NHI blogja

Nyújtózik az égbolt, hűvös takaróján halványul a csillag.

Ősz hull, kavarog, kései lonc illata lóg,

léptek alá kék foltos csendet ken a város,

álmos vackán békén pihenő eb ma a sár.

Holt idő szitál,

fal mentén meglapul,

nyirkos álmokat szorong a szürke félhomály.

Ólom révület bénít, lecsorgó ablaktábla-szemmel állok,

nyüszítve utcára bámul a szűk, ráncba gyűrt óra,

elmúlás kúszik, loppal körüljár, nehéz mutatója végén

bágyadtan csüng a nem vallott világ.

Halál ólálkodik,

horpadt mellén doh, megült imák és rongyos szegélyű, megfakult stóla.

Vértelen suttogás terül, ütemnek én:

elbotló lélegzetvételek,

nem hallott ,

lehajtott fejű,

keresztre álmodott,

bús szimfóniák.

-          Én nem vagyok… - kezdte volna, de a nő ujját az ajkához nyomva elhallgattatta. Jó ideig csak nézték egymást.

 Megnyugtató lett volna tudni, mire gondol. Megkérdezhetné. Akár. Ő viszont mintha könnyedén olvasna benne. Érezte, hogy húz ki és emel át másodpercek alatt mindent a legtitkosabb zugokból is. Egy-egy pillanatra sikerült elszakadni a tekintetétől, s felfogni belőle egy kis valószerűtlen részletet. A parányi halvány heget az orrnyergénél, a copfból elszabadult tincset az arca mellett, a szép ívű szájzugában megbúvó finom mosolyt, amit ő csókolt rá az imént. A gondolatra megint ellepte az az öntudatlan zsongás, az a zúgás ott belül, mintha minden sejtje felé lódítaná: akarja, kell, muszáj… ő… Aki most mintegy válaszul az arcán simít. Ráérősen, mintha nem nyílhatna az bármikor az ajtó, mintha neki se lenne most más, csak ő. A szemét nézte. Csillag. Ez jutott eszébe, ki tudja, honnan. Meg hogy örök. Olyan véglegesnek tűnt hirtelen ez a délután, elkezdett nem számítani az idő, és lényegtelen lett, megszólal-e még valaha valamelyikük is. Valami elemi kommunikáció zajlott köztük, szavakkal nem leképezhető információcsere, rezdülésekből, lélegzetből, érintésből, gyönyörűséges eleven valóságból, ami felülírt mindent, amit az utóbbi hónapokban elképzelt.

Mert elképzelte korábban sokszor ezt a délutánt, hogy hogy maradnak kettesben, hogy szedi össze a bátorságát, amíg ő háttal van, és amikor megfordul, majd eltűri azt az elszabadult tincset.  Kaland. Szégyellte kissé magát a szóért, de hát pedzegettek róla ezt-azt, és a hallomáson túl is be kell látni, ha határozottan úgy tűnt is, hogy vele egészen szelíd, azért tények nélkül is mindenki tudta, hogy nagymacska. Nem az ő műfaja és viszont. Egy darabig kiábrándítóan „terv szerint” is alakultak a dolgok, ő az iratszekrényhez ment, követte. Megfordult, de nem olyan lassan, ahogy esténként annyiszor lejátszotta előre magában, hanem csak úgy, természetesen. Fülében hallotta a pulzusát. Ő felnézett rá, és akkor meglátott valamit, nem is tudja, pontosan hol, a tekintetében, az arcán, a mozdulatban, ahogy felé fordult.  Megállt a világ, nem tűrt semmit sehova, nem látta lassítva, ahogy közelít az arca felé, nem látta elnyílni az ajkát, nem is emlékszik, hogyan történt pontról pontra, csak arra, hogy elszakadva minden ábrándtól, tervtől, a részegítő valóságba csöppent, az ő levegőjét lélegzi, a karjában van, finoman, kutatva, mégis magától értetődően csókolta meg. Be kell fejeznie a mondatot. Nagy levegőt vett, de nem ment.  Elvégre igazából tudja is, és valószínűleg nem érdekli, hiszen akkor most nem temetkezhetne gondolatai elől az illatába, ízébe, dadogó lélegzetébe.

-          Összeborogattál bennem mindent… - hallotta.

Lehunyt szemei mögött aranyfényben tűnt elő. A nyitott teraszajtón beszökő hűvös szellő kellemesen társult a bőrén simító finom ujjak okozta borzongáshoz. Hátradőlve ült a kanapén, fejét hátravetve. Nem volt kedve mozdulni, hát csak hagyta magát, hadd hozza az este, amit akar. Érezte amint szétnyílik mellkasán az ing, hogy további érzeteknek adjon helyet, ajkak, ujjak vándoroltak puha érintésekkel a nadrágszegély felé. Izgalmas volt, de lassan, egyenletesen lélegzett. Kissé kihúzta magát ültében, hogy a farmer gombja könnyebben oldódjon.  Hamarosan zipzár fémes siklása lopózott a tévéműsor visszafogottra csendesített hangjai közé. Még ura volt a lélegzetének. Keze nyugodtan pihent a combja két oldalán, jobb tenyere alatt meg se rezzent a távirányító.

Nedves, csúszós, meleg. Továbbra se nézett le. Kicsit talán a csípője, ha meg-megmozdult, aztán továbbra is vakon az öle fölötti hajkoronába markolt, és keményen beljebb hatolt. A nő hátrébb vonult volna, de nem engedte. Megint és megint. Egy perc se telt el, amikor megkönnyebbülve kieresztette tüdejéből a levegőt. Egy pillanatra kinyitotta a szemét, fújt egyet, aztán visszamenekült az önkéntes világtalanságba, és sietve kieresztette ujjai közül a felesége haját. Ha odanéz, látta volna, az asszony vonásain a hányinger és a fuldoklás okozta sokkot, majd értetlenséget hogyan váltja le valami részegítő büszkeség. Tibor a lélegzésen túl nem mutatott semmi életjelet, a nő így felkecmergett a szőnyegről és önelégült mosollyal a konyhába surrant.

A minden átmenet nélküli csöndre és sötétségre riadt fel. Kikapcsolta magát a tévé. Hirtelen nem is tudta, hol van, a nyakába nyilalló fájdalom hozta vissza a valóságba. Tarkóját masszírozva ült, ahol már délután óta. A ház neszeibe fülelt. Mindenki alszik. Nem tudta, mennyi lehet az idő. Holnap munka, újabb város, újabb kilométerek, aludnia kéne. És nem itt. Mégsem akaródzott elindulni a háló felé.

„Összeborogattál bennem mindent.” – idézte fel. Mennyi mindent el akart neki mondani, mielőtt bármi történik köztük. A feleség, a család, hogy legjobb lesz, ha nem veszik túl komolyan egymást. Nem lett volna őszinte. Amikor rá gondolt, próbált lelkifurdalást is érezni mellé, de nem ment, pedig imádta a gyerekeket, a feleségével is mondhatni, hogy jól éltek, ki vár már egetverő szerelmet tíz év után…, mégse lett volna őszinte. Azért akarta leszögezni rögtön az elején, hogy mindenki az eddigi ösvényen marad, mert tőle félt. Hogy az ujja köré csavarva hülyét csinál belőle. Vagy ő magából…  Az este… sűrű nap volt, és sarokba szorítva érezte magát, mert valamerre el kéne indulnia, mert ez így nem jó. Indulás… amikor most még azt sem tudja, ma kit csalt meg kivel. Pár órával ezelőtt nem akart mérlegelni. Takarózhatna azzal, hogy odaképzelte a felesége helyébe, akarta is. De annyira tudott már minden kicsi mozzanatot, mi után mi következik, mikor helyezi át a testsúlyát, veszi át egyik kezéből a másikba…  ez nem lehetett ő, sem senki más. Az előző intim alkalomra már nem is nagyon emlékezett, de az talán még házasélet volt magán viselve a szó szürkeségének minden árnyalatát. Emez már csak szex. Megkönnyebbülés. Kicsit olyan szégyenkezős utóízzel, mint az első saját kezű tapasztalatok. Délután pedig nem tudott mérlegelni…  Az mi volt…?

Gondolatban tenyere a szép ívű háton vándorolt. Megint lehunyta a szemét. Istenem… Szorosabban húzta magához, közelebb akarta… Egész a lelkéig közel, hogy érezze… ha már elmondani nem meri neki… valami több ez, mint amihez joga lenne… nősen, kisgyerekesen, itt-ott kopaszodón, túl a negyvenkettőn. Sokkal magasabb volt nála, így Ingrid a nyaka köré fonta a karját, úgy húzta le újra magához. A hazatalálás tökéletessége… futott át most az agyán, ahogy felidézte a pillanatot, amikor ajka az arcán simított, és ő odasuttogta azt a mondatot, ami a maga három szavával megvétózta az eddig vele kapcsolatban felmerült milliót. Lépteket hallottak az ajtó felől. Ingrid azonnal lazított az ölelésen. Ő egy pillanat alatt felmérte, nála a labda. Elléphet vagy közelebb vonhatja megint. Ellépett. Csak még egy pillanatra látta a nő tekintetét, az mintha bólintott volna miközben sarkon fordult, és mire az épp nyíló ajtóhoz ért, zavarnak semmi jele nem volt rajta. Derűs hangon a belépő kollégájához szólt: - Mindig rosszkor jössz, pont most akartam beszorítani a sarokba. - intett félvállról felé… Évődtek. Ő mosolygott és szedelőzködött. Közben nézte a nőt, ahogy játszik, olyan természetesen, zavartalanul, mintha csak álmodta volna, hogy megérintheti. Ha jómaga szintén valami olyasmi volt is, mindig lenyűgözték az üzletkötők. A legnagyobb színészek, sose tudni, valójában mi jár a fejükben, és könnyedén játszanak az emberekkel. Szerette a nyüzsgő, csupa talány világukat.

Még egy kis tárgyalás a helyi főnökkel, aztán nem akadt hivatalos oka maradni. Távozóban elhaladt az ő asztala előtt is, éppen telefonált, szórakozottan intett.  Átért a dupla üvegajtón, amikor visszanézett. Még beszélt, de már állt. Az ajtó felé fordulva.

Percekig ült az autóban a tető kárpitborítását fürkészve. Utánam nézett. – mondogatta magában.

- Na mi maradt itt? - kérdezte tőle valaki menet közben. Nem válaszolt. Egyenesen odament hozzá, az asztalánál ülve jegyzetelt valamit a monitorról. Egykedvűen nézett fel, amikor odaért.  Átnyúlt az asztal fölött, és semmiképp sem durván, de határozottan eltűrte azt a szőke tincset. Nem is ügyelt rá, hogy halkan mondja: - Időm az nincs, de nem tudok így elmenni. - Az addig rendben duruzsoló, látszólag oda sem figyelő helyiségben döbbent csönd lett.  Sietős csókja meglepett, de készséges válaszra talált. – Nem tudom a számod, de te is összeborogattál, és hívlak majd. – Azzal széles vigyorral konstatálva a csendet felváltó füttyögéseket kisétált megint.

 Maga elé emelte a tenyerét, egy darabig nézte az ablakokon beszűrődő gyenge fényben, majd levette magáról az inget, kikereste a kemény gallér részt, és míg összegyűrve beleszagolt, valami boldogságfélét érzett. Félredobta a kezében gyűrögetett holmit, és a dohányzóasztalon hagyott telefonja után tapogatózott. Nadrágjába illedelmesen visszaöltözött, mielőtt kikereste a délután megszerzett számot.

