NHI blogja

Korhű keretbe

metszett korhely

agapé,

kecs nélkül,

hajlott térddel

nyílik Istar

borostás kapuja,

nyűtt orcák heves

veresén

a jó

szemantika

dolgozik fehér

pamaccsal:

önjelölt jelek

jelentésterhes

egymáskövetése,

így érik be

rendre a vetés,

’mi után senki

senkit nem

követ,

csak a lihegés

csiklandós

emléke marad,

s a váladékból

kent tándzs mahal

foltja a kanapén.

Tarkabarka festő

illeg,

ecsetén por,

üresek a vásznak,

ajkainkról röpképtelen

bókok

lógnak, s mint a pókok,

szőrös tagjaikkal lábainkhoz

másznak,

innen a libabőr.

A homlokok  mögötti

térből

kiszóló vérbő

realitás olykor közbenyal

néhány ízetlen

foszlányt,

míg korábban fordítva,

ma a lilaruhás nő

játssza ripacsmód

a rosszlányt,

latexharisnyában

fal mellett

feszengnek

az álmok,

sose látott

életszéli rétek

cifra díszei,

libidó lihegte,

elfolyt

peremvirágok.

Hazaindulok,
elcsorog mellettem a város,
az aszfalton néhol a tegnapi
viharok sáros kéznyoma.
Kaporillat
andalog elő
a felázott
kerítés mögül.


Micsoda játék…


bátortalan fények
járnak körül,
- gyalogos, mogorva, lényeglátó gondolat -
szobám csendjét álmodom,
mozdulatomra ijedten
hallgat el vállam felett
a rigó.


Képtelen voltam
megcsókolni azt
az embert,
ki tenyerén hordott
aznap éjjel.
Istennő voltam és egyéniség,
bámult,
pedig csak megbénultam


rég,


leszakadt a lábam,
le a kezem,
törzsem lett, lombom
és gyökerem.
Aztán rámkérgesült a délután…
akkor is sütött a nap.
Lám, ma sem jövök egyedül,
velem sántikál sután ígéretem,


tovább megyek.


Ha dühös vagyok,
még lángolnak a kertek
és elszalad előlem a ház,
de már úgy tud
semmit mondani egy rózsa is,
ahogy belül kong
valami gyászos hallgatás,


hogy elillant az ősz.


Innen most jól látom
a naplementét,
csak egy pillanatnyi vörös máz,
mire megmozdulna
valami a csendben,
már a láthatáron
túl halad,
s a domb tetőn kékfeketébe hajlik
a bíbor csillogás.
Amonnan
engem fal fel a horizont,
- ablak előtt ülő
tört ajkú idegen -
messze jár a test,
emez itt ül
és nézi,
nézi hidegen,
hogy gombol
kék kabátjára
csillagot az éj.

Hé,
te ott,
a falak
mellett,

tarkódra rivall a
fény,
ahogy bizonytalan-puhán
lépted surran,
s a járda pecsétes
kövére taposod
az előtántorgó
reggel
vézna kincseit.

A kor fakó,
és hallom még
a kormos éjszakákat,
felderengsz,
ahogy a sínek
között
sorsod keresed.

Papírzacskóba
csomagolt színház
játssza őrült
darabod.

Sarkadban
nyughatatlansággal
magad vagy
a rémület,
kevés vagyok.
De te, ott a fal
mellett,
dobd el a semmid,
káprázz,
és nézz a napba,
csinálj bármit,
csak abba ne hagyd
ezt a gyönyörű légzést.

Csendben átcsorogsz rajtam,
erek, csontok,
gondolatok szűrnek,
magaddá,
s ma,
ha elébem állsz,
már nem vagy
idegen,
annyi sok
maradt belőled
már most idebenn,
tudni kezdelek,
számban fészkelődik
a neved,
s ha magam vagyok,
felmondalak,
mint kisdiák
a leckét.

Én ma nem merlek leírni,
valami házi lázadás
lesz, tudom,
valami tarka
indulat,
mi most
a falak közül
szabad utat kérve
hozzám ér,
kárhoz
és borongva
üdvözül.
Csapong .

Tükrök játszanak velem.

Százszor görbült
tört magam
maszatos
hűvös üvegeken,
a mását meglátni
képtelen
én.
Visszaverődő
részigazság vagyok,
árnyékod
keresem,
valami leírhatatlan,
hevesen
kalimpáló
tiszta félhomályt,
hol előbújik
keresve szabadabb utat,
a magába folyton visszatérő,
konok
egyedül-
-éntudat.