NHI blogja

Rezignáltan bámulom a szemközti szekrény súlyos harmonikaajtaját. A mécses tartóval szándékosan lefojtott gyertyafény és a tévé halvány villódzása sem tette túl érdekessé, holott igen finom darab, általában szeretem nézni.

…és azt akarja, hogy hozzáköltözzek… már nem szed semmit… hát én meg nem tudom… most nem azért… …. mondtam az anyjának is, hogy de figyelj…

Keresztben felteszem a lábam a dohányzóasztalra, kicsit lejjebb csúszok a kanapén. Lazuljunk. Áttérek a fekete nadrágszárból  jajfehéren előbúvó lábfejem tanulmányozásába, néha elkalandozom a bíborra lakkozott, szabályos körmök felé. Szeretem ezt a lakkot.
Mit mondjak neki. Hogy a sztori klasszikus?
Épp most  basszák el azt, ami még megmaradt az életedből? Pont most vágják el az útjaid? Visszamenőleg vetéltetnek el anyáddal. Ő mit mondana? Az a gyerek majd megszületik, te pedig vagy szépen muzsikálsz, értsd: csöndben és engedelmesen, vagy utcára kerülsz, és a kölyködet se látod többé, mert amikorra hozzájutsz, már utolsó senkiházi leszel a szemében. 
Csendben és engedelmesen. Ez nem te vagy.  Fogalmad sincs, ki vagy.  Én tudom. A múltkor azt írtad, szeretnél a fejembe látni. Hát most meglepődnél.  „Tanulj, fiam.” Anyád ezt mondaná. Én hozzátehetném, hogy segítek. De elhinnéd-e, hogy nem várnék semmit cserébe? És én elhinném-e magamnak, hogy tudat alatt sem…  Elhinném. Elfojtásban verhetetlen vagyok.
Nem mondok semmit. Fogom a kezét. Neki nehezebb. Elé a szekrény csaknem plafonig érő tükrös része jutott.  Ő látja magát.

Szeretem…

Fogalmad sincs. Semmiről. Mindent összekeversz. Ez még szarabb sztori, mint a mosógépes az öreglánnyal. Az ugyanis őszinte volt a maga nyersségével. Szimpla baszás. Hogy mondod majd neki, hogy „én is”?! Hát simán, cica. Ahogy eddig. A kiscsajnak azért kellesz, mert nélküled arca sincs. És te látod, hogy nincs. Se arca, se hangja, se gondolata… hisz ezért vagy itt. Azt mondtad, nem tudod, mi volt veled.  Valami hülye, leküzdhetetlen vágy hozott. Te mondtad. Én meg pár perce azt, hogy a hűség nem elhatározás kérdése. Vagy van, vagy nincs. Amikor az ember szerelmes, nincsenek kérdések, tévutak, semmi. Világközepe és világvége van. A kettő közt semmi. Se távolság, se idő.  Tehát ha szerelmes az ember… most akkor miért is ülünk itt? A kezed hol keresztbe fonod, hol felteszed a fejed fölé. Akarsz, nem akarsz…  Nem megyek közelebb. Már nem. Hagyjuk.

„Nem tudom… az anyjáék azt akarják…” 

És mondja – te mit akarsz, ez volna a lényeg - fejbéli diktafon be, vetítés indul.
Pár órája, amikor először megcsókoltam, vártam a rám zuhanó lottónyeremény örömét.  Szemben az ölébe ültem. Finom volt. Valami eszméletlen üdeség, kín, kontraszt. Szeretem a kontrasztokat. Egy percre sem kerültünk harmóniába.  Nem is kerestem.  Talán csak túl akartam lenni. Kihagyhatatlan volt.  Napok óta minden szabad percem azzal a képpel indult, hogy a nyelvemmel végigszántok a gazdagon tetovált izmokon, harapok...
Haraptam. Hülye vagy, hogy pont engem akarsz -  mondtam nevetve, és amíg válaszolt, levettem a pólóját. Saját felsőmet is a hátam mögé dobtam… Szerettem a száját. A tétova érintéseket, aztán a bátrat, amikor  kioldotta a melltartóm, és tenyerébe rejtette a meztelenségem. Nézett… Mit szólok…  Nem szóltam. Nézett, beszélt…  Imádtam a rajzokat a bőrén. Szabadkozott. Én is. Aztakurva… egy ilyen pasi az én ágyamban…
Vihar… Úristen. Végül is gondolta… de erre mégse számított… nevet, befogja a szemem. Ne néééézzz. Nevetek. Jééézusom. Erről sincs fogalma. Akkorával, amekkora neki van, egyszerűen nem lehetséges bármit is rosszul csinálni. Majd egyszer megmondják neki.  Mondjam én? Még azt hinné, udvarolok. Talán majd legközelebb.

Fogtam a kezét. Minden holmi a helyén. Pont, mint mikor megérkezett. Felneszelek… nem hibáztatom semmiért…   - jé, ez az én hangom.  ...és akkor azt gondoltam… - megint én.

Szerintem… - átveszi a szót…

Na igen…  - én.

De ha mégis…  - … ő…

Űz a csodák csodája,

kutyák vacsorája

minden józan este,

lehunyt lelkem

holdkráteres síkjain

harsány emóciók,

mindenkék

virágok

bomlanak

elmebeteg

akarással.

Lefojtott gondolat,

karmos csakazértis

araszol

ereid finomdombos rajza

mentén,

új festmény

van születőben,

nem bírom elviselni

habfehér, tiszta

valód.

Kék vagy,

haragos szemkék,

te csak ne légy nemes,

mikor én

ruhád szaggatom,

ma hová visz

az az ér…

szégyenlős

odahajlás

a tűz fölött,

Isten nevével,

de ürügyet

keresve…

…lopsz,

vagy ez csak

projekció,

és én vagyok a

tolvaj,

s viszem

belőled

magam

dadogós

látomásokon

át,

hol nem

nyughat,

csak hullámzik,

egyre hullámzik

sóhajos

violakéken

lábunknál a

kender.

Szél lebben, a függöny megadón int, gyere fény,

táncolj ölemen, lángol az álmom: te meg én,

zendül a szívek aranyos húrja,

csillagzuhogás, lágy zene szólít, mire vársz,

Éjmély utakon súg, sose voltál idegen,

sajdul a hang, szele vele zúgja,

selymes gyönyörű vágy, lehe csókos pihegés, 

ajkam melegén bomlik e lázas szerelem,

mámoros ízed akarom újra.