NHI blogja

Pulzáló karcsú vonal -

a virtuális papír

szívdobbanásai.

Leszámolt korok

ízetlen,

konok képei űznek,

űzöm én,

magam,

lebegve a semmiben;

meg nem rajzolt hátterek előtt,

a kép közepén

állok,

kénytelen főszerep.

Színpadok égtek,

a leszaggatott

függönyök megszaladt

nejlonpatakjain

szivárványt táncoltak

a statiszta

fények.

Nyíló lángvirággal

lettek porrá a

világot jelentő

deszkarétek.

- világtalan.

S milyen rég

elhalt

az utolsó taps

is bennem.

- világ, ha van,

kenyérre kell

a józan gondolat,

holnap holnapot

teremteni kell.

De mi lesz,

ha

a

világ ma van -

Pulzáló, karcsú

vonal.

A virtuális papír

szívdobbanásai.

Most mégis fölötted

a kurzor,

nézlek;

valahonnan egy vacokból

indul,

mit ha meglódult,

annyiszor

sarokba küldtem,

rögtön tagadtam,

pedig hányszor keltem

vele, és nélküle

feküdtem.

Neve van.

Ringatom.

Szól.

Pulzál,

szinte hallom.

Kemény vagyok,

szinte koppan.

színpadot ácsol,

s valahol darabokban

tán készül,

- meglop, hogy

adjon,

néven szólít,

hogy „ha” ne maradjon:

az érzékek irodalma.

Az elvétett betű törölhető,

a hang más.

Neve van.

Ringatom.

Szól.

Egy vacokból

indul.

Valami szín,

valami

zsongás.

Valami háttér,

örökföld-zene

a virtuális papír

óvatos,

tán félreértett,

de új

szépüzenete:

a világ

most

van.

2009. augusztus 8.

Higgadt vagyok, mint egy angol főrend. Nem túl meggyőző mosollyal tömködöm a holmimat egy másfél zsebkendőnyi sporttáskába (a hivatalos verzió szerint a többi táskával Evelin lányom ment egy hétre Szerbiába, a csomagok mennyisége alapján azonban erősen gyanakszunk, hogy valójában három hetes alaszkai rénszarvasvadászatra ment), s közben nyugtatom Heddi lányomat, nem, nem haragszom, amiért az új, kis piros bőröndömben tárolta a tábor ideje alatt a nem kívánt szendvicseket és a vizes törölközőket, nem is olyan büdös, igazán semmi probléma, egész egyszerűen szeretem ezt a kis zöld szütyőt.

Még egy utolsó pillantás a monitorra, térkép megjegyezve, irány Szeged. Menet közben felveszem Czirják Jolit Tatabányán, így aztán nyugodtan le is kapcsolhatom a rádiót. Joli beszél, nem unatkozom, néha kérdez, igaz ugyan, hogy válaszol is rá, de mégis… figyelem a szemem sarkából, szerintem bőrlélegzik.

Szeged legyőzve, megvan a keresett utca, amit gyors egymásutánban négyszer is végigjárunk, merthogy az épület viszont nincs meg. Szerintem az első három alkalommal direkt kitakarták előlünk. Joli beszél.

Idill. Halászlé és én. Fehérkenyér. Napsütés. Csend. (Joli is eszik).

Kuzin és Kovács Ági érkezik, intenzíven valamint igen hangosan örülünk egymásnak. Lecsúszik egy kis áldomás is. Megyünk, begyűjtjük a többieket. Nekem nem tűnik fel ismerős arc, sőt a csapat fele a csapat másik fele számára is ismeretlen, de ez nem okoz semmilyen fennakadást. A hangulat már a gyülekezőnél alakulgat, összeállunk egy csoportkép erejéig, majd hosszú, rendezetlen sorokban elindulunk a találkozó színteréül kiszemelt Sörkert felé. Joli felkiált, hogy nyalni vágyik, így aztán sokadmagával betér egy fagyizóba, Kuzin és én keringőzéssel csapjuk agyon az időt valamint néhány gyanútlan járókelőt.  Egy idős hölgy őrülteknek kijáró tiszteletteljes mosollyal néz bennünket, igyekszünk megnyugtatni, hogy nem elmebetegek, hanem kuzinok vagyunk, de már mondat közben rájövünk, hogy a két dolog nem zárja ki egymást, sőt.