Napsütésre és iszonyú melegre ébredt. Végignézett magán. Hasán a kislány göndör buksija, a másik oldalról csaknem térdmagasságban kisfiú aludt kiterülve, vékony karocskája combján átvetve nyugodott. Az ágy túloldalán a felesége. Félig hason, derekánál a lányka kinyújtott lábaival. Még jó, hogy a kutyát nem hoztuk. – futott át az agyán. Mozdulni kényszerítette volna a rutin, az idő jól benne járt a reggelben, de úgy döntött, a héten pihenni kényszeríti magát. Elvégre azért utaztak el, hogy lazuljanak.  Még egyszer végignézett magukon. Milyen békés. Tekintetével végigcirógatta újra meg újra a gyereket, gondolatban finom puszit lehelve a napsütötte vállacskákra.  Milyen egyformák így, lebarnulva ezekben a fehér kis bugyikban. Ideérve gyorsan figyelmeztette magát, hogy a fiúcskát, mihelyt megébred, el kell küldeni a mosdóba, még nem teljesen megbízható az a szobatisztaság. Felesége hanyatt fordult és felhúzta az egyik lábát. Megasszonyosodott combján lustán felcsúszott az átizzadt szürke pamut hálóing. Hamarosan felébred. Elszaladt ez a tíz év. Akkor mondhatni, hogy csinos nő volt, bájos pofival. És olyan kis aranyos. Hamar összeköltöztek. Kellemesnek, kényelmesnek bizonyult. Már a második évfordulót is megülték, amikor terítékre került a baba téma. Nem ellenezte és nem is örült különösebben. Vágyni egyáltalán nem vágyott rá, de megbeszélte magával, hogy talán azért, mert nem is tudja, mi fán terem a gyerek. De így volt korábban az összeköltözéssel is: miért ne. Hiszen már elmúlt harminc, és körülötte már mindenki családot alapított. Miért ne alapon tehát pár éven belül megszületett a kislány, rá két évére a fiúcska is. Tíz év. Jól megnézte magának az ágy másik felén alvó asszonyt, hosszasan időzve a verítékfilmes, álmában is nyugtalan arcon. Nem csúnya, bár az akkor még épp elcsíphető ifjonti bájt, ahogy a karcsú derekat, a szép ívűre szedett szemöldököt és gonddal ápolt testet elmaszatolták a gyerekek és az évtized. Nézte, és próbálta újra szépnek látni. Vagy legalább csinosnak, de a korábban aranyosnak tartott kissé turcsi orr, most inkább malacot juttatott eszébe, sem mint mesebeli manót, ehhez nyilván nagyban hozzájárult a kerek, kipirosodott arc és a keskeny száj is. Nem volt különösebben túlsúlyos, vagyis… Mindig kerek volt az arca. Figyelme áttért az iménti pózváltás során lemeztelenedett testrészre. Fektében még picit meg is emelte a fejét, hogy jobban lásson. Semmi… Próbálta megkívánni, csak a kísérlet kedvéért, nem ment. Nem azért, mert oda a hamvassága, nem azért, mert felszedett jó pár kilót, hanem mert… nem is tudja, miért. Anya. Igen, talán ezért. Hosszú évek óta sokkal inkább anya, mint nő. Gondoskodik. Róla is. Túlzások nélkül persze, vele nem vetet fel pulóvert, ha hűvös van, de mellékesen mindig neki is készül egy pár falat uzsonnára, ő is kap csokit a boltból. Akárhogy is nézi, hiába a magas beosztás, a felesége belőle itthon gyereket és apát csinált egy személyben. Nem is emlékszik, mikor szólította a nevén utoljára. Egyszerűen csak Apának hívja, saját magát pedig Anyának. Apa, Anya. Egy pár. De csak a gyerekek felől nézve. Tehát Apa. És hol az ember? Akinek nem volt ideje semmire… Akinek valahogy kicsúszott a keze közül a jövő, a jövő, amit az asszony erős marokra fogva irányított, ami elsodorta eddig az ágyig, amiben most négy szív dobog. Kettő szaporán, egy lassan, elégedettnek tűnve, egy pedig értetlenül. Boldognak kéne lennie. És hol van a férfi…? Az otthon maradt. A kanapén, ahol aznap éjjel kitapogatta a telefont, hogy aztán ne csináljon vele semmit, csak nézze reggelig. A következő nap eltelt. Szinte légüres térben. Néha jelentőségteljesen a telefon felé nézett, de nem történt semmi. Az azt követőn már csomagoltak. Három napja vannak itt. Talán szólnia kellett volna, hogy eljön. Sőt, lehet, hogy előre kellett volna szólnia, hogy szabadságon lesz. Már mindegy. Túl vannak azon a lélektani határon, amikor még felhívhatta volna. Némileg undorodott magától emiatt. Ez nem ő. Ő egyenes. Nem szokott sunnyogni. Most mégis... Aznap korán felkelt a kislány. Ő éppen a kávéfőzővel babrált. Átölelte a lábát. Hiába szólítgatta, a kislány csak csüngött rajta.  Szíven ütötte a dolog. Mintha a kicsi ráérzett volna, hogy előző nap nagyon messze járt innen, és menni akar… Immár karján a lányával lassan, a látvány minden apró részletét rögzítve körüljárta a házat, majd kiült a kertbe kávézni. Döntött. Onnantól azt akarja csak, hogy visszataláljon a családjához. Pont jókor jött a nyaralás, amiről nagy zavarodottságában már szinte meg is feledkezett. Azt hitte, nehezebb lesz, de rájött, sokkal egyszerűbb, ha nem ingatagsága végét várja, hanem mindig csak a következő órát. Aztán megint a következőt, és így tovább. Előző este álmodott vele napok óta először. Zavarba ejtő, felnőtt álom volt. Az elejére nem is emlékszik. Villódzások. A behatolásra tisztán. Ahogy megtámaszkodik fölötte, és közben az arcát nézi, a szemét a száját, a szétterülő haját, a táguló pupillát, elnyíló ajkait, emlékszik, milyen részegülten itta reszketeg, szapora, majd hirtelen elakadó lélegzetét. És emlékszik, az elakadó lélegzettel , hogyan szűkült be a látvány, hallotta magát, ahogy felnyög a mozdulat végén. Felriadt. Talán a saját hangjára, talán az úgy feledett tévé váltott épp reklámra vagy vissza.  Még épp csak éjszakába fordult az este, a gyerekek békésen aludtak a másik ágyon. Akárha valóság lett volna, szinte fájdalmasan feszült rá a boxeralsó. Gyorsan leellenőrizte, a felesége ébren van-e még. Ébren volt, az ágy szélén ült, a kezét, karját kente valami testápolóval, vélhetően egyenesen a fürdőszobából jött. Feltűnés nélkül magára húzta a kánikulában takaróul szolgáló fehér lepedőt. Egy pillanatig elgondolkodott rajta, hogy éppen könnyíthetne magán. Azóta az este óta semmi nem volt köztük. Csak a kezét kéne kinyújtania az asszony felé. Vagy akár csak egy köhintéssel jelezni, ébren van. A többi talán menne magától. Mégse volt rá képes. Inkább visszahunyta a szemét és kicsit félretolva korábban tett visszatalálási fogadalmát, tovább dédelgette magában az álomban újra megtalált finom őillatot. Lélekben mélyeket lélegzett.

