Gondolkodtató

A Tisztelt Publikumnak esdeklem,
Már nem létező verses esteken.
Lehet, hogy én vagyok az egyetlen,
És, hogy a jelenlétem kelletlen,

De itt állok és jönnek a szavak,
És itt is leszek, míg szólni szabad.
A tollam kifogy, a ruhám szakadt,
A magas porondról esem hanyatt.

Mert nincs ki engemet bátorítson.
A csendet, mint tükröt felborítom,
Hogy millió darabra essen szét.
Meghajlok, s megköszönöm az estét.

A nap utolsó sugarait veti a tájra
Ahogy én zuhanék holnap fáradtan az ágyba
Már tudom, itt az idő a nyugovóra térnem
Ám most utolsó perceimmel még megelékszem

Átgondolom életem legkisebb savát-borsát
Mielőtt a másnapomra felhúzom az órát
Elterülök, mint az alföld kopár pusztaságon
Sötét párnás koporsómban kezdek neki hálnom