Lemmike ma

Csak állok és nézem,

mosolyod olyan szép.

Szellemed játszik velem,

mint tán soha még.

Csalóka képek vaníliasodóval hintve,

édes habbal kenegetik lelkem.

Varázs csillámú testedben pördülve,

lágy szellő kezükkel röpítenek engem.

Harmatcseppű átlátszó szédületben,

hamvaidon zendülnek a harangok.

Kacaj nevetésük varázsos meséjével,

csak állok, s ölelnek a néma hangok.

Annyira más, és mégis ugyanaz.

Megcsalt szemem hamisan,

Múltunkkal öröklétbe falaz.

Az út

Úgy születtél,
hogy arra jártak,
Attól növekedtél,
mit beléd vájtak.

Az eső mosott,
a nap szárított,
lábak hagytak nyomott,
bár ez sose számított.

Hisz te voltál a Fő,
a mindent körbe ölelő.
A messziről jövő,
s a lassan tovatűnő.

Ezreknek lettél szolgálója,
élő és holt érintések hálója.
De a felhők jöttek, s szálltak,
és a cipők tovább álltak.

Ráncos bőröd megrepedt,
Senki nem élt nélküled.
Hosszú utad itt megrekedt,
szellemek állnak most veled.

Az én művészetem olyan,

mint egy szoba, üveg falakkal, 

de belátni nem lehet.

Az én művészetem olyan,

mint egy folyó, vad és zubogó,

de a partját soha nem vájja.

Az én művészetem olyan,

mint egy festmény, az alkotó egy daraja,

de lepellel takarva.

Az én művészetem olyan,

mint a kristály, csengő és tiszta,

de néma ajkaktól szólaltatva.

Az én művészetem olyan,

mint a meg nem élt emlék,

de valósággá avanzsálva.

S lehet-e a művészet olyan,

mint egy szoba, folyó, festmény, kristály vagy emlék,

ami önmagában létezik, 

de mások számára megfoghatatlan?

Megpillantom őt, ott a sziklán. Messze. Olyan magányosnak tűnik. Vajon miért? Annyira vonz, nem tudok másra figyelni. Mindig visszanézek rá. Eldöntöm. Megkeresem. A többiek csak nevetnek körülöttem szőkén, barnán, tele élettel. Megkeresem. Odamegyek. Elindulok. -Mindjárt jövök!- szólok vissza. Merre lehet? Az út csak előre visz, egyenesen. Sehol egy elágazás. Meg akarom találni. Megyek tovább. Talán itt? Ahol az út nyílik, s meglátom a mélyben bent, egy kiszögelésen. Ott ül, karját fonva önmaga körül. Óvatosan közelítem. Nem akarom megijeszteni. -Ne haragudj!- szólok. Nem válaszol. Közelebb lépek. -Ne haragudj, én csak...- Felém fordítja fejét. Rám néz. És én rá. -Már többé nem... - mondja. Nem értem. Megfordulok, és elindulok vissza. De a tekintete a szememben ég. Mit is gondoltam? Mit hittem? Még visszanézek egyszer, de már újra a semmibe réved. 

A sötétségbe meredek. Nem tudok aludni. Csak gondolkozom, azon, azon a pillantáson, és azon a hangon. Az ősz haján, a ráncokon a szeme körül. Olyan ismerős, de nem lehet. Az nem lehet.

Havazott. Felkeltem, s kinéztem az ablakon.

Ott álltam, egymagam. Feketén-fehéren.

Hideg volt és fagyott.

Az út csak rója a hegyet,

a fák dermedten állnak,

a madarak csendben várnak.

A szél? Csak nevet.

Minden jellegtelen, s mégis jellegzetes.

De a legszembetűnőbb, hogy üres.