek,

hazamennek a télbe.

Az én darabom így marad, félbe,

töredék,

mert hát eltörött.

Ülök a hangszerek

romjai között,

elvben dúdolok,

kezemben nyelvetlen kis

harang,

a hangoknak leáldozott,

csendet zenélek…

 

 

 

Ritmusba rendeződnek a zajok.

Léptek,

zörrenés,

nesz-zene.

Az élet szimfóniája.

Része vagyok:

vészterhes kór,

folyok a város erein.

Vonat érkezik sikoltva az állomásra,

szelétől megborzong,

csillagot gombol fekete kabátjára sebbel az éj.

Vakon merednek lépteimre a házak,

Kutyaszemű, elhagyott lázak követnek éhesen.

 

Hazatérek.

 

Hol a nincs neve nyugalom,

altatóm a világok csendje.