Lemmike ma

Van, ami örök,

örök a vágy

az ízre, mely elszédít,

az érintésre, mely megperzsel.

Nem tudom, lehet-e még várni,

szabad-e vágyni,

hogy újra fogd a kezem,

az enyém, a részem, engem.

Hogy, mikor elvérez a szív,

gyógyír lesz-e az ölelés?

Kérhetem-e még,

hogy leheleted égessen?

Kérhetem-e még, hogy 

néz, és láss, engem láss?

Hogy ott, akkor vesszen minden,

ami volt és lesz, akár egy pillanatig?

Merem-e kérni, merem-e gondolni?

S csak újra kérdezem, hogy élhetek?

Hogy létezhetek? 

A lelkünk, a lelkünk végtelen. Végtelen.

Mély árnyék ül szememen,

Fényét Napnak nem lelem.

Elhiszem, hogy ami nincs, az van,

Kapaszkodok a légben magasan.

Reszket kezem, görcs rázza,

Veszett lelkem holtig tárja.

Gyarlóságom kopott bizalom,

Magam, egy pengő sem vagyon.

Bár ordíthatnék, figyelj Te!

Hagyj fel a szédüléssel!

Könnyek arcomon peregnek,

Most ölj, s szavaim remegnek.

Csak a színtelen maradjon,

Legyen sekély, partja szárazon.

Kerüljenek a rejtekek feledésbe,

Lelke mélyét örökkre eltemesse!

Nem tudom, hányszor öltelek,

Nem emlékszem, hányszor temettelek.

Arra sem, hogyan szerettelek,

Nélküled, arra, hogyan élhetek.

„A lelkek univerzumában nincs múlt, jelen vagy jövő. A mostban ott a jövő és él a múlt.”

A lét, Te rejtélyes,

titkok közt emlékek,

vad szónoklatok súlya

nyomja lelkem gyarló búja.

Kérdések özöne vezet,

válaszok híján levet

minden gúzsba láncot,

szívem köré épít sáncot.

Majd lóra pattan,

s vágtat, lába kattan,

megtörik, de nem ketté,

út mentén eprem szedé.

Mézédes, piros csordulat,

vérként festi arcomat.

Mély sebek hasadékán

meztelen lépdelek kábán.

Lábam lógatom biztosan,

szememben ráncok gúnyosan

nevetnek, nézik a jéghegyet,

mint múzeumban a képeket.

Ez a tánc, végtelen búgócsiga,

szélkerékharc rapszódia.

Öntelt, lázadó és megalkuvó,

hitet és imát áruló.

Sivatag homok nélkül,

csókjaid ajkamon végül,

valaha volt igaz áldozat,

Te veted halotti ágyamat.