Nem tudná megmagyarázni miért, de hazaérve egyszerűen már tudta, nem fog csörögni az a telefon. Hiába zsibongott benne még este is az aznap délután. Hiába idézte szinte minden percben a csókját, az ízét, a szorítását…  Mindig jók voltak a megérzései. Néha mintha egy sugallattal belemártózhatott volna a jövő történéseibe, majd visszalépve a jelenbe, módja volt kielemezni a ráragadt érzéseket. Ezeket aztán megtanulta tudásnak nevezni. Mint mindig, ha a dolog kellemetlen volt, próbált most is alkudozni magával, meggyőzni magát, hogy ezúttal téved, nincs rosszízű előérzet, mindössze az évek során önmaga megvédésére felhizlalt totális bizalomhiány akarja elhitetni vele ezt a csendet. De a csend maradt, és maradt. Ő pedig várt és várt. Benne nem voltak kétségek, beleszeretett a férfiba. Nem aznap. Még valamikor néhány héttel előtte, amikor hirtelen ráeszmélt, hogy beszélgetnek. Első látásra… hiszen előtte nem is látta, pedig már két éve tartott ez a munkakapcsolat. Nevetgéltek, kellemes volt, s míg a felszínen még mindenféle általános dologról folyt a szó, ő megmerült a tekintetében, s mint máskor a jövő, most ez a tekintet terített rá finom érzéseket, lehelet könnyű, gyönyörű színekben játszókat… Mint a tüll. Olyan természetes volt. Nem akart persze gondolni erre, sem arra, amit magában szintúgy tudott, lesz folytatás. Azelőtt nem számolta, mennyi idő telt el két látogatása között. A következő alkalommal hajszál pontosan tudta: három és fél hét. És hogy az nagyon hosszú idő. Várta, hogy majd amint ez lenni szokott az ilyen kis felfigyeléseknél, pár nap után megkopik az emlék, az csillogó tekintet feledhetővé mattul, ahogyan az egész szituáció is, de ezúttal kétségbeejtően másképp történt. A következő napok, hetek órái mind felteltek vele, az ég olyan kék volt, mint a szeme, a nyár olyan örömteli, szép, mint a mosolya. Bánta is meg nem is. Valahogy kivirult, élhetőbb hely lett a világ. Aggódnia nem volt miért, egészen biztos volt abban, hogy a férfinál is elindult valami, valami fontos, aminek valami módon ő lesz a végállomása. Mindössze ki kell várni. Mindig nagyon adott a külsejére, nővére szerint teljesen felesleges cécókkal húzva reggelente az időt, ha tetszeni akar valakinek, úgyis tetszik, ha nem, meg nem. Nem tudta, nem tudhatta senki, neki nem azért kell minden áldott reggel egy órát ülni a tükör előtt, mert tetszeni akar, hiszen a sminkelésben van akkora gyakorlata, hogy ahhoz igazán elég öt perc, haja a legrosszabb napokon se igényelt negyed óránál többet… Sokszor nem is csinált semmit, csak nézte magát, olykor közelebb hajolva a tükörhöz. Neki minden reggel össze kellett barátkoznia ezzel az arccal. Neki úgy kellett eltölteni a reggelt, hogy napközben már tudja, viselje ezt az arcot. Meg kellett terveznie a tekintetét, hogy amikor valakire ránéz, az pontosan, egészen precízen pontosan csak az arcáig és csak az íriszéig jusson. Sehova tovább. Ő még minden egyes reggel a vesztes arcát látta. Ezt kellett eltűntetni sminkkel, gondolattal. Hitelessé tenni. Legalább másnap reggelig. Általában sikerült, máskor nem. De mióta igazán meglátta őt, apránként megváltozott minden. Kedve volt szépíteni magát. Olyan áhítattal akasztott fülébe egy-egy új fülbevalót, vagy tette fel amúgy is hosszú pillájára a fekete spirálfestéket, mint ahogy a templomot díszítik virágokkal a buzgó hívek, hátha Isten pont ma néz oda. Aznap a szokottnál kicsit korábban ébredt. Elgondolkodott, miért lehet. Hajmosás közben gondolta végig, hogy előző nap is hajat mosott. Ez nem lehet véletlen. És nem is volt az.

