NHI blogja

Kultúra
NHI•  2009. augusztus 11. 21:46

Poet találkozó, Szeged, NAPLÓRÉSZLÖT


 

 

2009. augusztus 8.

 

Higgadt vagyok, mint egy angol főrend. Nem túl meggyőző mosollyal tömködöm a holmimat egy másfél zsebkendőnyi sporttáskába (a hivatalos verzió szerint a többi táskával Evelin lányom ment egy hétre Szerbiába, a csomagok mennyisége alapján azonban erősen gyanakszunk, hogy valójában három hetes alaszkai rénszarvasvadászatra ment), s közben nyugtatom Heddi lányomat, nem, nem haragszom, amiért az új, kis piros bőröndömben tárolta a tábor ideje alatt a nem kívánt szendvicseket és a vizes törölközőket, nem is olyan büdös, igazán semmi probléma, egész egyszerűen szeretem ezt a kis zöld szütyőt.

Még egy utolsó pillantás a monitorra, térkép megjegyezve, irány Szeged. Menet közben felveszem Czirják Jolit Tatabányán, így aztán nyugodtan le is kapcsolhatom a rádiót. Joli beszél, nem unatkozom, néha kérdez, igaz ugyan, hogy válaszol is rá, de mégis… figyelem a szemem sarkából, szerintem bőrlélegzik.

Szeged legyőzve, megvan a keresett utca, amit gyors egymásutánban négyszer is végigjárunk, merthogy az épület viszont nincs meg. Szerintem az első három alkalommal direkt kitakarták előlünk. Joli beszél.

Idill. Halászlé és én. Fehérkenyér. Napsütés. Csend. (Joli is eszik).

Kuzin és Kovács Ági érkezik, intenzíven valamint igen hangosan örülünk egymásnak. Lecsúszik egy kis áldomás is. Megyünk, begyűjtjük a többieket. Nekem nem tűnik fel ismerős arc, sőt a csapat fele a csapat másik fele számára is ismeretlen, de ez nem okoz semmilyen fennakadást. A hangulat már a gyülekezőnél alakulgat, összeállunk egy csoportkép erejéig, majd hosszú, rendezetlen sorokban elindulunk a találkozó színteréül kiszemelt Sörkert felé. Joli felkiált, hogy nyalni vágyik, így aztán sokadmagával betér egy fagyizóba, Kuzin és én keringőzéssel csapjuk agyon az időt valamint néhány gyanútlan járókelőt.  Egy idős hölgy őrülteknek kijáró tiszteletteljes mosollyal néz bennünket, igyekszünk megnyugtatni, hogy nem elmebetegek, hanem kuzinok vagyunk, de már mondat közben rájövünk, hogy a két dolog nem zárja ki egymást, sőt.

A célegyenesben Ági megállapítja, otthagytam a gyülekezőnél a literes komáromi kerítésszaggatót, látom rajta, hogy ezen eseménnyel kapcsolatosan még egy csomó dolgot megállapít rólam, felmenőimről, elidőzve anyámnál, nagyanyámnál, szakmai vonatkozásokra utal, valamint szürke marhákkal való bonyolult rokoni szálakra, ám mielőtt eljutna Éváig, előkerül Für Janó, hóna alatt az elveszettnek hitt folyékony eszméletvesztéssel. Röviden megünnepeljük.

Sörkert, sörpad, végül is nem roskad össze, pedig egy idő után nem is kapaszkodunk. Kézzel festett, „poet 2009 Szeged” feliratú hímespoharakat kapunk, egy Ancsa nevű lány készítette direkt erre az alkalomra.

Gál Janó pohárköszöntőt mond, a négyszáznegyvenháromszorosan alárendelt összetett mondat vége felé már aggódva figyeljük, mint párolog a törköly a poetos pohárkákból.

 - Bár a helyszínen teljes létszámban megjelent Kövesdy Márton, a poet.hu istene, s olykor igen nagy volt a kísértés, de úgy éjfélig sikerült megőrizni az est teljes mértékben irodalmiatlan jellegét.  

Amikor is Gál János újfent szóra emelkedik, s a sörkert hatvanegynehány civil vendégének őszinte ámulatától kísérve, valamint az utcán megtorpanó járókelők irodalmi érdeklődéssel átitatott tekintetében sütkérezve elszaval két Jagos-paródiát. Félidőben a tulajdonos biztosítja az előadót arról, hogy mindent remekül hall az intézmény másik végében is. Janót ez mély megnyugvással tölti el, így felhőtlen homlokkal folytatja a műsort, mihelyt csillapodik a tapsvihar.

Valamivel később megérkezik Fló, a huszonéves bölcsész hallgató, elmond egy fél József Attila verset, röviden kifejti aktuális politikai nézeteit, elénekel néhány operarészletet, majd átkalauzol bennünket egy másik kultúrlétesítménybe, engedelmesen követjük, zár a sörkert.

Dög nagy fotelok, nosztalgia disco.

Másnap reggel másnap és reggel van. Joli beszél. Én reggel soha. Kerítünk egy tűrhető kávét, délig bejárjuk a csodaszép Szegedet.

Délután négy, Komárom. Ági és Kuzin a vonal végén, mondom a telefonba, remekül éreztem magam, máris lefixáljuk, mikor találkozunk legközelebb.

Leteszem a telefont, meghitt kettes, a kávém és én. Gondolkodunk. A bögre hiába csupa fül, hallgatok bazsalyogva, mit is mondhatnék neki, csupa kis kellemes impresszió…

Holdsugár zavart-boldog mosolya az igen ronda, de nagyon finom szülinapi tortája fölött, Gál Janó arca, amikor negyedszerre kérdem meg tőle, honnan érkezett (már tudom: MISKOLC!!!), Kriszta meglepett tekintete, hogy megjegyeztem a nevét (én se tudom, hogy történhetett, Kriszta, biztos valami üzemzavar), Jagos Kuzin homlokcsókja, az Ágival hevenyészve kidolgozott és hamarosan bevetésre kerülő kódrendszer, szamba Flóval, a falatnyi Marie Marel sztrádányi jókedve, a látványnak sem utolsó Für Janó, a pálinkák megmentője (izé… igen szép, csíkos ingben volt), az aranytollú Barb, arcok, mosolyok, nevetés, röhögés, komolytalanság minden mennyiségben, ami azért lehetett ennyire tökéletes, mert a háttérben ott volt valami egészen bizonyos és egészen komoly összeköttetés: írunk. Magyarul és emberül. Így is mulattunk.