Lemmike ma

Gondolatok
Lemmike•  2021. május 21. 08:48

A mai nap margójára...

„A lelkek univerzumában nincs múlt, jelen vagy jövő. A mostban ott a jövő és él a múlt.”

Lemmike•  2021. május 19. 18:41

Létem

A lét, Te rejtélyes,

titkok közt emlékek,

vad szónoklatok súlya

nyomja lelkem gyarló búja.


Kérdések özöne vezet,

válaszok híján levet

minden gúzsba láncot,

szívem köré épít sáncot.


Majd lóra pattan,

s vágtat, lába kattan,

megtörik, de nem ketté,

út mentén eprem szedé.


Mézédes, piros csordulat,

vérként festi arcomat.

Mély sebek hasadékán

meztelen lépdelek kábán.


Lábam lógatom biztosan,

szememben ráncok gúnyosan

nevetnek, nézik a jéghegyet,

mint múzeumban a képeket.


Ez a tánc, végtelen búgócsiga,

szélkerékharc rapszódia.

Öntelt, lázadó és megalkuvó,

hitet és imát áruló.


Sivatag homok nélkül,

csókjaid ajkamon végül,

valaha volt igaz áldozat,

Te veted halotti ágyamat.

Lemmike•  2021. április 5. 14:16

Önmagam

Megpillantom őt, ott a sziklán. Messze. Olyan magányosnak tűnik. Vajon miért? Annyira vonz, nem tudok másra figyelni. Mindig visszanézek rá. Eldöntöm. Megkeresem. A többiek csak nevetnek körülöttem szőkén, barnán, tele élettel. Megkeresem. Odamegyek. Elindulok. -Mindjárt jövök!- szólok vissza. Merre lehet? Az út csak előre visz, egyenesen. Sehol egy elágazás. Meg akarom találni. Megyek tovább. Talán itt? Ahol az út nyílik, s meglátom a mélyben bent, egy kiszögelésen. Ott ül, karját fonva önmaga körül. Óvatosan közelítem. Nem akarom megijeszteni. -Ne haragudj!- szólok. Nem válaszol. Közelebb lépek. -Ne haragudj, én csak...- Felém fordítja fejét. Rám néz. És én rá. -Már többé nem... - mondja. Nem értem. Megfordulok, és elindulok vissza. De a tekintete a szememben ég. Mit is gondoltam? Mit hittem? Még visszanézek egyszer, de már újra a semmibe réved. 

A sötétségbe meredek. Nem tudok aludni. Csak gondolkozom, azon, azon a pillantáson, és azon a hangon. Az ősz haján, a ráncokon a szeme körül. Olyan ismerős, de nem lehet. Az nem lehet.

Lemmike•  2021. március 18. 07:06

Magány

Havazott. Felkeltem, s kinéztem az ablakon.

Ott álltam, egymagam. Feketén-fehéren.

Hideg volt és fagyott.


Az út csak rója a hegyet,

a fák dermedten állnak,

a madarak csendben várnak.

A szél? Csak nevet.


Minden jellegtelen, s mégis jellegzetes.

De a legszembetűnőbb, hogy üres.

Lemmike•  2021. március 17. 12:41

Versszerkesztő

Most én írok, vagy te írod?

Én gondolom, vagy rád várok?

Hol vagyok én, és kit bírok?

Nem is tudom, lehet egy csapda.


Túl szabályos, és túl pontos,

Mindez talán nem is fontos,

Hogy szólhatna rólam ez most?

Nem is tudom, a gép ezt adta.

Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom