Laszlosandor blogja

Laszlosandor•  2020. május 23. 09:10

Első joint

A délelőtti fényözönt kora délutánra hatalmas eső felhők árnyékolták be. A megeredt szitáló eső, apró lélegzetvételi szünetet tartva igyekezet lehűteni a városba beszorult forróságot. Zoltán a földszintes hosszanti irányba elnyújtózó edzőterem ajtajában állt, és bámulta a vörös salakkal leborított úton elterülő hatalmas víztócsákat.

− Most is szemerkél… morogta kezét kinyújtva, tenyerébe gyűjtve és az ujjai közt elfolyatva a vízcseppeket.

A vállán megigazította sporttáskáját, és lassú léptekkel megindult, nekidőlve az arcába csapó egyre erősödő szélnek. Gyalog ment a város szürke, sötétbe burkolózott bérházai közé szorított, sárga fényfoltos, aszfalttal borított, szűk utcákon. Iparkodott, hogy találkozzon a srácokkal, akikkel az utóbbi időben szabadidejéből egyre többet volt együtt. Velük lógva, a nyári éjszakákban hosszan elnyújtva az időt, kártyáztak. Az előtte futkározó az aszfalton foltokban elterülő víztócsák tükrét kavaró szél először az eső illatát hozta, majd az arcába vágó apró ritkán ráhulló eső cseppeket. Az eső csak úgy szemergett, majd egyre sűrűbben csapódtak az aszfalthoz a hatalmas vízcseppek.   Zuhogni kezdet az eső, átláthatatlan függönyként, mosva a fákról, a házakról a rájuk rakodott szennyet. Nem torpant meg, igyekezet fáradtságot nem érezve, lankadatlan lendülettel a célja felé. Lépteit egyre szaporázta a lezúduló vízfüggönynek nekidőlve.                                      Elázva érkezett az omladozó bérház dohos pincéjéhez. Lerobogott a lépcsőn és ott állt a sárga fénytől sápadt helyiségben, ahol csak az elmúlt télen beköltözött öreg csöves tartózkodott. Jó szokása szerint megint bűzlött az olcsó bor savanyú szagától. A maga mögött hagyott évek során jól bevált szokása volt ez, megszokva az olcsó savanyú bor mámorát, és a mosdatlan, ápolatlan testének émelyítő szagát. Üveges szemekkel bámult rá. Zoltán megtorpant.                 – A többiek? A fiúk merre vannak? – Kérdezte, a szemével a pince boltíves termét kutatva. Az öreg imbolyogva felé lépet. Fejével felé biccentet, majd mereven előre, a semmibe bámult és dühösen ordított.                                                                        – Menj! Takarodj haza! – A szájából bűzös ragacsos folyadék fröcsögött szerteszét, tele árasztva a helyiséget leheletével.                                              – Eridj, innen! Nem érted?   −  Kezével lemondóan legyintet és a fejét a föld felé lógatva, ide-oda dülöngélt bal kezében maga mellett lógatott borosüveggel. A szabad jobb keze hosszú, csontos mutató ujjával előre bökdösőt, mintha azzal akarná keresztül szúrni, mint egykor azok a bolsik, akik kitántorogva a söntések ajtaján előre szeget szuronnyal, vérgőzösen rohantak Pest utcáin, tompult aggyal hőzöngve szidták a földet izzadva megművelő parasztot, és a beléjük vert meggyőződéssel üvöltötték a csasztuskájukat; „a múltat végkép eltörölni,”. A sápadtan beesett, megnyúlt ábrázatával, amelynek csontozatára ráaszalódott a bőr, egyre közelebb hajolt hozzá. Az alkarját megragadta, hidegen fonódott rá ragacsos, csontos tenyere.                                                                      − Nem akarsz te velük találkozni. −   Nehezen, fujtatva lélegzet. Felé hajolt, egész az arcáig, és az így rá lehelt orrcsavaró bűztől Zoltán megtántorodott. Gyötrő undort érzet egész testében, a gyomra megremeget.                               – Ne szórakozz öreg! − Letépte magáról a görcsösen szorító markát, és a csontos megvénült ujjakat összeszorította. Öklét a férfi arca elé emelte.         – Nyughass, ha jót akarsz! – Az aggastyán ijedten rántotta vissza a meggyötört kezét.                           − Inkább a kérdésemre válaszolj! Hol vannak a fiúk? – Ábrázatán azzal a csodálkozással, sértődőt megszeppenéssel nézet rá, amelyet a gyermeken lehet látni, amikor rajta kapják egy tiltott csín elkövetésekor. Megvonta a vállát és gyors léptekkel távolodott, közben gúnyosan felnevetett. – Nézd a kis suttyót. − Megállt háttal, csak a fejét fordította vissza, lesve Zoltánt a riadtan ugráló szemeivel. Úgy állt ott, mint amikor az isten elhagyja az embert, és magával ragadja az utolsó cseppjét a szeretetnek. Mint a művész, akiből hiányzik az emelkedettség, a szenvedélyes lelkesedés, a szerelem és az alkohol. Bár a cefre ecetes, moslék szagú hányadékán még most is kérődzött a szája. Igen az elmúlt évek alatt észrevétlenül elhagyta az isten, és azóta képtelen a boldogságra, nem tud emberként élni. A beesett, csontos, aszott pergamen bőrrel bevont arcáról olvasni lehetett a kérdést.                                        – Bűn-e, ha az elveszett szeretetet keresi? Vétkezik-e ha nem találja boldogságot, és a be nem vallott nyomorúságában pótolni igyekszik azt olcsó savanyú borral? − Megcsóválta bozontos fejét, foghíjas száját eltátotta, az arcára ült mosoly olyan volt, mint egy megveszett, megvadult eb acsarkodó vigyora.                                                    – Szaladj anyád szoknyájához! – Rivallt rá, mint az az ember, aki mindent látott már és tud, csak még nem tudatosította magában. Azt játssza, nem tud semmit.                                                                       – Minek akarod ezt a mocskot? Ezek között csak eldurvulsz, mocsokká válsz… mint én. – Felső teste enyhén előre dőlt.                                                         – Nézz rám! Ezt akarod? — Feje félre billent úgy leste. Megszédült, a lábai inogva tántorogtak, mintha ütemes táncot járna.                                              —Nem lesz semmi esélyed normális életre. – Maga elé mormogta a szavakat, majd hangosan felröhögött. Logó kezében himbálózó üveget dühösen a földre dobta. Lázadni akart, hisz nem lehet neki sem ez a sorsa. Ha ki is eset az élet sodrából, neki oda, vissza kell kerülnie.  A hangos csörömpöléssel darabokra tört üveg darabjai szanaszét repültek. Unott arccal utánuk sandított, és a kövezeten szétszóródó apró szilánkjait leste. Csosszanva lépet egyet, miközben a vállát vonogatta.                                                                  − Veled sem megyek sokra. – Legyintett az öreg felé lemondóan Zoltán, és megrázta a fejét. Némán, lassú léptekkel elindult felfelé a lépcsőn, ki a nedves utcára.                                                           − Várj! – Csendes hangon szólt utána, jéghideg józansággal. A kábító gőz a fejéből egyszeribe eltűnt.                                                                            − Láttál-e már halat szárazon? Halat, amit a partra dobtak, és még lélegzik, kapkod levegő után. – Feje ide-oda billeget, majd megmerevedett, és maga elé meredt.                                                                        – Egy darabig még kínlódik, míg végül kimúlik. – Nézte, a lépcső tetejéről a rábámuló gyermeki arcot, annak utálkozó, érthetetlen bamba ábrázatát. − Tudod mit? Rohanj utánuk! Fuss! Eridj, játszani!  Élj velük együtt te is az utca szennyében. – Gyors lépéseket tett a lépcső felé. Rongyos kosztol elzsírosodott ruhája szállt a levegőben, olyan volt, mint egy viharban feldühödött madárijesztő. Zoltán a látványtól kiugrott az utcára, a hideg eső kellemetlenül vágott bele az arcába.                                   − Menj, takarodj! Játszd azt, amit ők. Merülj a mocsokba velük együtt. — Mérgesen a lépcsőre toppantott, felfújva magát, mint a vásári erőművész, pedig olyan volt már, mint az önmaga árnyéka.                                                                       — Szaladj! Kint vannak a játszótéren. Hatalmas dobásra készülnek. Nehogy kimaradj! – Lentről, a sápadt fényből ordított felfelé, ki a sötétbe, rázva csontos karjait, mint aki egy életre el akarja ijeszteni, üldözni, de nem csak a pincéből, hanem a környékről is. Zoltán megpördült, a játszótér felé nézett. Lábai a vizes járdán, megiramodtak, hol futva, hol gyors léptekkel, magával vitte mind azokat a rossz érzéseket, gondolatokat, amit a vénember keltett benne. Lihegve érkezett a játszótérre. A homokozó homokján túl a rönkvár zsindelye alatt néma körben ácsorgó cimborák ismerős háta rajzolódott elé. A torkából az elhagyatottság magányának görcsös ordítása tört fel.                                                                                       – Hát itt vagytok? − A téren ácsorgok felé fordultak, és nagy ovációval fogadták.              – Apám, te is tudod, mikor kell jönni! − A szorosan egymás mellett álló fiuk csoportjából néhányan kiléptek és a hátának veregetésével üdvözölték.      − Az ám! Ép jókor vagy itt. – Ábris, aki köztük a legidősebb volt rápillantott, de sokat nem törődött vele. Csendben megtekert egy cigit.                        − Ha a joint körbemegy, ciki nem szívni belőle. – Mondta, és bele szívott, majd körbe adta.               − Nagyokat szívjatok belőle – Vigyorgott, miközben az egyik–másik tétovázónál, odahajolva, bátorítóan hátát veregetve kérdezte.                     − Mi van, félsz? – Vagy, arcán megvetéssel.             − Nem mered? Gyáva lélek, ha nem akarod, menj inkább haza! – Zoltánt a tarkójánál ragadta meg, magához húzta. Homlokát homlokához szorítva súgta.                                                                          – Ne tedd! Nem olyan fontos ez. Nem muszáj, ha nem akarod. – Dacosan ránézett, és elvette Ábris kezéből. Mereven egy pillanatig nézte a füstölgő jointot.                                                                      – Miért ne! A suliban is szívják. – Szájához emelte, többször mélyeket beleszívott.                            Az éjszaka öntötte rájuk az égi permetet, többen kifordultak a körből rosszul lettek, öklendezve bukdácsoltak a vizes homokon. Kijjebb az apró sóderen tenyerüket hasukra szorítva hányással küszködtek. Szétszórtan, egyesével indultak vissza a klubhelyiségbe, majd párlépés után megtorpantak. Riadt, nyúlt ábrázattal bámulták a víztócsákkal tarkított homokon táncolókat.                                                                       – Elég volt! Gyertek, menjünk vissza a pincébe. – Idegesen le-föl járkálva ordítozták.                                    − Inkább az ördög bibliája, egy üvegsörrel… – Könyörögve néztek a többiekre, azokra, akiknek bejött, és kellemes volt ez az első élmény. Az eső épp akkor kezdett újra nagyobb cseppekben záporozni, és a boldogság fényében ragyogó arcukat az ég felé fordították. Érezték amint eső végig csurogva rajta lemossa az utolsó kötöttséget. Szinte leírhatatlan érzés kerítette hatalmába a lazán ugráló srácokat, az egész világ mintha teljesen megváltozott volna körülöttük. Az amúgy is borult, nedves, sötét éjjel, még mocskosabb lett, mégis a mozgásuk úszott a szabadságban. A kábulat a könnyed érzés, a testükben szétáramló nyugalom, és az ágyékukban növekvő vágy tetszett nekik. Hajtotta őket egy megfoghatatlan belűről táplálkozó élmény boldogsága, a megfoghatatlan iránt érzet kíváncsiság. Ugyanúgy tombolt bennük ez, mint a közösen átélt első pohár ital bódulata, vagy a félhomályban a lányoktól lopott csókok mámora. Nekik maga volt ez a csoda. Mindent könnyebbnek, rózsaszínűbbnek láttak, és szépnek tűnt az élet. Mindenkit szerettek. A silány kis életük összes képzelt gondja, ébredező létük gyötrő problémája szertefoszlott, annak a súlya eltűnt. Zoltán kétségbe esve nézett a távozni készülő srácok után, és a fesztelenül vetkőző, magukból kitárulkozó táncolókra. Kiáltani próbált feléjük, hangja gyenge és gyámoltalan volt.                     − Ne hagyatok itt! Ne hagyjatok magamra! Nem tudok elmozdulni földbe gyökerezett a lábam. – Lelkében a tehetetlenség nyomasztó dühét érezte. Agya tiszta volt, mint a hideg, szeles hajnal, amelyet átjár a téli nap fénye. Ajka monoton motyogta.                                                                              – Dühös vagyok. Dühös és éhes. − A jelenségtől meglepet srácok tanácstalanul állták körbe Zoltánt, aki valóban nem tudott elmozdulni. A szájukat tátották, és nem akartak hinni a szemüknek, fülüknek. Ez tényleg megtörténhet? Rángatni, húzni kezdték, a lába még sem mozdult. Egymásba kapaszkodva láncba álltak, és megpróbálták elrántani, elhúzni öt úgy, mint egykor a kötélhúzást játszották. Nem sikerült. A növekvő kétségbeesést, a hisztis zűrzavart, Ábris oldotta meg, egy váratlan ötlettel. Rámutatott Zoltánra és azt mondta: „feloldom a varázslatot, és újra jársz”. Abban a pillanatban csoda történt, a gyökerei megszűntek létezni. Azon a csillagtalan sötét paplan alá bújt, nyári éjszakán, amikor megnyíltak a menynek csatornái, így kezdődött az őrület, ami persze nem mutatta először az igazi arcát: szabadságnak, dilinek, laza, bohémságnak látszott, és boldogságot ígért.                                   Este tíz óra lehetett, a csapat röhögve száguldott pincehelyiség felé. Az aládúcolt omladozó házhoz érve a megvadult siserahad, zajos tömege feltépte a pince vasajtaját, majd tódult le a lépcsőn, az egy szál dróton lógva himbálózó izzok sárga fényével megvilágított boltíves termébe ahol az egyik sarokból a magába roskadt öreg csöves fásult képpel bámult rájuk. Zoltán a levegőn, az utcán maradt, és boldogan táncolt, fürdött az esőben. Esze ágában sem volt a pincébe lemenni, inkább futott a közeli buszmegállóig, és felugrott a beérkező buszra. A hátsó ülésre lehuppanva, az utazok megdöbbenésére mindenen tátott szájjal röhögött. A felé érkezett megjegyzéseket, nem értette, az össze-visszaáradó szózuhatag csupán fárasztotta és dühítette. Már-már az indulat robbanni akart benne az őt fürkészők ellen, amikor a busz megállt, és kinyílt a hátsó ajtó. Váratlanul felpattant a székről, és azzal az irammal, nagy lendülettel le is ugrott. A nagy lendülettől a járdán elhasalt. Lassan dülöngélve feltápászkodott, és gyalog indult hazafelé az egyre jobban szakadó esőben. A ház kapualja ahová igyekezet, csupán csak ötpercnyire volt tőle, mégis a sétát, amíg oda ért, majdnem egy óra alatt tette meg. Küzdött önmagával az önállósulni akaró kezekkel, lábakkal, a vízzel, ami az utcán hömpölygött, néhol a bokájáig ért. Nem tudta miért, de a széles vigyorgás lefagyott az arcáról, és elkezdet rettegni. Minden lépésnél újabb és újabb kényszerképzetek törtek rá. Retteget, hogyha nem siet, meg fog fulladni az egyre emelkedő áradatban. Úsznia kellett, és így kapualjtól, kapualjig küzdött a hullámokkal.                     Másnap késő délután ébredt. Lassan, fáradtan vonszolta be magát a fürdőszobába, a mosdó csapja alá hajolt és hosszan eresztette magára a hideg vizet. A víztől csepegve, úgy elázva bámult bele a tükörbe, ahonnan egy vizenyős, vöröslő szemei alatt duzzadó dombokkal vakoskodó torz alak bámult rá vissza. Kétségbe esve, teljesen letargikus életunt állapotban.                         Később letántorgott a grundra ahol senki sem értette, mi van vele. A barátai, társai megszokták, hogy neki mindig jó a kedve, most unott egyhangúsággal bámult maga elé. Akkor ott, neki nem volt kedve a boldogsághoz, a lányok mosolyához. A vénember járt az agyában, aki felé nyújtogatta a hosszú csontos mutató ujját, na meg Ábris, aki belevitte őket ebbe a kalandba, és elfelejtette megemlíteni annak borzalmait.

