Önmagam

Lemmike•  2021. április 5. 14:16  •  olvasva: 69

Megpillantom őt, ott a sziklán. Messze. Olyan magányosnak tűnik. Vajon miért? Annyira vonz, nem tudok másra figyelni. Mindig visszanézek rá. Eldöntöm. Megkeresem. A többiek csak nevetnek körülöttem szőkén, barnán, tele élettel. Megkeresem. Odamegyek. Elindulok. -Mindjárt jövök!- szólok vissza. Merre lehet? Az út csak előre visz, egyenesen. Sehol egy elágazás. Meg akarom találni. Megyek tovább. Talán itt? Ahol az út nyílik, s meglátom a mélyben bent, egy kiszögelésen. Ott ül, karját fonva önmaga körül. Óvatosan közelítem. Nem akarom megijeszteni. -Ne haragudj!- szólok. Nem válaszol. Közelebb lépek. -Ne haragudj, én csak...- Felém fordítja fejét. Rám néz. És én rá. -Már többé nem... - mondja. Nem értem. Megfordulok, és elindulok vissza. De a tekintete a szememben ég. Mit is gondoltam? Mit hittem? Még visszanézek egyszer, de már újra a semmibe réved. 

A sötétségbe meredek. Nem tudok aludni. Csak gondolkozom, azon, azon a pillantáson, és azon a hangon. Az ősz haján, a ráncokon a szeme körül. Olyan ismerős, de nem lehet. Az nem lehet.

Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!

Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom