Lemmike ma

Éjszaka van

Észre se vettem

Mikor ment le a Nap

Sötét van

Észre se vettem

Mikor lett üres a hang

Csend van

Észre se vettem

Mikor lettem szótlan

Itt maradtam

Észre se vettem

Mikor mindent feladtam

Élve haltam

Észre se vettem

Hogy már nincs magam.

Nem tudom, hányszor öltelek,

Nem emlékszem, hányszor temettelek.

Arra sem, hogyan szerettelek,

Nélküled, arra, hogyan élhetek.

Csak állok és nézem,

mosolyod olyan szép.

Szellemed játszik velem,

mint tán soha még.

Csalóka képek vaníliasodóval hintve,

édes habbal kenegetik lelkem.

Varázs csillámú testedben pördülve,

lágy szellő kezükkel röpítenek engem.

Harmatcseppű átlátszó szédületben,

hamvaidon zendülnek a harangok.

Kacaj nevetésük varázsos meséjével,

csak állok, s ölelnek a néma hangok.

Annyira más, és mégis ugyanaz.

Megcsalt szemem hamisan,

Múltunkkal öröklétbe falaz.

Az út

Úgy születtél,
hogy arra jártak,
Attól növekedtél,
mit beléd vájtak.

Az eső mosott,
a nap szárított,
lábak hagytak nyomott,
bár ez sose számított.

Hisz te voltál a Fő,
a mindent körbe ölelő.
A messziről jövő,
s a lassan tovatűnő.

Ezreknek lettél szolgálója,
élő és holt érintések hálója.
De a felhők jöttek, s szálltak,
és a cipők tovább álltak.

Ráncos bőröd megrepedt,
Senki nem élt nélküled.
Hosszú utad itt megrekedt,
szellemek állnak most veled.