NHI blogja
VersFráziskésés
Mind, aki hallani vél, ideint,
de ha rejtekem őrzi a csend,
puha bársonyos álmokon illan a szél,
hova illatot ejt be az ablakon át,
ülök árva magamban, mint
a ma álmaiból nőtt jajlila,
ringó orgonaág.
Idebenn,
hol a dal szeme nyílik, elém szalad újra a szó,
neme bús, feledésbe merült
igenek tetemén írt ponyvaremény.
csupa frázis, fürtjei közt buja vágy, no de lám,
ami csillan csak kicsi bádog erény,
deli nyakba leomló álarany érv,
ideáink csüngnek, mint
füleinkben az olcsó fülbevaló
Várják
Tizenegy halál
s hány, aki nem tudta,
fia, lánya volt,
míg nemlétbe vonultak,
koppant fémen a fém,
kétfelől sokszemű,
kerek műtőlámpa bámult,
fentebb neon duruzsolt.
Méhében tizenegy,
akit halálra hozott.
Más most a szó,
ostor volt,
most penge:
légy átkozott,
bár meg se születtél volna.
Most értem.
Elképzelem, ahogy az acél
gyönge húsukba mar,
ember füllel hallhatatlan
reccsenéssel szakadt át a gerinc,
fröccsent a vér,
vált le tehetetlen
a kar.
Megölelt volna.
Húgom, bátyám…
együtt éhezünk.
De csak ketten értünk
meg a szíjvégre és a
majdnem-fagyhalálra,
nem tudtuk,
mennyin múlt,
hogy egyedül vagy egyáltalán
ne legyünk,
s hányat hagytunk hátra,
míg felváltva olvastunk
hangosan egy könyvet
a penészes falú,
nyirkos szobába’,
anyura vártunk.
Erősek voltunk,
ő máig gyenge,
világra lökött ,
őt belénk a vér,
rácsaink közül menekítette
füstbe bújva, konyakot vedelve
(kellett a szívére) magát.
Félt a szemünktől.
Most jön a halál,
vére fröccsen,
megragad,
tép, belém mar,
megölne, ha tudná,
cserébe marad.
Gerincem reccsen,
fülnek halhatatlanul,
nővérem karja szakad,
vállán félrészegen vall:
nem akarok meghalni,
pokolra jutok.
Idegen.
Megérintem halálgyöngyös
homlokát,
néz, megfontoltan mozdulok,
lágyságot keres,
retteg,
nem tudja, tudom.
És eltemettem,
mintha sose lett volna,
úgy halt meg születésem
pillanatáig közönyben
fuldokolva
idebenn.
Tompa szénszemmel fürkész,
enyéim ringatom,
csendes mosollyal
dúdolok,
karom gerincük óvja.
Nem ért.
Nem értem.
Nem sokára vége.
Dúdolok.
Odafent várják.
Tizenegyen várják az angyalok.
Rózsavíz után
Loppal jár, alkonyszemében árva,
nem vallott, halk szavú emóciók,
lágyan kezet nyújt és átfest lilára
jajból szőtt karcolat… illúziók -
vak hormonok zúgó harmóniája.
Megépít, elbont, összehord, kidob,
forrong a balkon szűk világa, kemény
a szó, közein csüggeteg ül a fény.
Csendsötét
Megült az est a házfalon,
sarokba bújt a szó,
szurokszemében indulattalan kohó
a szánalom.
Csend lóg.
Szerelmeim, ha számvetem,
szakadt harisnya,
lerongyoló való köszön felém a szegleten.
Irányt ha mégis váltanék,
agyamba mart a minta,
ne hozz telet, ne még,
s lélekszakadva fut felfelé a szem.
Komor, mogorva kor kering,
ütemtelen dobog, s dohogva rendre int,
csend lóg.
Sötét csepeg.
Cserép alól csorog,
ecsetvonásnyi fényt se hagy a csend,
felém se néz, hogy éppen ott megyek
kutatva félvakon,
letűnt szegény szerelmeket,
megült-e vajh,
amint az est a házfalon,
akár csak egy,
amint gyerekszemekben ül a fájdalom,
ha nincs kenyér,
vagy lóg,
akár a csend,
akár a szó,
ha tetten ér,
akár lopott kabát
a gyáva vállakon.
Sötét csepeg.
Neve van
Pulzáló karcsú vonal -
a virtuális papír
szívdobbanásai.
Leszámolt korok
ízetlen,
konok képei űznek,
űzöm én,
magam,
lebegve a semmiben;
meg nem rajzolt hátterek előtt,
a kép közepén
állok,
kénytelen főszerep.
Színpadok égtek,
a leszaggatott
függönyök megszaladt
nejlonpatakjain
szivárványt táncoltak
a statiszta
fények.
Nyíló lángvirággal
lettek porrá a
világot jelentő
deszkarétek.
- világtalan.
S milyen rég
elhalt
az utolsó taps
is bennem.
- világ, ha van,
kenyérre kell
a józan gondolat,
holnap holnapot
teremteni kell.
De mi lesz,
ha
a
világ ma van -
Pulzáló, karcsú
vonal.
A virtuális papír
szívdobbanásai.
Most mégis fölötted
a kurzor,
nézlek;
valahonnan egy vacokból
indul,
mit ha meglódult,
annyiszor
sarokba küldtem,
rögtön tagadtam,
pedig hányszor keltem
vele, és nélküle
feküdtem.
Neve van.
Ringatom.
Szól.
Pulzál,
szinte hallom.
Kemény vagyok,
szinte koppan.
színpadot ácsol,
s valahol darabokban
tán készül,
- meglop, hogy
adjon,
néven szólít,
hogy „ha” ne maradjon:
az érzékek irodalma.
Az elvétett betű törölhető,
a hang más.
Neve van.
Ringatom.
Szól.
Egy vacokból
indul.
Valami szín,
valami
zsongás.
Valami háttér,
örökföld-zene
a virtuális papír
óvatos,
tán félreértett,
de új
szépüzenete:
a világ
most
van.