A célegyenesben Ági megállapítja, ott hagytam a gyülekezőnél a literes komáromi kerítésszaggatót, látom rajta, hogy ezen eseménnyel kapcsolatosan még egy csomó dolgot megállapít rólam, felmenőimről, elidőzve anyámnál, nagyanyámnál, szakmai vonatkozásokra utal, valamint szürke marhákkal való bonyolult rokoni szálakra, ám mielőtt eljutna Éváig, előkerül Für Janó, hóna alatt az elveszettnek hitt folyékony eszméletvesztéssel.  Röviden megünnepeljük.

Sörkert, sörpad, végül is nem roskad össze, pedig egy idő után nem is kapaszkodunk. Kézzel festett, „poet 2009 Szeged” feliratú hímespoharakat kapunk, egy Ancsa nevű lány készítette direkt erre az alkalomra.

Gál Janó pohárköszöntőt mond, a négyszáznegyvenháromszorosan alárendelt összetett mondat vége felé már aggódva figyeljük, mint párolog a törköly a poetos pohárkákból.

 -Bár a helyszínen teljes létszámban megjelent Kövesdy Márton, a poet.hu istene, s olykor igen nagy volt a kísértés, de úgy éjfélig sikerült megőrizni az est teljes mértékben irodalmiatlan jellegét. -

Amikor is Gál János újfent szóra emelkedik, s a sörkert hatvanegynehány civil vendégének őszinte ámulatától kísérve, valamint az utcán megtorpanó járókelők irodalmi érdeklődéssel átitatott tekintetében sütkérezve elszaval két Jagos-paródiát. Félidőben a tulajdonos biztosítja az előadót arról, hogy mindent remekül hall az intézmény másik végében is. Janót ez mély megnyugvással tölti el, így felhőtlen homlokkal folytatja a műsort, mihelyt csillapodik a tapsvihar.

Valamivel később megérkezik Fló, a huszonéves bölcsész hallgató, elmond egy fél József Attila verset, röviden kifejti aktuális politikai nézeteit, elénekel néhány operarészletet, majd átkalauzol bennünket egy másik kultúrlétesítménybe, engedelmesen követjük, zár a sörkert.

Dög nagy fotelok, nosztalgia disco.

Másnap reggel másnap és reggel van. Joli beszél. Én reggel soha. Kerítünk egy tűrhető kávét, délig bejárjuk a csodaszép Szegedet.

Délután négy, Komárom. Ági és Kuzin a vonal végén, mondom a telefonba, remekül éreztem magam, máris lefixáljuk, mikor találkozunk legközelebb.

Leteszem a telefont, meghitt kettes, a kávém és én. Gondolkodunk. A bögre hiába csupa fül, hallgatok bazsalyogva, mit is mondhatnék neki, csupa kis kellemes impresszió…

Napsugár zavart-boldog mosolya az igen ronda, de nagyon finom szülinapi tortája fölött, Gál Janó arca, amikor negyedszerre kérdem meg tőle, honnan érkezett (már tudom: MISKOLC!!!) , Kriszta meglepett tekintete, hogy megjegyeztem a nevét (én se tudom, hogy történhetett, Kriszta, biztos valami üzemzavar), Jagos Kuzin homlokcsókja, az Ágival hevenyészve kidolgozott és hamarosan bevetésre kerülő kódrendszer, szamba Flóval, a falatnyi Marie Marel sztrádányi jókedve, a látványnak sem utolsó Für Janó, a pálinkák megmentője (izé… igen szép, csíkos ingben volt), az aranytollú Barb, arcok, mosolyok, nevetés, röhögés, komolytalanság minden mennyiségben, ami azért lehetett ennyire tökéletes, mert a háttérben ott volt valami egészen bizonyos és egészen komoly összeköttetés: írunk. Magyarul és emberül. Így is mulattunk.