Szórakozottan puszilta meg az iskolába induló gyerekeket, akik kis tizenévesekhez méltón már az ajtótól két lépésre elkezdték zrikálni egymást. Most nem szólt utánuk, ahogy szokott: Hölgyem, Uram, disztingváljunk…  Kérem…

Egy hete már napi email-kapcsolatban voltak. Kedves kis semmiségek jöttek-mentek közöttük, bearanyozta a napját. Volt mire várni, a válaszban lehetett kicsit csepegtetni abból a szépséges élni akarásból, amit azóta az első beszélgetés óta jártában zöldebbre színezte a fák koronáját, élénkebbre az út menti százszorszépeket, de még a tömblakással szemközti gyár zaját is a szívverés ritmusába rendezte. Akarta hinni, hogy a férfi, ha valójában nem is tudhatja, valahogy mégis felmérte, tudja, ki ő, és mi történik vele idebenn: hosszú évek keserű, küzdelmes álmából ébredt fel egyetlen nap alatt.

Aznap… próbálta körülírni magának, mit is jelentett számára ez az egész… a visszafordulás, a gyors, nyilvános színvallás. Halálosan szerelmes volt. Már akkor, amikor először hozzáhajolt. Már azelőtt. Ott, az irodában valami belső biztonsági rendszer azonnal hűteni kezdte, jelentéktelen negatívumokat sorolva. Nem is annyira kék a szeme. Túl magas. Ritkul a haja. A kézfején mintha száraz volna a bőr… túl… magas… És egyszer csak megtörtént, a világ minden vágyakozása, gyönyörűsége, odaadása és teljessége gyűlt oda akkor, kis érintés, ízlelés vagy hosszú, lusta délutáni szeretkezések… egyre ment… A biztonsági figyelmeztetés elhallgatott, visszájára fordult az egész: igen, túl magas, igen nem olyan kék… és pont így tökéletes. Mindig hajszálpontosan úgy, ahogy éppen van, mert kell valahol lenni egy nagy varázskönyvnek, ahol megfellebbezhetetlenül le van írva neve mellé az ő neve.

Bár másnap, harmadnap dolgozni ment, éjfél utánig őrizte a telefont és figyelte a mail-fiókot. Csend, csend, csend…  Az első éjjel még abban a reményben hajtotta álomra a fejét, hogy reggelre várni fogja pár sor. Ezzel a bizakodással telt el aztán a következő nap minden órája a következő óra bizonyosságáig: nincs hír. Mellé néhány kedvesnek szánt munkahelyi ugratás az előző délutáni nagyjelenet kapcsán. Kedvesnek szánták, elismerésnek, tőr lett belőle. Ő talányosan mosolygott… ha tudnák… A második estére már meglepte valami ürességérzet. Háta mögött annyi éber órával, és a maszkban töltött munkanapokkal iszonyatosan fáradt volt. Mégis a számítógép előtt ült hajnali egyig. Addigra elfogytak a nevében felsorakoztatott magyarázatok, a már előre elfogadott kifogások. Csend lett. Ott belül is. Sárnehéz csend. Ezt cipelte magával a következő reggel. Nem emlékszik a munkanapra. Nem emlékszik, mikor főzte a gyerekeknek a vacsorát, mikor adta kölcsön azt a nadrágot a nagylánynak. Nem emlékezett. És kezdett törlődni minden előzmény is, míg végül már egészen elbizonytalanodott: történt-e egyáltalán valami, vagy csak egy nagyon valóságosnak tűnő álom játszik vele. Bement abba az irodába. Megállt ott. A helyiség nem éledt fel, nem kezdett mesélni. Talán egy perc se telt el, amikor kimenekült a részvétlen, egyhangú mozdulatlanságból.  A harmadik este lépett vissza érdeklődve, miután elhaladt a színháziakat idéző szépítkezőasztal nagy tükre előtt. Visszalépett, nézte magát. Még rajta volt a nappali smink, a haja még makulátlanul rendben. De a tükörben már a vesztes arca volt. Óh, hogy gyűlölte! Ahogy hazafelé a kirakatüvegeket, amikben látta leesett vállát… a mozdulatot, ahogy a táskát visszaigazítja… a legyőzöttek mozgása. A semmiké. A jelentékteleneké.

