Gondolkodtató

Miért van az, hogy a közelmúltnak
legmélyebb pontján, szürke másnapon,
Mikor a levelek is bajt susognak
Megtört büszkeséggel magam álltatom.

Mikor tényleg apró darabokra
kellene esni, mint üvegpohár
törölgetés közben padlóra hullva,
hogy valaki összeszedje, arra vár.

Erkölcsi győzelmemet színlelve,
kinek? Magam sem tudom egészen,
Csupán, hogy ez a lappangó kín bennem,
a vigyorként megtestesült enyészet.

A sorsom vak fényképész.
Nem tudja, miről készült
Az album, de most lett kész.
Ki látja beleszédül.

Bárki kérhet egy képet.
Én kértem, de az sajnos
Csendéletté lett élet.

A minap borzasztó hír,
Olyan, amivel ember
Egyedül nem nagyon bír,
Érkezett velem szembe.

Megoldjuk, mint mindig is.
Biztosan állíthatom.
De úgy érzem eltünt kincs
Az édes gyermekálom.

Van, hogy össze csap a gané
Az emberek feje fölött
És csak a tehetetlenség
Ami a szívbe költözött

Egy helyzet, miről nem tehetsz
Csak vagy és sodródsz az árral
És nem vigasztal a kereszt
Sem barát, sem egy néma dal

Kongsz belül az ürességtől
Úgy érzed, hogy ez az érzés
Ami végül lassan megöl
A fejben, lassú elvérzés

Szeretném vissza azt a világot,
Amikor még nem voltak határok
Az érzelmek hullámzó tengerén.
Csupán a virágok és Te meg Én.

Az élet bimbózott, mint a rózsa,
Most meg hóember helyén a tócsa.
Felemészt az idő, mint a rozsda.
Bárcsak az egész most másképp volna!

Önnön magam árnyékává lettem,
mint egy ürességtől kongó terem,
mi eddig tele volt cicomával.
Mi történt a régi cimborákkal?

Ez a világ egy levél volt a fán,
de már elmúlt, mint minden ifjúság.
De mondd meg, hol volt az a pillanat,
Ahol mint cérna, mindez megszakadt?