Érted-e már, 
merészet álmodni kevés, 
míg kezedben balta nincs, 
meleged elillan az első
széllel.
Neved se lesz,
fejtetőd baldachinja
sorszámra elég,
Isten megfelelő jelű 
szórakozott pöccintése
anyád asztalán.
A fa dönti el, 
születsz,
vagy világra buksz. 

Negyedszáz festmény. 
De ott vagy-e? 
Nem a hátterek konspirációja
ad-e magadnak tűnő 
soványka látszatot?
Körülhatároló vonalak és 
visszaverődő fények, 
ennyi a forma.
Énmezőn, énfelhőn
éngondolatban
fürdesz, 
énutak hátán járod
követhetetlen 
álomútjaid,
hiányosságaimból pótlásomul
gyúrt tűnő alak,
hová leszel, 
ha az idő kirántja háttered?
Baltám van, 
én játszhatok.
De érti –e bárki majd,
mit üzen az üres vászon,
hiány-e vagy csak semmi,
a fehéren megbúvó
fehér árnyalatok
dermedt 
eseménytelensége?

Neked nyújtott huszonöt 
felkészületlen rőzsecsokor,
elakadt szavakból rakott 
huszonöt csekély szikravillanás,
tűzviharom eléd szökött
kis melege.
Féltem, hogy nélkülemségre
ítélve nem leszel, 
mert hittelek,
pedig szelídséged,
mint kezem alatt
a macska, 
puha léptekkel 
messze elvonult.
Hát legyél. 
Míg bámulod az 
izzó végek füstjét, 
teremtsd meg magad, 
akár magammá, 
aki vagyok, 
még körötted keringő 
alternatív gondolat, 
seb, 
mit nyelvem hegye 
szántana a bőrödön,
maga a nárcisztikus való,
a nagy, közös fuldoklásból
merített lelkes kis levegővételek,
légy szép, 
csak így egyszerűen, 
ahogy lépsz az utcán
így estefelé, 
és rezet kacagva megindulnak
veled a szigorú kontúrokkal
festetett nehézsorsú terek
és a fák. 
Tudod,
a fa dönti el.
Születsz,
vagy világra 
buksz. 

I.

Megváltoztam.
Míg felnövesztettelek,
ahogy a kéz formálja az agyagot,
s az agyag formátlanra
a kezet,
torz lettem, nehézkes,
saras indulat,
amint te magasabb,
simább,
elegáns, kellemes
ívekkel.
Mondom:
megváltoztam.
Most
levakarnám
az emléked is
magamról,
de mindig
marad
egy köröm alá szorult
deformált
belőleddarab,
egy illetlen pötty
a ruhán,
amivel
bíbelődhetek
hajnalig.
Közben gondolkodom,
ki is vagyok most,
úgy túl mindenen,
hogy még mindenen innen,
s maradhatok-e ilyennek,
így,
pöttyösen,
hovatovább lila foltokkal,
hiszen a torz esték
ilyen sportszerűtlen
nyomot hagynak rajtam,
spontán bevérzések
holmi
negatív életérzések
ütötte apró tiltakozó
szigetek,
ma kész zendülés vagyok
megint.
Gyűlöllek.

II.
Apránként ölted meg magad,
s most állok fölötted tétován:
milyen rég halott vagy,
kockás süteményt eszem.
Ez az, ami valóság lehet,
az íz,
a fák kérge a tenyerem alatt,
napgyöngyök a fű közé
feszített pókhálón…
s a fedélen koppanó göröngyök.
Valaki veszített megint.
S a helyzet egyre súlyosabb,
itt maradtam gyász nélkül
a szívemben,
markomban nincs virágillat,
arra gondolok,
melyikünk lehet holtabb,
mert most nekem te ugyanúgy
nem vagy,
ahogy neked én
nem létezem.
Világaink között
kétméternyi hallgatag
rög,
puszta formalitás,
ki lent, ki fönt.
Foltok… alkonyodik.