Elszakadt a tükörképtől, és az ágya szélére ült. Most pedig gondolkodni kell. Nem a férfiról gondolkodott. Hiszen az már elhagyta. Látta a tükörben. Magára gondolt. Mert végső soron mindig csak ő volt az egyetlen, aki gondolt magára. És ő is csak utolsó sorban. Racionálisan felsorolta magának, mi mindent tudott le az utóbbi években. Honnan állt föl, amikor hosszú és lélektelen házassága gyűlöletbe csapott át egy gazdag, elhízott, szakállas nő miatt, és az utcán találta magát. Az emberek pedig ítélkeznek. „Biztos oka volt.” Ő nem tanult meg gyűlölni. Ő is ítélkezett: biztos oka volt. Büntetés, amiért sose szerette azt az embert… pedig ez így nem igaz. Szerette. És épp emberként szerette, pedig épp emberség nem volt benne, csak ő akarta annak látni, hogy mindent rendben tudjon. Hogy a gyerekeknek családja legyen, ne maradjanak egyedül a nagyvilágban, ahogyan ő.  Az igazi tortúra hamarabb elkezdődött, mint az utca és az albérletek. Akkor, amikor meghalt az apja helyett apja. A hiénák szinte azonnal szagot fogtak: védtelen. Hirtelen semmiben nem volt elég jó. Sőt, rossz volt. Ha próbált emberül szólni, elmebetegnek titulálták. Végül már-már elhitte: beteg. Beteg, hibás, rossz, ronda. Rossz termék. Mostanra összeszedte magát. Egyszer csak felvetette a fejét, és előteremtett mindent, amire szükségük volt. Felállt, és jó munkát szerzett, ahol jól megállta a helyét.  Férfimód. Hideg fejű volt, és ha pénzről volt szó, nem ismert pardont. A gyerekeket etetni kell. Hiába jutott előbbre és előbbre, sose érezte biztonságban magát.” A gyerekeket etetni kell… „ Minden fillérért aggódott, és ha kereshetett még eggyel többet, nem érzett fáradtságot, ment előre. Az eszével már tudta, messze nem ronda, ellenkezőleg… Egy nő ezt tudja, érzi. Néhány vérszegény próbálkozástól eltekintve nem voltak férfiak az életében. Nem érzett semmit irántuk, csak megvetést. Néhány alkalom után mindegyikből előbukott egy mondat, egy gesztus, egy nézés a múltból. A múltból, aminek érintésétől undorodott. Már akkor, amikor jelen volt.  És még nagyobb megvetést érzett saját maga iránt, hogy mégis mennyire szüksége van rájuk. Aztán leszámolt ezzel is. Nem kell több. Dolgozott, amennyit csak bírt. Betáblázott minden szabad percet, míg eljutott odáig, hogy elfogadta magát jelen állapotában: egyedül. Hitt a sorsban, és elhitte, a sors neki ezt az utat szánta, nem többet. Hogy vannak ilyen értelmetlen, parttalan életek, mint az övé, el kell fogadni. Igazából a végét várta. Nem epedve és nem fordult meg a fejében, hogy siettetnie kéne, de visszaidézve az életét, nem talált semmit, ami miatt sajnálta volna elengedni. Odaát talán jobb lesz. Hitte, ha a gyerekek felnőnek, már csak néhány év, a feljebbvalók úgyis fölöslegesnek ítélik majd a létét, és megpihenhet.

Rögzítette a helyzetet: nem változott semmi. Sorsa a megszokott mederben folyik tovább. Részvétlenül. Hosszú órákig ült az ágy szélén. Megalázták. A dolog elejétől végéig logikátlan volt. Csak önzéssel és gonoszsággal magyarázható. Tudta, egy nő most kisírná a lelkét is. De ő most újra nem gondolt magára nőként. Csak ember volt, akinek fel kell állni.

Reggelre felépítette magát.  Nem ült le a nagytükör elé, a fürdőszobainál gyors rutinnal feltette a szokásos sminket. A többit nem akarta látni, elég volt tudnia. Dolgozni indult. Végtelen düh és undor lökte ki az utcára. Az utóbbi időben már azt hitte, megszabadult, de nem… undorodott ettől a gyenge kis kipingált pondrótól, aki hagyta, hogy így elbánjanak vele.

Gyalog ment, mint mindig, mindössze tíz perc sétányira lakott a munkahelyétől, ami pont elegendő időt biztosított az aznapi teendők átgondolásához, rendszerezéséhez, gondolatai azonban ezúttal már az indításnál szétszaladtak, figyelmét elvonta minden apróság, a parkolóban porfürdőző verebek, a kisfiú, aki a közkútnál a tenyérből ivott, a szembejövő néni szatyrának lilája, a mellette elhaladó, halkan beszélgető biciklisek. Húsz perccel később a forgalmas főtéren ült egy padon. Egyszer ő is megteheti, hogy nem megy be. Az előző éjjel a visszagondolásé volt, úgy érezte, eljött az ideje az előre gondolásnak is. Tudta, a torkára kúszó hányinger enyhülésétől, az életével való bátor szembenézéstől csak néhány nap, legfeljebb hét választja el. Most egy kicsit több időre van szüksége, hogy elzárhassa ezt a romantikusnak induló, amott érdektelenségbe, emitt nyálas drámába fulladó epizódot. Epizód. Ilyen kicsinység az egész. Logikátlan… Ötlött eszébe újra a szó. Mert valóban annak találta. Nem értette a férfi motivációit. Mit akart egyáltalán? Széttolni a combjait? Miért csak most jutott eszébe? És miért így? Miért jött vissza és csókolta meg nyilvánosan? De az összes tény mellékes, a legnagyobb kérdés, a legnagyobb talány az az iroda. Az a délután. Ahogy nézte. Létezhet, hogy felnőtt nő létére ennyire ostoba? Neki az ott az kis  irodában maga volt a szerelem. Az ott nem a szexről szólt. Látta magát a szemében, nem, nem a tükörmását… magát látta… Látta, látni vélte a vívódást, az utat, ami elvezette odáig aznap. Összességében nem is tudja, mit képzelt. Hogy majd ellovagolnak ketten a naplementébe? Józanság, ember, józanság! – feddte meg magát. - Szeretőnek szántak. Megint. Eljátszott ezzel a gondolattal. Így már látott a dologban rációt. Igen, szeretőnek szánták. Ezért nincs életjel. A szeretőnek mindegy. A kedvesnek, a szerelemnek el kell számolni, a kurvával egyeztetni kell, de a szerető az más. Az vár a sorára. Elvégre szerető. Szeret. Olyasvalaki, aki úgy szereti a férfit, ahogy otthon már nem, vagy sohasem.  Aki egyedül karácsonyozik és Szilveszter éjjelén egyedül emeli fel a pezsgős poharat. Egyedül is megünnepli a férfi születésnapját, kis gyertyát gyújt, mert neki fontos az a nap. Az a nap, amikortól van, mert onnantól számolódik a világ. A szeretőnek fáj a férfi felesége. A gyerekekről, a munkáról mindent tud. Vásárolgatás közben ingvasalásról, gatyamosásról álmodik. És amikor a tükre előtt szépítkezve várja őt, mire a csengő megszólal, már fiókba zárva pihen minden gyötrelmes óra, hiszen nincs idő ilyesmire… hiszen talán szintén csak egy óra, legfeljebb kettő alatt kell boldognak lenni. Vele.  Ez különbözteti meg az ágyastól.  Szeret. Négy nyavalyás nap telt el. Szerető szemszögből határeset. Ilyenkor lassan már illik kétségbeesni, akárhogy is. Mert talán felbukkant egy újabb, egy jobb. A feleségtől nem kell félni, de a többi nőtől igen. Mert mi van ha… Nos, neki legfeljebb elődje lehet, hiszen ő még csak a beetetés fázisban van. És be is evett szépen mindent, amit a férfi eddig felkínált neki. Tehát negyedik nap. Még egyik irányba sincs veszve semmi. Eldöntheti, felöklendezi-e mézesmadzagot vagy kivárja a repetát. Torokra azzal az ujjal…

Az idő közben a késő délelőttbe nyúlt. A padja fölé magasodó fa árnyékot adott ugyan, és a közeli szökőkút is biztosított némi enyhet, de perzselő lett a hőség. Reggel ő nem ehhez a padhoz, hanem a klímás irodaépülethez öltözött. Érdekes módon nem érzett azonban szomjúságot, sem késztetést, hogy elinduljon. A tér képe néha el-elhomályosult. Akkor arra gondolt, el fog ájulni. Nem érdekelte. Végül persze nem vesztette eszméletét. Ültéből pont rálátott a főutca gyalogútjára. Nézte az elhaladókat. Különösen a párokat. A testbeszédüket. Voltak, akik egy felé néztek, de nem beszéltek, mereven fogták egymás kezét, mások, fiatalabbak a tomboló nyár ellenére összekapaszkodtak. Izzadt testükre ráfeszült az olcsó pamutszövet. Nevettek és szinte lépésenként váltottak csókot. Boldogok… És nem sejtik, hogy drága fekete kosztümös varjú figyeli őket irigyen a park fái alól. Valamit elrontottam. – állapította meg. Korábban, jóval korábban már megállapította, amíg nem ő nem képes magát szeretni, amíg ő el nem hiszi magát, addig nem fog benne hinni senki. De hogyan lehetne felszámolni harmincnyolc év rutinját… Harmincöt… - javította ki magát. A válás utáni időszak már új időszámítás. Onnantól már igenis próbálkozott, méghozzá keményen. Kereste magát minden téren. Míg a hétköznapi dolgokban nagyon is hamar rálelt az igazi arcára, annál nehezebben boldogult a felnőttes dolgaiban. Vakrandi, lányrandi, hirtelenrandi, egyszeri, kétszeri alkalmak… Visszanézve rosszízű emlékek, éspedig pont maga miatt. Nem szerette magát ezekben a szerepekben. Azt kellett tapasztalnia, hogy amikor ő kapcsolatot keresne, valami ribanc átveszi az irányítást, és kérlelhetetlen markában összemorzsol, tűsarokkal eltapos minden érzelemcsírát pro- és kontra. Hideg fej és forró szex. Másnapról, jövőről pedig szó se lehet. A varázs egyszeri, mehet mindenki tovább. Ezzel.

Ezt akarná…? Valamelyik ex ágyasnak eljárt a szája…? A ribancot akarja…? Közben tétován hazaindult.

Odaült a nagytükör elé. Könnyed mozdulatokkal kikészítette a szépítőszer-arzenál használni kívánt darabjait, aztán szemügyre vette magát. Hát itt vagy…- mondta a szemben ülő feltűnő, csaknem férfiasan rövidre nyírt hajú, egészen új nőnek. Tenyerére kevés waxot kent, majd segítségével immár rutinos mozdulatokkal féloldalasan felállította a fejtetőn lévő tincseket. Nem sokkal később teljes harci díszben indult meg a munkahelye felé, fülében csillár méretű fekete kockalap fülbevalóval, ujján hatalmas, szögletes, fekete gyűrűvel, nem kevésbé provokatív, kontrasztos, kemény vonalvezetésű ruhában. A szomszédok nem ismerték fel az utcán. Elégedetten konstatálta, hogy megbámulják. Tudta viselni a bámulást. Hiszen erről szóltak azok az alkalmak is. Játék. Hogy ereje, hatalma van. Felsőbbrendű mosollyal ült be az asztala mögé. A kezemben vagytok. – hordozta végig a tekintetét.

A csend hetedik napja volt.

Az ajtó végre kinyílt, neki pedig nem jött ki hang a torkán. A napokban milliószor elpróbálta magában, hogyan kér bocsánatot, némelyik verzióban alkalma nyílt elmagyarázni, mennyire bizonytalan volt, és hogy le akarta küzdeni ezt az egészet, de… Most meg itt áll, mint egy idióta, és bámulja ezt a jelenést. Mi történt…? Gyönyörű és uhh…de mi ez…? Hagyta magát behúzni a lakásba, majd fél kezénél fogva szinte lependeríteni a kanapéra. A nő, tovább haladt az ablakig. A függönyt leheletnyit elmozdítva röviden kinézett, mintha csak ellenőrizni akarna valamit, majd úgy tűnt, felé indul, de valamikor észrevétlenül irányt válthatott, mert csak elhaladt előtte, épp csak súrolta a tekintetével. Járása határozott volt, mégis harmonikus, mintha valami koreográfia része lenne. Kiment a szobából. Hamarosan visszatért, és nem bajlódva tálcával, alátétekkel, az asztalra csapott két whiskeys poharat és egy üveg hideg chivast. Talán most már ment volna, de nem mert megszólalni. Valahogy nevetségesnek érezte volna megemlíteni, hogy autóval jött, tehát nem ihat. A nő megint kiment a látóteréből. Ismeretlen zene kezdett szivárogni valahonnan, mintha a falakból jött volna, a fura, vontatott taktus szinte megült az antik bútorzaton. Csaknem félelemmel nézett az ajtó irányából újra megjelenő nőre. Az az asztalhoz lépett, töltött a poharakba, hangosan, szinte agresszíven összekoccintotta őket, és az egyiket a kezébe nyomta. Ivott. A nő is. Férfimód. Arcizma sem rezdült. Még mindig nem ült le, őt nézte leheletnyit félrebillentett fejjel.

