NHI blogja

Nézd, idekint még mézragyogást hint
színarany ujjal az ősz,
bíboros almát ringat a dombhát,
dúdol a szőke mező…
távoli falvak dalra fakadnak ,
bort hoz a kései nyár,
zengnek a lankák, jöjj, zene, halld hát ,
mint fuvoláz a határ:

Bontsd csak a vágyad, lángok a szárnyak,
járd be a föld egeit,
láss csuda felhőt, zsongani erdőt,
így terem álmot a szik.
Ám ne feledd, hol zsong az az otthon,
szíve is úgy muzsikál,
halld magyar ajkam, szép kicsi darvam,
minden-anyád hazavár.

Kezed fogva virág nyílik,
fülembe mormogja csendes imáit a tömeg.
Lehunyt szemhéjam mögött fehér ló.
Könnyű vágta,
sólyom rebben,
szárnya fölött óarany est gömbölyödik,
egyre sebesebben
rohan
a szél.

Áldás.

Csak a tekintet,
tán az az igaz,
s annál tovább semmi,
pusztán a kanyargó virágok,
a megugró hátas,
az est,
a szárnyak,
hogy zsong a levegő,
hogy így nem fáj lenni.

Indák

közé búvó árnyak
csosszanása
ármány.
Ha kinyitom szemem,
nem látok tovább,
állunk,
néhány lépésnyire,
lábunk előtt
romok,
hol vagy,
testvér,
csizmaszárig ér a gaz,
halvány idők…
Hunyd le szemed,
emlékszel:
csak a tekintet szabad,
csak a virág, a ló
a kerecsen,
az est,
ez a könnyű, szárnyas szerelem.

Kezünkben
végtelen béke
és csend.

Tartogatsz.
Szánsz,
mintha töredék
volnék,
végleg elveszítve
fél magam.
Öklödbe
zárva követlek,
vasszagú állomásokon
viszel,
honnét sosem tudom,
merre indulunk,
mint testvér elől
rejtett cukor a vánkos
alatt ,
bűnösen hallgatok.

Vonallá gyűrt múlt, jövőről
mesélsz,
párhuzamosok, metszők,
ívek, sorsvonalak,
tanulom,
döcögve halad
a tekintet.
Törvényszerű
volt szétszakadásom,
értsem, hogy
rossz vagyok,
s ha nincs maradásom,
összezárod, bírám,
kérlelhetetlen
ujjaid.

Tartogatsz,
sajátos szeánsz.
Pihentetsz tenyereden,
állomásaid füstjén nézlek…
gondolatfoszlány,
homályos, tört, emlék,
félbeszakadt álom,
nyelvbotlás
Isten ajkán,
töredék vagy.

Félszárnyú madár
falnak csapott röpte…

Köréd zárom
én is ujjaim.

Salétromot borzongó

sötét folyosók.

Viszlek magammal,

elég a vérszegény

ígéretekből,

te fehéren-feketén

kellesz,

ahogy lehunyod

szemem

és duruzsolva

kandallót hazudsz…

átkozott, aki bizonyos,

én hinni akarok

benned.

Végsőkig lassult

szívdobbanások.

Fejszényi idill,

túlhordott csodák

a tőke körül,

sikoltva reped

az est,

falhoz lapult árnyak

fölött imbolyog

a lényeg:

két gyertyám is

végig ég,

mire elfogadom

a sötétet,

most

tüzet rakok.

Érzem a sóhajod,

feléd fordulok megint.

Idegpályák közti

megfejthetetlen

ingerület,

szerelem a szerelemért.

…és érhálómarokban

vergődő

pincemély félelem,

nincsenek

nélküled idők,

mindig vagy.

Minden hitehagyott

lobbanásban.  

Hallgatlak a semmi

vállának dőlve.

Nincs bennem rejtett

potenciál,

kifordított viharkabát,

mutatom,

mi vagyok:

szélárnyékba menekült

idegen,

halálra vált, csikorgó

mondatokkal.

Nagy ívű séták háborúkon át

a kapor illatáig…

veled.

Mellkasomon

tehervonatok

járnak,

nem viszi

messze

egy se

a zajt,

itt hús szakadt,

mikor a közfalak

összedőltek,

nyúlós massza

lett

a jövő.

Gonddal nevelt félelem,

ne tovább...

alkuképtelen, zárt ajtók.

Jelmezem vagyok,

egyedüli jogutódom,

zúgolódás nélkül

viselem magam,

kevés javam,

ennyi most:

implicit érzelem.

Ő kés, te kés vagy én késtem,

látod, immár vér nélkül is jó,

állok felhasogatva,

nincs hova tenni a

kezem:

Anya,

fáj.

Megalkuvásokkal szegett

árva érintés…

csorba élek

mindenütt.

Sorsára hagyott expozíció,

távolságok írnak körül,

az emberek ugyanúgy

sietnek az esernyők alatt,

lábam elé

gallyakat tördel most is a szél,

sajgó, koravén lélegzet,

kopog velem az út,

fogy a fény,

minden lépés rövidebb,

rezzenésnyi leszek,

míg elférek valóban

-sápadt, összefirkált fecni -

bármely isten

bármely tenyerén.

Hallgatlak a semmi falának

dőlve,

földre szórt igazságok…

olykor egy marék kapor

a világ.