III.
Harmadnap csörgés,
kutyaugatás,
te,
a koraéj ciklikusan
visszatérő hangjai.
Honnan szólsz megint,
melyik önkényesen kijelölt
magánhegyed
tetejéről hinted
a szót,
ajánlva nekem halat
és békét…
Az éggel takarózol,
nincs válasz,
ha kérdlek,
mire vagyunk mi példa,
mennék,
duruzsolsz nyomomban,
mutatod a helyes utat,
magyarázkodsz,
mi jó nekem,
s te talán hiszed.
Elmerengve sokszor képzelem,
nem is tudod,
kihez beszélsz,
fogalmad sincs, hogy
közben én fel-alá járok,
és lélekszakadva várok valamit,
ami túlmegy a szavakon.

IV.
Jelek,
behúzott nyakú
szótlan türelem.
Nehéz batyudból
átruházott szerelemkövek.
…hal és béke,
nálam már
szakad a szövet,
de semmi baj,
még öt perc,
és itt se vagy,
tudom,
nem fogod látni,
hogy görnyedek,
takarítanálak
magamról,
sem hogy békétlen gyűl a folt,
mert én látok,
megköveztél,
s kezedben a hal
csak gazdagon körülírt
maroknyi
szálka volt.

V.
Ronda vagyok,
mint az este,
mi eltakarja előlem
a gyerekek
csillagszemeit,
Szobáról szobára
hurcolom magam,
ezt hagytad belőlem,
ezt a nagy, csúf ürességet,
és a vak,
ostoba estéket,
amikor
nem jár a levegő.
Két lábra emelkedett
eljátszott hadüzenet,
eltévelyedve, értelmetlenül
messze a
csatatértől,
villámot keresek,
valahol egy cikkanásnyi
fényt.
Meghaltál hát te is.
Az ablakot lesem…
… bordáim mögött
csendben, harag nélkül
esik az eső.

1.



Borulj szememre lángos kárhozat,
virágot szedni elcsüggedt a lélek,
szivárvány erdők, rózsaszínű rétek,
vegyétek ölbe szürke házamat.


Királykisasszonyok a vár alatt,
topánjukon ragadt a sáros élet,
de kár, ha már csak elbukott cselédek,
üres marokkal térdre hullanak.


Bezárja fáradt ablakát az ember,
inkább ne lássa tán, a jó, ha nem nyer,
kopott, sivár szobám fürössze fényben


az újra írt sovány emlékezet,
segítsd az álmom, tarka képzelet,
te hű csaló, ma már ne kelljen félnem.



2.


Te hű csaló, ma már ne kelljen félnem,
tükörszilánkok, játszi részletek
közt csillogást darálsz a reszketeg
hiábafények-járta messzeségben.


Egére így tört holdat egyszer régen
egy látni vágyó, elgyötört beteg ,
kis földnyi másvilág, kit elvetett
a megszokás, a „tűrni kell”, a „még nem” .


Lehetne bárki más, de nő a példa,
az ember olykor önnön martaléka,
zokogva százszor elmereng a végen,


ölén takarja selymes titkait,
ifjú vágynak sietve csendet int,
elalszik így talán a szolga szégyen.




3.



Elalszik így talán a szolga szégyen,
ha megtanulsz osonni, gondolat,
pihésen,meg se nyomva vállamat,
elillansz könnyedén, ha zúg a vérem.


Meglátod, mától más leszek, keményen
játszom, levedlem hószín rongyomat,
vörös ruhákba öltözöm, szalad
a rúzs, kárminba mártott csók, már érzem,


eladlak holnap, elvihet akárki,
tiétek ágyam, hercegek, ahogy ti
kívánjátok, nem kell a szív-salak.


