Laszlosandor blogja

Gondolatok március idusára…

 

Midőn az est madár, fára leszáll,

Lelkem útra indul, elkószál.

Hívogatja, csalja a holdleány,

Csendben oson át a kálvárián.

 

Dűlőút vele messzire szalad,

Megpihen egy kőkereszt alatt.

Imára letérdel ott szépen,

Hozzád szóljon, s mit lehet, kérjen.

 

Nem sokat. Távoli bércet s lankát,

Völgyet, patakját hisz ősök lakják.

Ott értik szavam, s a zenémet.

Lányok jönnek s csendül az ének.

 

Összefogódzkodva karikáznak,

Addig, míg párjukra nem találnak.

Legények vállára hajtják le fejük,

Oltárod lesz szentelt fekhelyük.

 

Halk még, a hozzád igyekvő szavam,

Sután bukdácsolnak, hisz remeg ajkam.

Hátra lévő életre add nekem,

Szavam tisztán csendülő dal legyen.

 

Veretes, fénnyel átszőtt gondolat,

Lengő selyemre festet mozdulat.

A csenden átszűrődve zenéljen,

Mi benne fáj, máshoz elérjen.

 

Minden rovás sziklába vésődjön,

Nyelvem némákért, értük pöröljön.

Enged, ha szólnék, legyen annak súlya,

Fáklyámtól szűnjék lelkek borúja.

 

Gyújts Te is számtalan ember lámpást,

Ki ébred lásson, lelje meg egymást.

Tudom nem kevés mit tőled kértem,

Ha rám tekintesz, ez legyen vétkem.

 

Fent ég, sötét bársonyán csillagok,

Erdő lombja közt fénylőn felragyog,

Mint templomodba tévedt gyertyaláng.

Körülötte mégis csend, s talány.

 

Ma legyél Te lelkem gyóntatója!

Könnyeim ismerője, tudója.

Halld hát valón túli igaz szavam,

S bánatom, ami mind benne van.

 

Keresztút hol áll nemzetem, hazám,

S fiam ki kérdőn tekint reám.

Ifjak kiknek hátuk összesimul,

Izzó arccal karjuk szablyához nyúl.

 

Szemébe néznek ki félve lapul,

S Mózes kőtáblái mögé búj.

E megalkuvó gyáva világnak,

Mely nem örül szerelem virágnak.

 

Hol nem lehet a férfi önmaga,

S a nő, magjának hordozója.

Ki rended ellenében nemtelen,

S jussa mégis ingyen kegyelem.

 

Város hol hant alatt a jóság,

Kövei közt virul a gonoszság.

Káin mind, s gyűlöl az oktalan,

Kinek léte szeretet, odavan.

 

Hamisan szól kéretlen prófétád.

Nemzetre, hazára átkot kiált,

S csikaszként vonyít a pusztába.

Vinné el a folyó vad sodrása!

 

Élni ott, hol káosz, s nincsen rend?

Ki hű s igaz, mit tehet? Feleld!

Saját sorsukat veszik kezükbe,

Szittya hitük létüknek reménye.

 

Tekintetük a gyepűt fürkészi,

Nem az ellent, fehér lovat lesi.

Rátalálva ugrik mind nyeregbe,

Íjat s nyilat ragadnak kezükbe.

 

Indulnak, vágtatva a jövőbe,

Teljesség útján mind üdvözülve.

Nekik nyíljon az ég, menny zárt kapuja,

Fürdik lelkük, csillagos folyamba.

 

Ülj le mellém, hozok tűzifát,

S üdvözöllek, mint ember fiát.

Taníts meg engem szépre, s jóra!

Értőn csengő, ősi HUN szóra.

 

               Kőrózsák

Hajnal dereng völgyön s hegyen,

Lélekvesztő sűrű ködben.

Néma e perc, sorsommá kövül,

Rám néz az Isten, itt belül.

 

Míg tűzet hasit lassan a fény,

Újul szívemben a remény.

Felcsendül a dal, égi trilla,

Dalnok szerelmesét hívja.

 

Ujjong rikoltva, az élet él,

Örvend, táncol a holnapért.

Ordítja. Nékem húzz víg zenét,

Viruljon mező s a rét.

 

S én kertem zöldjén csendesen,

Magam, a kéklő ég alatt,

Letűnt korokra emlékezem,

Hol dicső ősöm számtalan.

 

Házak falán virágfüzérek,

Értük zokogok hangtalan.

Kövült rózsáim mind remények,

Fakulnak, mégis megmarad.

 

Redős ódon homloka a múlt,

Falai közt háború dúlt.

Ablakok alatt kőszalag,

Vakolata itt – ott hasad.

 

Kőrózsa fent, ormára ülve,

Néz múltba, s tájra messze.

Emléke, a letűnt világnak,

Némán szépre, újra várnak.

 

Dalnok ki hírnöke új dalnak,

Lantján zengő ős dallamnak.

Rikolt, légyen az, ami oly régi,

S nem lehet azt feledni.

 

Hangszerén a húr lágyan pendül,

Nem zeng dala, halkan csendül.

Vadászról ki jár égi útján,

Első Ő, királyoknak trónján.

 

Fején aranylik koronája,

Íja céloz a bikára.

Hun s Magyar két szép, hős fia,

Hazát teremtő dalia.

 

Új akkordot pendít keze,

S hevül lelkének tüze.

Merre vagy Bendegúz vére, hona,

Teremtönk kardja, ostora?

 

Dala égig száll, nem csendesül,

Noé hegyén Árpád lován ül.

Duna partján népe s hada,

Megyernél által gázolja.

 

Turul száll ott fent a magosba,

Épül, virul Sicambria.

Piros, ezüst sávos zászlaja,

Hirdeti ez az őshaza.

 

Néma a lant, dalol dörögve,

Zengőn, s keze ökölbe.

Saskeselyű vijjog napnyugaton,

Éj sötétjén hősök lovon.

 

Szent földön lator tapos, oson,

Gyilkolni jön parton s folyón.

Nem gyúlnak tüzek, néma a táj,

Csendben lapul vár a halál.

 

Dalnok újra hurokba csap.

Gázlón úsztat a szittya had.

Feszül az íj, repül vesszeje,

Lángol hajóknak serege.

 

Rikolt az éj, fájón hörög,

Fekete füvén véres rög.

Gyász bűze ébreszti a hajnalt,

Híre sincs rabló bitangnak.

 

Sikolt a lantja, hasztalan,

Szemének árja parttalan.

Szent három királyok, s szentek,

Mind kőrozsává kövültek.

 

Törököt vágta Magyar Jankó,

Ma már nincs, szabja, csak mankó.

Oda a Hollós, az igazság,

Kőtáblán vésve a gazság.

 

Döblingbe zárták a nagy magyart,

Nincs ma egy se ki vele tart.

Mutass egy ifjút, oly deákot,

Bölcsként látja e világot.