-          Nem tudom, mit mondhatnék… - szólalt meg végre, kibökve az igazat, mert hiszen erre a szituációra nem készült.

 Ugyanazok a szemek és mégsem. Ugyanaz a száj és mégsem. Rajta bujkáló kis mosoly, de ettől a mosolytól egy csöppet se lett nyugodtabb. Az erős ital még marta a száját és a nyelvét. A nő végre nagy levegőt vett, azt gondolta, most akkor jól megkapja a magáét, majd egyre hangosabb lesz és a végén lehet, hogy el is csuklik a hangja, és akkor majd hallgathat bűntudatosan, majd megvigasztalja, aztán végül jutnak valamire, de nem szólalt meg. Hanem elvette tőle a poharat, és a magáéval együtt visszatette az asztalra. A körülöttük lüktető, csorgó eleven zene ellenére is jól lehetett hallani a mozdulatsor végén a koppanást. Le fog ülni… De nem ült le, hanem fölé térdelt és néhány másodpercig úgy nézte tovább. Meglepetésében mozdulni se tudott. A nő a keze után nyúlt, és szertartásosan hátraigazította őket a dereka mögé. Mintha meg lenne kötözve. Nagyjából eddig emlékezett az események kronológiájára. Fogalma sincs, mennyi ideig bírta hátra tett kézzel, és mikor kezdte immár állva letépni a ruháit s közben a sajátját is, hogyan kerültek át a hálószoba hatalmas ágya mellé, ahol a zene ugyanolyan intenzitással szólt. Érezte, hogy néhány kép kimarhatatlanul rögzül benne.  Ingrid, nyaka, ahogy hátra hajtva megfeszülnek rajta az izmok, inak, a kulcscsont hattyúfehér vonala, a vörösre mart száj, ahogy elnyílik, várva az övét. És a pillanat, amit pár napja megálmodott… a valóságban nem különült el ebből az őrjítő gomolygásból, egyszer csak benne volt, és Ingrid hol követelőzve húzta még mélyebbre, hol a vállába pusmogott szelíden. Fölé került, legyőzte, aztán legyőzötten omolt a mellkasára. Az utolsó képek megint tiszták. Szeretkezéssé szépült öleléssel tartja. Fél könyéken támaszkodik fölötte, másik keze gyengéden az arcára simul, az arcon odaadás, övén a tükre. Aztán csak pihegve nézik egymást óriási, hitetlen szemekkel.

A csend hetedik napján.

Mind, aki hallani vél, ideint,
de ha rejtekem őrzi a csend,
puha bársonyos álmokon illan a szél,
hova illatot ejt be az ablakon át,
ülök árva magamban, mint
a ma álmaiból nőtt jajlila,
ringó orgonaág.
Idebenn,
hol a dal szeme nyílik, elém szalad újra a szó,
neme bús, feledésbe merült
igenek tetemén írt ponyvaremény.
csupa frázis, fürtjei közt buja vágy, no de lám,
ami csillan csak kicsi bádog erény,
deli nyakba leomló álarany érv,
ideáink  csüngnek, mint
füleinkben az  olcsó fülbevaló

Tizenegy halál

s hány, aki nem tudta,

fia, lánya volt,

míg nemlétbe vonultak,

koppant fémen a fém,

kétfelől sokszemű,

kerek műtőlámpa bámult,

fentebb neon duruzsolt.

Méhében tizenegy,

akit  halálra hozott.

Más most a szó,

ostor volt,

most penge:

légy átkozott,

bár meg se születtél volna.

Most értem.

Elképzelem, ahogy az acél

gyönge húsukba mar,

ember füllel hallhatatlan

reccsenéssel szakadt át a gerinc,

fröccsent a vér,

vált le tehetetlen

 a kar.

Megölelt volna.

Húgom, bátyám…

együtt éhezünk.

De csak ketten értünk

meg a szíjvégre és a

majdnem-fagyhalálra,

nem tudtuk,

mennyin múlt,

hogy egyedül vagy egyáltalán

ne legyünk,

s hányat hagytunk hátra,

míg felváltva olvastunk

hangosan egy könyvet

a penészes falú,

nyirkos szobába’,

 anyura vártunk.

Erősek voltunk,

ő máig gyenge,

világra lökött ,

őt belénk a vér,

rácsaink közül menekítette

füstbe bújva, konyakot vedelve

(kellett a szívére) magát.

Félt a szemünktől.

Most jön a halál,

vére fröccsen,

megragad,

tép, belém mar,

megölne, ha tudná,

cserébe marad.

Gerincem reccsen,

fülnek halhatatlanul,

nővérem karja szakad,

vállán félrészegen vall:

nem akarok meghalni,

pokolra jutok.

Idegen.

Megérintem halálgyöngyös

homlokát,

néz, megfontoltan mozdulok,

lágyságot keres,

retteg,

nem tudja, tudom.

És eltemettem,

mintha sose lett volna,

úgy halt meg születésem

pillanatáig közönyben

fuldokolva

idebenn.

Tompa szénszemmel fürkész,

enyéim ringatom,

csendes mosollyal

dúdolok,

karom gerincük óvja.

Nem ért.

Nem értem.
Nem sokára vége.

Dúdolok.

Odafent várják.

Tizenegyen várják az angyalok.

Loppal jár, alkonyszemében árva,
nem vallott, halk szavú emóciók,
lágyan kezet nyújt és átfest lilára
jajból szőtt  karcolat… illúziók -
vak hormonok zúgó harmóniája.
Megépít, elbont, összehord, kidob,
forrong  a balkon szűk világa, kemény
a szó, közein csüggeteg ül a fény.