Ki lelket árul, semmit árul, lányok,
töprengésért kijáró megszokások
a lomha, zárt terek, s komor falak.



4.


A lomha, zárt terek, s komor falak
mogorva csendje elborítja arcom,
elvesztett háborúkon át utaznom
bukott leventét, hadvezért avat.


Behorpadt régi vértek, vert hadak,
zokogva folyt a kín áttépett torkon,
s ha mégis megálltam, felgyújtott otthon
sikoltva várt haza s a kardomat.


Eresszetek, halálok, élni szépnek,
ölelni újra tiszta szelídséged,
te olajágas, ringó alkonyat,


az ostromoknak mindörökre vége,
madárdalos, ezervirágú béke,
hajolj közel, hogy jobban halljalak.



5.



Hajolj közel, hogy jobban halljalak,
igazság, dúlt tömeg zúg túl az ajtón,
elvész szavad, fejem öledbe hajtom,
értem kiáltani, ha gyáva vagy.


Hiszen te reszketsz, fázol egymagad,
behúzott függönyök mögött a fantom,
ma is sietve ránk terül az alkony,
megőrizlek ne félj, és fel ne add


soha szelíd csended, ordítson szél,
megalkuszom én holnap is, csak élj,
a korcs világ hazugnak hadd becézzen.


Rég kőbe véstelek, derék igaz,
ma néma szád se bánom, csók vigasz,
szerelmesem, fülembe jaj ne érjen.




6.



Szerelmesem, fülembe jaj ne érjen,
panaszt ne halljak, épp elég pokol
a józanész, mi bennem szónokol
mutatva kellemet az unt kliséken.


Tanítna élni régi mód serényen:
köténybe rejtett áldozat dalol
belobbant álomkazlakat, ahol
túllépett szíve már a szent miséken.


Modern vagyok, a mába rejtelek,
fejemben érnek cifra rejtjelek,
dallam, festék és szó az én kötényem.


Minden csókom szemérmes, álruhás
ölünk, ha ég, nem baj, ha árulás,
csak szíved és a tiszta szó zenéljen.




7.


Csak szíved és a tiszta szó zenéljen,
szép gyermekálmaidra jól figyelj,
maroknyi ember, kor se fedje el,
miként tekint a hölgyszemekbe mélyen,


ki talpig úr, szeress, miként az Isten
vigyázza gyenge lépteink, ha kell,
s ereszd a fényt magadhoz oly közel,
víg áldás légy az angyalok kezében.


Lobogj, fiam, hisz el nem ég az ember,
csak a gyáva, ki parázs lenni sem mer,
tüzed, míg lángol, nem bánt semmi fagy.


Annak, ki kézen fogva jár a ninccsel,
dúdolj virágot, napsütést is hittel,
ne fájjon úgy, ha zajjal jő a nap.



8.


Ne fájjon úgy, ha zajjal jő a nap,
hozok a ház fölé bolondos felhőt,
nevesse, rózsaszínű dallal felnőtt
sirámaink, imák a fák alatt


a csókok, gyermekszív, ahogy kacag,
hölgynek súgott kalapos bókok, gyeplőt
lovak közé hajító virtus, szeplőt
az arcainkra hintő nyári nap.


Koránkelő silány sorom gyötört,
csak alkonyom hozott imás gyönyört,
hív naplemente, áldalak ma téged.


Keserű szél voltam, ma hús vagyok,
mint míves óarany, ma úgy ragyog
bús, lombjavesztett fám alatt a fényed.


9.

Bús, lombjavesztett fám alatt a fényed
végigszaladt a kóc füvek között,
mosolygós, tarka virágot kötött
a bánatok hajába szép reménynek.

Kék lábnyomú szelek, ti lenge lények,
kik jártok zörgő erdeim fölött,
fészkemre, jaj, ne hozzatok ködöt,
nyögött a kor hisz elég veszteséget.


Tátott csőrű kopasz fiókákat,
hiába-álmos terveket ringat
a régi tölgyes, ágain mesélnek


üde tavaszt a pattanó rügyek,
egünk derül, ma múl a szürkület,
elilló árnyaim feszíti szélnek.



