NHI blogja

Az lettem, aki nem szerettem volna.

Fuldoklom, és észre se vettem,

hogy bármit megtennék a levegőért.

Tüdőt hazudok

mindenhova,

futok,

pedig lábam sincs,

megtéveszt minden fény.

Hol a hazám,

mondd,

és miért ilyen kemény

a föld,

hogy be nem fogad,

hiába dúdolok

magamnak

altatót.

Te szép vagy,

és bár csupa

szem lennék,

ha téged látlak,

vagy szó mind egy

szálig,

hogy a tegnapról

a máig kísérjelek,

…hogy ma szóhoz

se juss…

Elhasználódtam néhány

óra alatt,

lárvaarcú lélekribanc

néz fáradtan a tükör felől.

Fogam közé tolt

kéretlen falat.

Mosolyogva rágtam

és ordítva köpöm ki

most, hogy nem figyelsz.

Miféle féltéssel

kötöztél magadhoz,

és hogy tudsz ellökni így…

hogy közben

gyönyörködsz bennem,

neked teremtem,

és mégis…

a shownak mennie

kell.

Holnap majd nem

felelek semmire.

Ez az éjszaka csak

még az enyém,

számot vetek,

hisz tudom,

megérzel engem.

Hallod nyüszíteni

a sebeim.

Fájni akarok

én is,

amikor elengedem

a kezed,

elég volt

az irgalomból.

Eléd kaparok

mindent.

Mocskosan vonagló

cafatok a porban,

el nem készült

fotókat nézz velem.

Látod, itt emelem

először egyedül fel

a fejem,

senki se látta,

itt tanultam járni,

iskolába megyek,

nézek ki az ablakon,

versek,

zsongás,

szülinapi torta,

vérzik az arcom…

altatót dúdolok.

És látod ezt

a csodahangos,

arannyal szőtt,

mindenszínű rétet?

Ez vagyok,

mikor mellettem ülsz.

Holnap majd

nem felelek semmire.

Vérzik

az arcom.

Nem is sejted,

milyen messzire jutottál,

üvöltéssel csendes

belső templomok…

hol csupa lopott holmi

közt  

illatod

enyém.

Dallamok kísértenek

és néhány óra,

hova hallgatásom

vontad,

kézen fogja estém,

úgy elandalog…

- érzékek csokorba szedett

érintése -

elfúlva követem

nyakadon

a verejték hogy’

csorog.

Hétköznapok titkos

rejtekútja,

hisz nem is sejted,

milyen messzire

jutottál.

Híd

épül,

naponta veszít a tér

szégyen nélkül

ha össze-összeér

a gondolat,

s te tudod,

kezem most

szívedre teszem.

Ez a szív

még nem dobogott,

mikor enyém

a dadogást tanulta…

Jövőtlen

bolyongó lélek,

még sincs bennem

semmi félelem,

ha látlak.

Harangok zúgnak

idebenn

csorba szélű félig hitt

ítélet:

számban a neved,

már csak a

világ idegen,

nem is sejted,

milyen messzire

jutottál.

Nem is sejted,

milyen messzire jutottál,

üvöltéssel csendes

belső templomok…

hol csupa lopott holmi

közt  

illatod

enyém.

Dallamok kísértenek

és néhány óra,

hova hallgatásom

vontad,

kézen fogja estém,

úgy elandalog…

- érzékek csokorba szedett

érintése -

elfúlva követem

nyakadon

a verejték hogy’

csorog.

Hétköznapok titkos

rejtekútja,

hisz nem is sejted,

milyen messzire

jutottál.

Híd

épül,

naponta veszít a tér

szégyen nélkül

ha össze-összeér

a gondolat,

s te tudod,

kezem most

szívedre teszem.

Ez a szív

még nem dobogott,

mikor enyém

a dadogást tanulta…

Jövőtlen

bolyongó lélek,

még sincs bennem

semmi félelem,

ha látlak.

Harangok zúgnak

idebenn

csorba szélű félig hitt

ítélet:

számban a neved,

már csak a

világ idegen,

nem is sejted,

milyen messzire

jutottál.

Már rég nem beszélek róla.
Sírkerted az egész világ.
Feketeruhás alak
térdig az avarban,
játszik,
surrog az ősz.

Sorok közt bolyongok,
fázós falak mentén
idegenek…
Ruhámba csimpaszkodik,
mint lehullt levél
a szó.
Nem hallom
aranysárga hangját,
nem hallak.
Nagyokat nyelek
- felnősz-
bíztatom magam,
csendem szűri a fényt,
szürke alkonyat szitál,
bár ne értenélek.

Sírhalom a domb
a pad mögött.
Fejfákról hull
vállamra a sok levél,
„szia kincs”,
lehunyt szemű kripták a házak,
hosszú gyászmenet ,
részvétlen
utánam siet arcomba
köpni búcsúink a szél.

