NHI blogja

Vers
NHI•  2013. május 4. 19:35

Fráziskésés

Mind, aki hallani vél, ideint,
de ha rejtekem őrzi a csend,
puha bársonyos álmokon illan a szél,
hova illatot ejt be az ablakon át,
ülök árva magamban, mint
a ma álmaiból nőtt jajlila,
ringó orgonaág.
Idebenn,
hol a dal szeme nyílik, elém szalad újra a szó,
neme bús, feledésbe merült
igenek tetemén írt ponyvaremény.
csupa frázis, fürtjei közt buja vágy, no de lám,
ami csillan csak kicsi bádog erény,
deli nyakba leomló álarany érv,
ideáink  csüngnek, mint
füleinkben az  olcsó fülbevaló

NHI•  2013. május 3. 19:41

Várják

 

 

Tizenegy halál

s hány, aki nem tudta,

fia, lánya volt,

míg nemlétbe vonultak,

koppant fémen a fém,

kétfelől sokszemű,

kerek műtőlámpa bámult,

fentebb neon duruzsolt.

Méhében tizenegy,

akit  halálra hozott.

Más most a szó,

ostor volt,

most penge:

légy átkozott,

bár meg se születtél volna.

 

Most értem.

 

Elképzelem, ahogy az acél

gyönge húsukba mar,

ember füllel hallhatatlan

reccsenéssel szakadt át a gerinc,

fröccsent a vér,

vált le tehetetlen

 a kar.

Megölelt volna.

Húgom, bátyám…

együtt éhezünk.

 

De csak ketten értünk

meg a szíjvégre és a

majdnem-fagyhalálra,

nem tudtuk,

mennyin múlt,

hogy egyedül vagy egyáltalán

ne legyünk,

s hányat hagytunk hátra,

míg felváltva olvastunk

hangosan egy könyvet

a penészes falú,

nyirkos szobába’,

 

 anyura vártunk.

 

Erősek voltunk,

ő máig gyenge,

világra lökött ,

őt belénk a vér,

rácsaink közül menekítette

füstbe bújva, konyakot vedelve

(kellett a szívére) magát.

Félt a szemünktől.

 

Most jön a halál,

vére fröccsen,

megragad,

tép, belém mar,

megölne, ha tudná,

cserébe marad.

Gerincem reccsen,

fülnek halhatatlanul,

nővérem karja szakad,

vállán félrészegen vall:

nem akarok meghalni,

pokolra jutok.

 

Idegen.

 

Megérintem halálgyöngyös

homlokát,

néz, megfontoltan mozdulok,

lágyságot keres,

retteg,

nem tudja, tudom.

És eltemettem,

mintha sose lett volna,

úgy halt meg születésem

pillanatáig közönyben

fuldokolva

idebenn.

Tompa szénszemmel fürkész,

enyéim ringatom,

csendes mosollyal

dúdolok,

karom gerincük óvja.

 

Nem ért.

 

Nem értem.
Nem sokára vége.

Dúdolok.

Odafent várják.

Tizenegyen várják az angyalok.

 

NHI•  2013. április 17. 22:15

Rózsavíz után

Loppal jár, alkonyszemében árva,
nem vallott, halk szavú emóciók,
lágyan kezet nyújt és átfest lilára
jajból szőtt  karcolat… illúziók -
vak hormonok zúgó harmóniája.
Megépít, elbont, összehord, kidob,
forrong  a balkon szűk világa, kemény
a szó, közein csüggeteg ül a fény.

NHI•  2013. március 31. 16:30

Csendsötét

Megült az est a házfalon,
sarokba bújt a szó,
szurokszemében indulattalan kohó

a szánalom.
Csend lóg.
Szerelmeim, ha számvetem,
szakadt harisnya,
lerongyoló való köszön felém a szegleten.
Irányt ha mégis váltanék,
agyamba mart a minta,
ne hozz telet, ne még,
s lélekszakadva fut felfelé a szem.
Komor, mogorva kor kering,
ütemtelen dobog, s dohogva rendre int,
csend lóg.
Sötét csepeg.
Cserép alól csorog,
ecsetvonásnyi fényt se hagy a csend,
felém se néz, hogy éppen ott megyek
kutatva félvakon,
letűnt szegény szerelmeket,
megült-e vajh,
amint  az est a házfalon,
akár csak egy,
amint gyerekszemekben ül a fájdalom,
ha nincs kenyér,
vagy lóg,
akár a csend,
akár a szó,
ha tetten ér,
akár lopott kabát
a gyáva vállakon.
Sötét csepeg.

NHI•  2012. december 26. 18:56

Neve van

 

Pulzáló karcsú vonal -

a virtuális papír

szívdobbanásai.

Leszámolt korok

ízetlen,

konok képei űznek,

űzöm én,

magam,

lebegve a semmiben;

meg nem rajzolt hátterek előtt,

a kép közepén

állok,

kénytelen főszerep.

Színpadok égtek,

a leszaggatott

függönyök megszaladt

nejlonpatakjain

szivárványt táncoltak

a statiszta

fények.

Nyíló lángvirággal

lettek porrá a

világot jelentő

deszkarétek.

 

- világtalan.

     

S milyen rég

elhalt

az utolsó taps

is bennem.

 

- világ, ha van,

 

kenyérre kell

a józan gondolat,

holnap holnapot

teremteni kell.

 

De mi lesz,

ha

a

világ ma van -

 

Pulzáló, karcsú

vonal.

A virtuális papír

szívdobbanásai.

 

Most mégis fölötted

a kurzor,

nézlek;

valahonnan egy vacokból

indul,

mit ha meglódult,

annyiszor

sarokba küldtem,

rögtön tagadtam,

pedig hányszor keltem

vele, és nélküle

feküdtem.

Neve van.

Ringatom.

 

Szól.

Pulzál,

szinte hallom.

Kemény vagyok,

szinte koppan.

színpadot ácsol,

s valahol darabokban

tán készül,

- meglop, hogy

adjon,

néven szólít,

hogy „ha” ne maradjon:

az érzékek irodalma.

Az elvétett betű törölhető,

a hang más.

Neve van.

Ringatom.

Szól.

Egy vacokból

indul.

Valami szín,

valami

zsongás.

Valami háttér,

örökföld-zene

a virtuális papír

óvatos,

tán félreértett,

de új

szépüzenete:

a világ

most

van.