10.


Elilló árnyaim feszíti szélnek,
a dal, ha rólad írhatok, csodák
kerengnek, ízek, illatok, a vágy
ezernyi színe zsong, ha szól az ének.


Betör a fény az ablakon, regények
tolulnak rendre versbe, hűs szobád
keresve szárnyas mondatokra vált
a szó, rajongva téged így zenéllek,


estém mikor komorra fordul, s hallgat
a sötét zordul, vállat von, nem alhat
békén a lélek, szívbe rótt hiány


keserg utánad, árva, kedves csillag,
amíg lélegzem, képzelem, hogy itt vagy,
kiégett gyermekarcomon magány.


11.

Kiégett gyermekarcomon magány,
soványka árny kísér, szemében Isten
magam mögött jövök, jusson, ha nincsen
hit és társ, egyszer felnövök talán.


Teríthetek ebédhez asztalán
a jónak, homlokom simítva vinnem
koromnak büszke terheit, a nincsen
romantikáját zengni ostobán.


Lakatlan ház, üres boros pohár,
torokszorító vágyon semmi jár,
konok kamasz, seregnyi láz, szeszéllyel


vésett kevés, kopár poros vidék,
te átkos, elhagyatott semmiség,
hajadra csillagot szitál az éjjel .


12.

Hajadra csillagot szitál az éjjel,
előtalál a messzi ég-zene,
vállunkra kormot szór puhán szene,
sötétet hallgatunk. Apró levéllel


indult útjára a bolygó, hová el
nem ér a cseppnyi lét, repült vele
feladva rejtekét kis embere,
befogni vágyva végtelent szemével.


Utaztunk átkozódva, szótlanul,
együtt és árván, híve, így tanul
szeretni mind a szív, ha jajjal ég el.


Szedvén virágainknak illatát,
saját határainkat léptük át
kezünk közt százvilágos messzeséggel.



13.

Kezünk közt százvilágos messzeséggel
teremt az Úr, s amint korunk halad,
holtunkra összeér karunk, az agg
szakállas mégis így szeret, bő kézzel.


Enyém a minden s még több, mert elképzel
magának bármit könnyedén, szabad
a koldus, és ha messze jár a nap,
melegszik akkor is, borában mézzel.


Talán csak képzeted vagyok, valótlan,
el sem hangzott operából fals szólam,
hű szolgáló a lehet oldalán,


de tán te is csak bennem élsz dalokban,
s egy sem vagy a sokból, ábránd, valóban.
… válaszra váró, két bolond talány.


14.

Válaszra váró, két bolond talány,
homályos ösvény, ismeretlen illat,
varázsvidék, velem marad vagy itt hagy,
titok-villámlás, férfi és a lány.


Szerelmi sorsjátékunk hajnalán
még kérdtelek, karodba fogsz-e holnap,
csatát győznöm szabad, de háborúkat
vajh nyerhet-e dezertőr osztagán


a harcos érzelem, megillet-e majd
egy hely tábortüzed mellett, nem csak jajt
arattam, én, a hős, az áldozat,

ugye, mondd, így van, kértem, most némán áll
a közlegény a tábor romjál.
Borulj szememre lángos kárhozat.



15.


Borulj szememre lángos kárhozat,
te hű csaló, ma már ne kelljen félnem,
elalszik így talán a szolga szégyen,
a lomha, zárt terek, s komor falak.


Hajolj közel, hogy jobban halljalak,
szerelmesem, fülembe jaj ne érjen,
csak szíved és a tiszta szó zenéljen,
ne fájjon úgy, ha zajjal jő a nap.


Bús, lombjavesztett fám alatt a fényed
elilló árnyaim feszíti szélnek,
kiégett gyermekarcomon magány,


hajadra csillagot szitál az éjjel,
kezünk közt százvilágos messzeséggel
válaszra váró, két bolond talány.