Megszédültem a lépcsőházi
kapcsolóhoz nyúlva.

alszom

Mindjárt felébredek,
jobbra fordulva látlak
majd,
átölelhetlek,
és felidézhetem
magunk onnan,
hogy először összenéztünk,
ahogyan
először fürdettük
együtt a gyerekeket…
Hátadhoz bújok
majd, és végiggondolom,
milyen szörnyűt álmodtam.

nem voltál

A gyerekek aludtak,
éjszaka volt,
és én egy idegen lépcsőházban
jártam
le-fel,
kipakoltam az autót,
holnap jön
érte a
végrehajtó.

új életet kezdtél

Én meg álltam a félbemaradt
régivel.

…felcipeltem a lexikonsorozatot,
a fiunk minden zugban
megbúvó kisautóit,
a lányok hajpántját,
napszemüvegét,

és nagyon-nagyon szorítottam
felfelé menet
a nagyanyámtól örökölt
értetlen kézzel fakeretbe
eszkábált háború előtti
fényképeket.

Eltűnt rokonok
katonafotói,
apám kiskorában,
s a mamáék

esküvő díszben.

Két hét különbséggel
haltak meg,
idén augusztusban volt
tizennégy éve,
ezerkilencszázkilencvenhat,
ezerkilencszázkilencvennyolc,
kétezerhat,
és most kétezertízzel egyedül
vagyok.

…egy mellény hidegebb időkre
és az anyám által
összelopott vastag paplanok.

Felhordtam mindent,
és hirtelen
albéletszaga lett a háznak.
Az utolsó fordulóval
aztán ellepett
a gyerekkoromból
ismert érzés,
hamarosan menni kell
innen is.

Ma már tudom,
akkor sem szerettelek,
hisz nem szerettél te sem,
tizenhét év
 - mindig egyedül
a konyhában,
gyászban
és csillag lesen,
nappal bolyongtam kezed után
kutatva a semmit.
És vágytam annyi mindenre még,
utánad,
igazabb magamra.

Csendben gyűlt a zsebkendő
a párna alatt.

A testvérem azt mondta,
ha már ordítani tudnék,
járjam körül az alvó
gyerekeket,
megnyugszom.
Jártam,
jártam
és jártam.
Ha nem látom
őket,
ma sem tudom,
merre megyek.
Homályos utak,
vándor nappalok.

…szerelemmel összekaristolt
padok a játszótéren
ülök idegenül.

Megzsaroltál a fiammal.
És nem az a baj,
hogy nekem fájt
a gondolat,
képes vagy rá,
hanem ő,
ahogy ült a bérelt ágy szélén
reszketve,
hogy elveszik tőlem.
Hát bólintottam,
hol az a kurva papír,
nem kell a pénzed.

nyúlok a kapcsoló felé

Világos lesz,

és látom újra,
ahogy rezzenéstelen arccal nézed:
bőgök megint
színtelen hangon mondod:
sajnállak.

pedig gyűlölted
a legkisebb tárgyam is

akkor előkerült
valami kegyetlen varázslat,
és visszafelé gombolyítva
felszámolta
együttnapjaink,
nem találtam a kezed többé
egyik napon sem,
eltűntél mellőlem,
egyedül álltam az anyakönyvvezető
előtt sárnehéz fehér ruhában,
küzdöttem az ájulás ellen,
hányingerem volt,
odabenn épp osztódott a jövőm
millió érthetetlen parányra.

Visszavonódott
és indokolatlanná lett
minden ráncom,
hibám,
hisz valami hibernációs
ólom álom volt,
tizennyolc vagyok
megint
csikorogva működő,

meg-melóduló
szívvel.

villanyt kapcsolok

Valaki a konyhámban főz
 - én terveztem a bútort -
miatta most itt villanyt kapcsolok,
új élet kellett,
de nem mondtad,
csak azt,
hogy nem versenyzel árnnyal,
hogy térjek magamhoz,
hogy rossz vagyok.
Akkor én őszinte voltam,
lehúztam a gyűrűket
és mentem,
összemarkoltam az árnyam:
enyém.

valaki a kapcsoló után matat

úristen,

csak nem én
állok

ebben az idegen
házban

kéz matat a koszos falon

oda
igen, már odaadom
a semmim i,s
vidd
jézusom,
ki ez…

csosszan a lépcső, falnak ütődik
a fa keret

Küzdj
az istenért,
mondom magamnak,
két emelet,
ennyi az egész.

holnap világos lesz megint

gyalog megyek

valaki főz

memento mori
vége van
a szívem cipelem,
gyűlöllek
és gyűlölöm
magam.