NHI blogja

 

Nyújtózik az égbolt, hűvös takaróján halványul a csillag.

Ősz hull, kavarog, kései lonc illata lóg,

léptek alá kék foltos csendet ken a város,

álmos vackán békén pihenő eb ma a sár.

Holt idő szitál,

fal mentén meglapul,

nyirkos álmokat szorong a szürke félhomály.

 

Ólom révület bénít, lecsorgó ablaktábla-szemmel állok,

nyüszítve utcára bámul a szűk, ráncba gyűrt óra,

elmúlás kúszik, loppal körüljár, nehéz mutatója végén

bágyadtan csüng a nem vallott világ.

Halál ólálkodik,

horpadt mellén doh, megült imák és rongyos szegélyű, megfakult stóla.

Vértelen suttogás terül, ütemnek én:

elbotló lélegzetvételek,

nem hallott ,

lehajtott fejű,

keresztre álmodott,

bús szimfóniák.

 

Egy kiállítás képei

Pisla szemét hogy nyitja a reggel, 
tárul az álom, épül a rend, 
rózsaszirom kalapos ideálok 
sorfala felsóhajt idebent. 


Fanfár szól a hegyek meredélyén, 
matt keretéből int Libanon, 
szürkeruhás alakok a szegélyen, 
sápatag évek a házaikon. 


Hölgypiros alkonyok isteni kékkel, 
lángba borított orgonafák, 
ünnepi díszbe csavart finom átkok 
űzik az elfolyt zöldparipát. 

Fényprimadonna vonul be a színre, 
lépte nyomában lüktet a kép, 
árnyuraságot bűvöl a kellem, 
rebben a vászon, szénszive’ ég. 


Pisla szemét hogy hunyja az álom, 
tárul az ablak, szólal a rend, 
józan a trilla szerte a fákon, 
zárul az ajtó, mélyül a csend.