Holt idő

 

Nyújtózik az égbolt, hűvös takaróján halványul a csillag.

Ősz hull, kavarog, kései lonc illata lóg,

léptek alá kék foltos csendet ken a város,

álmos vackán békén pihenő eb ma a sár.

Holt idő szitál,

fal mentén meglapul,

nyirkos álmokat szorong a szürke félhomály.

 

Ólom révület bénít, lecsorgó ablaktábla-szemmel állok,

nyüszítve utcára bámul a szűk, ráncba gyűrt óra,

elmúlás kúszik, loppal körüljár, nehéz mutatója végén

bágyadtan csüng a nem vallott világ.

Halál ólálkodik,

horpadt mellén doh, megült imák és rongyos szegélyű, megfakult stóla.

Vértelen suttogás terül, ütemnek én:

elbotló lélegzetvételek,

nem hallott ,

lehajtott fejű,

keresztre álmodott,

bús szimfóniák.