Laszlosandor•  2020. május 23. 09:06

A puszi

A balettintézet parkján keresztül - kasul, hangos berregéssel vidám fiúgyermek szaladgált, hol kitárt karokkal repülőként, hol a melle előtt kormányozva kisautóként. A tavaszi szél susogva kócolt bele a hajába, és ő válaszul visszakacagott, nagyokat ugrálva. A tánctermek felöl csoportosan érkeztek a kis balett patkányok, akik hangosan nevették, amint a gyerek ragadozóként vicsorgott feléjük. Az egyik lány felkapta, pördült vele, és össze–vissza csókolta. Mikor letette megszeppenve állt kissé a föld felé hajolva. A feje is kótyagos lett a pörgéstől. Szédülten a lányra pislantott. A szeme sarkából látta, hogy az ismét nyúl felé. Talán a puszizást akarván ismételni… vagy forgást folytatni? Horgasztott fejét felkapta. Hirtelen megugrott, egészen a padokig szaladt, hogy mindkettőt elkerülje.                                                                        – Várj csak, mindjárt megfoglak. –  Kiáltotta a lány. Kacagott, és úgy tett mintha futna utána. Egy-két lépés után csúszva megtorpant. A lábai mégsem álltak meg a fehér köveken, a cipői tovább dobolták a futás ütemét, kopp-kopp és megint kopp-kopp. A menekülő gyermek fejét előre vetve egészen az első padig futott, a fülében visszhangzó dobolással. A padra dőlve a válla fölött visszaleset. Kitágult szemekkel bámulta, ahogy a lány egyhelyben fut az arcán kicsattanó jókedvvel. Nevetve oda intett neki, és apró tenyér puszit küldött, lágy lehelettel felé fújva, majd sarkon fordult. A vihorászva ácsorgó lányokhoz sietett, és hangos hahotával, összebújva, ölelkezve pirosló arccal az egész csapat felszabadultan kilépett a kapun. Zsibongásuk beleveszett az utca forgatagába. Magára maradt. Kicsit csalódottan lógatta a fejét, és arra gondolt milyen jó is volt az a puszi, milyen jó illata volt a lánynak, mint anyának, amikor tigrises játék közben hozzá simulhat.                                                                       − Hát persze, a puszizás, az olyan lányos. –Dünnyögte az orra alatt miközben felmászott a padra egy idősödő hölgy mellé, akivel egymásra néztek. Hatalmasra kikerekedő szemekkel nézte az öregedés ráncait viselő kedves arcot, a szemek alatti párnákat, redőket, az egész látványt széppé varázsoló mosolyt.                                                             − A mamival is szoktam puszizni. – Tűnődött el magában, miközben a padon fészkelődve közelebb bújt a termetes asszonysághoz.                                           – Igaz! Anyához is jó odabújni, esténként mikor simogat, és az arcomra, nyakamra, karomra adja azokat a pihe, puha csókokat. Ez mégis olyan más volt. – Nem vette le hatalmas szemeit a rajta kacagó mamiról. Nézte, csak nézete, mereven bámulva. Csodálkozva leste, amint hangosan gurgulázva nevetet, a teste rázkódott, és a ruháján hurkákba gyűrődő ráncok hullámoztak le-fel. Párnás öreg karjaival magához húzta, védőn ölelte. Kedvesen a combját paskolta.                            – Te gyerek, te gyerek nem kell a lányoktól félni. − Az embernyi kortól még oly távollévő fiú lehajtotta a fejét, a cipőorrával a fehér murva felé rúgott, és az orra alól dünnyögött.                                                        – Jól van. Tudom én azt, de hát a lányok olyan… olyan, izék. − Nem tudta pontosan mit is akar ezzel mondani, hiszen annyira kavargott benne a frissen szerzet élmény. Az érintés, a felé szálló zsongó illatok, a puszi, az ölelés, és a mosoly. Ezek mind – mind olyan jól estek neki. Ennek ellenére még sincs az rendjén, hogy az embert csak úgy felkapják és megpörgetik. A végén még a lábán sem tud rendesen megállni.                                                 – Mi vagyok én? Liszteszsák? – Pufogta, és a levegővel felfujt kölyök képét kezdte tenyerével törölgetni. Pont ott dörzsölte, ahol az arcán még most is érezte azt a nedves, meleg izét, a puszit.      – Össze-vissza nyaldosta a képem. – Mérgesen kalimpált a lábával, és a melle előtt összefonta a karjait.                                                            − Apa soha. Igen, ő soha nem nyaldos össze, ha megölel. − Ahogy ott dohogott magában, elképzelve újra és újra a puhán, meleg érintést az arcán, számára egy ismert, kedves hangra lett figyelmes.                                                                 – Anya! – Ugrott talpra.                                                         – Anya, de jó hogy itt vagy! Téged várunk a mamival. − Anna bele karolt az anyjába, fiát hagyta maguk előtt kisautóként száguldani. Szájával búgott, berregett, és a lassú döcögő indulás után neki iramodott. Számlálatlan sokasággal rótta a köröket, a nyolcasokat anya és a mami körül.                                                                – Nem láttad Ákost? – Fordult Anna az anyja felé.            − Megígérte, hogy elém jön. – Anyjának arcán csodálkozás fintora futott végig, kitárta szabad karját, maga elé mutatva.                                              – Itt nem láttam. – Megpaskolta lánya kézfejét.        – A fiadnak azonban volt egy kis összetűzése. – Fejével a száguldó gyerek felé intett.             − A végzős lányokkal, akik az előbb mentek el.  Jól megszorongatták, felkapva, pörgetve össze-vissza puszilták. – Mesélte nevetve a történteket. Anna kényszeredetten mosolygott. Nem, mintha nem érdekelte volna mi történt a fiával, mégsem tudott anyának szavaira figyelni. Gondolatai más felé kalandoztak. Ákosra gondolt, aki most nincs itt. Pedig reggel, amikor telefonon beszéltek megígérte elé jön, és az estét vele tölti.                                               – Képzeld, a gyerek apja, Zoltán hívott. Nem adja fel. Hívogat, könyörög, azt nyöszörgi a telefonba, hogy ő még most is szeret. A történtek után van képe… – Indulatosan a levegőbe csapott, majd az ujját a szipogó orrához emelte.                                            − Együtt élni vele? – Anyja vállára hajtotta a fejét. − Nem tágít! Oda akar jönni hozzám. Mindenáron beszélni akar velem. Szemembe nézni… úgy hallani a feltett kérdésekre a válaszokat. – Fejét felkapta. Száját idegesen berregtetve fújta ki magából a levegőt.                                                 – Az otthonomba! Oda, ahol én élek. – A szájával tovább berregett, és fújtatott, szabadulni igyekezet a gyomrát szorító feszültségtől. Anyja arcán mosoly suhant át.                                                                     – Igent mondtál. – Anna megállt, figyelmesen nézte anyja arcát.                                                      – Honnan tudod? – A megfáradt arcon mosoly futott végig.                                                               – A lányom vagy. – Anna hangosan felnevetet.       − Ha Ákos is egyenesen oda jön? – Összeszorított ököllel a levegőbe ütött.                                                   – Próbálom elérni telefonon. Hiába! Egész délután ki van kapcsolva. – Lassan tovább indultak.                                  − Mi lesz, ha ott elkezdenek kakaskodni? A gyerek előtt. – Arca belevörösödött, fejét tagadóan rázta.         – Huuu… − Hosszan fújta a levegőt.                         − Rossz belegondolni. Jobb, ha nem lesz ott. Ne találkozzon így az apjával. Ma este nem szabad, hogy velem legyen. – Megragadta anyjának a vállát.                                                                           – Kérlek, vidd magadhoz a gyereket. Reggel arra megyek, és tőled viszem az óvodába. ‒ Megölelte, fejét ismét a vállára hajtotta.                                               – Nyugodj meg! – A ráncos öreg kéz arcát simította.                                                                − Ha ezt akarod? Nálam lesz ma este. Minden rendben lesz. – Súgta, és áradt belőle a megnyugtató szeretett.                                       ‒ Végleg szakítok az apjával. Ma közlöm vele, a papírokat beadom a bírósághoz. ‒ Kiegyenesedett, kérdően nézte az anyját, mintha tőle várná a feltett, kérdéseire a választ. Hasztalanul leste kérdőn az arcát. A mosolytól mindig kedves arc apró zsírpárnái megremegtek amint tagadóan jobbra–balra megrázta a fejét.                                               ‒ Mindent megteszek neked. Mindent, amire csak kérsz, de válaszokat ne várj tőlem. ‒ Kedvesen érintette a lánya haját, lágyan simította.                     ‒ Apró lányka korodban sem tűrted, ha más mondta meg mit tegyél. Az eltelt évek le is szoktattak arról, hogy a döntéseidbe beleszóljak. Az én feladatom mindig csak annyi volt, hogy melletted legyek. Minden rendben volt, ha te ezt tudtad, és érezted. – Maga elé emelte a kezét.           – Látod! Most is itt vagyok. Számíthatsz rám. – Lassú léptei fáradtan megálltak. Egy hosszú sóhajban megpihent.                                                        – Nem lesz semmi baj. Te fogod tudni mit, kell tenned, mi a helyes és a jó. A fiadnak, és neked. ‒ Zavartan elkapta tekintetét, nem akarta, hogy anyja lássa a szemei sarkában megcsillanó könnycseppeket.                                                                   ‒ Igazad lehet. Mégis… olyan nagy a bizonytalanság bennem. ‒ Nagyot sóhajtott.                        ‒ Annyira szeretném a nyugalmat magam körül. – Bele harapott az alsó ajkába.                                        − Talán túlzottan is, szinte betegesen akarom. ‒ Türelmetlenül megemelte a karjait.                                     ‒ Amikor elhagytam Zoltánt nem akartam mást, csak felejteni. Később ráébredtem az emlékeket nem lehet, nem tudom a fejemből kiverni. – Megkocogtatta a fejét.                                             – Az együtt eltöltött időnek egyetlen percét sem tudom innen kitörölni. Talán nem is ez a megoldás. − Vállait felhúzva megrázkódott.             – Rá kellett jönnöm, még most is ő a fiam apja. Nincs jogom elszakítani tőle. ‒ Felkacagott hangjában kesernyés, maró gúnnyal az arcán, a felnőttek mosolyával az ártatlanul gyermeki önmaga felett.                                                                         – Nekem nem megy a felejtés. Sokat gondolok rá, még most is érzem az első csókját. – Megvonta a vállát.                                                                                         − Belém, a húsomba égette magát, és most szinte hiányzik – Gúnyosan felnevetett.                                    − Lehet, hogy a történtek ellenére még mindig szeretem? Pedig amikor megütött, indulatosan az arcomba vágott az fájt nagyon. Égette a keze az arcomat, a lelkemet. – Mind két tenyerével eltakarta az arcát.                                                                − Fáj nagyon!– Lehajtotta a fejét, orrát törölgetve szipogni kezdet.                                                   − Gyűlölöm érte! − Az anyjára pillantott. A szája körül érdekes kis mosolyt fedezett fel.                        − Nehéz velem? – Tekintetét elfordítva, zavartan szemével a fiát kezdte keresni,                                      − Ugyan, ne butáskodj. Tudom, hogy fáj. − Nagyot sóhajtott.                                                             − Az arcon csapás, olyan mintha a lelkünket ölnék meg. – A lányához fordulva megragadta a kezét. Arcára az emlékezés és a lágyan futó telt vonalak a megbocsájtó szeretet mosolyát rajzolták.               − Az első csók. Igen… − Megállt, szusszant egyet a szemeit lecsukva.                                                                 − A fiad, az a kis csibész, még lányos hóbortnak tartja. Pedig amikor ezt mondta piros volt az ártatlan kölyök pofija. – Közelebb húzta magához a lányát. Átölelte és az halkan súgta felé.                  ‒ Nem tudom, mit tegyek? Magam sem ismerem a válaszokat. Állandóan érzem Ákoson, a feszültséget. Nem szól, de zavarja, a fel nem bontott házasságom. – Felkapta a fejét, és megragadta anyja vállát.                                              − Ha ezek ketten ott összefutnak. − Arcával hozzá simult, apró puszit lehelt homlokára. Ölelte, szorosan magához vonva, és közben szemének gödrében szétkent egy könnycseppet. A kiszolgáltatottság, az egyedüllét érzésétől kialakult nyugtalanság könnyét. A gyermek belefáradva a szaladgálásba a lábaiknál állt, és a kíváncsiságtól tágra nyílt szemeivel meredt rájuk. A két szeretett nő mozdulata azt üzente neki, hogy baj van, és e baljós gondolattól a szíve egyre hevesebben vert. Szorongva bámulta a felnőtteket, és érezte csak róla lehet szó. Végig gondolta az összes csínytevését, amiért szomorú lehet, vagy tán haragudhat is anya. Nem jutott eszébe egyetlen pajkossága sem, amiről anya már rég ne tudna. Kerek szemmel nézte őket, és nem értette miért nem mondanak neki semmit. Átölelte a számára oly fontos két nő lábát, hozzájuk bújt. Anna leguggolt mellé, és hosszú puszit nyomott a pofijára. Szomorú kölyök képét szorosan anyjáéhoz nyomta, és várta azokat a kis nedves puszikat.                                                                      – A mamival maradsz. – Elfordította tőle az arcát, nem tudott a szemébe nézni.                               – Nekem most el kell mennem. – Zavartan a gyermek ruháját kezdte igazgatni. Hirtelen magához rántotta, szorosan ölelte. A fiúcska felnyögött, de ö nem törődött vele. Szorította, és mélyen magába szívta az apró test jól ismert tejszagát. Újra és újra puszik sorozatát csókolta a kölyök arcra.                                                                – Még sok dolgom van. – Súgta, arcát bele fúrva a hangosan felkacagó gyermek pocakjába, odasimulva az ütemesen hullámzó mellkasához.                 – Reggel korán érted megyek. – Lágyan cirógatta, ujjaival játékosan bökdöste, csiklandta.                         – Bizony, és akkor mi ketten együtt megyünk az oviba. – Felállt, megszorította az anyja kezét, és határozott léptekkel, a cipői tűsarkainak hangos kopogó ütemére elsietett. A gyermek még szorosabban ölelte a mamát, szorította puha párnás kezét.                                                                      – Milyen jó, hogy a mami itt van velem. – Érezte a tarkóján babráló jólesően meleg, simogató kezét.  A pillái mögött sokasodó nedves cseppektől homályosodó szemekkel csimpaszkodott, és engedelmesen, hüppögve, hozzásimulva elindult vele. Lassan, aprókat léptek, miközben magába szívta a hajlott kor felé tartó asszony tiszta szagát. A szájához emelte a kezét, és apró nedves izét, puha puszit adott rá.

 

Laszlosandor•  2020. május 23. 09:03

A parkban

Valahol távol, a szoba valamelyik rejtett sarkából hosszan, követelőzve berregni kezdet a telefon. Ákos megfordult az ágyon, lerúgva takaróját görnyedve az ágyszélére ült.                       – Ki lehet az? Ilyenkor… − Átbotorkált a szobán, a telefonért nyúl és rekedt, vontatott hangon bele szolt.                                                                        – Igen! Ákos vagyok. Tessék… − a vonal túloldalán csend volt. Ákos lélegzetét visszatartva várt. Nagyot ásítva vontatott elnyúlt hangon ismét bele szolt a telefonba.                                                      – Ki az?  − A telefonból egy női hang visszafogottan sziszegett.                                                 – Én vagyok. – Ákos, gyermeke anyjának hangját hallotta.                                                                  − Merre vagy? Ma se jöttél haza! Elhagytál… minket, a lányodat? Haza jössz még? – Ákos szótlanul a fejét ingatta, jelezni akarta ő nem tett ilyet.                                                                                    – Nem! – Tört ki belőle hangos üvöltéssel.              – Nem akarok veled élni… a lányomról soha nem mondok le. − Az arca elvörösödött, feldúltan levegő után kapkodott, fuldokolva köhögni kezdett.                                                                         – Nem akarod megérteni? Nem tudok veled együtt élni. Elhagylak… – A túloldalon kattant a telefon, a hívó a távoli csendbe veszet. Ákos letette a telefont, tépelődve állt egy darabig, majd megindult.                                                                A reggeli ébredés kábulatával vonszolta be magát a zuhany alá. A zuhanyrózsa sűrű vízcseppeket permetezett a bőrére, és azok peregve égető forrósággal gördültek alá. Hosszan áztatta magát, tűrve a körülötte gomolygó párafelhőt. Kintről újból hallotta telefonja csörgését, sürgető hívását, majd a hírtelen beálló csendet. Arcát még utoljára belemártotta a zubogó vízpermetbe végig folyatva mellkasán és kezével a zuhanycsap tekerője után matatott. A zárószerkezet nyikorogva fordult, és ő kilépve a zuhany alól törölközőbe csavarta magát. Mezítelen lábbal lépdelt a teakonyhába, maga mögött hagyva a kövön kirajzolódó vizes talpának nyomát. A konyhai csapból engedett forró vízbe kávét kevert. Kezében a csészével a szobába botorkált, tétován megállva az ablaknál. Kitekintve bámulta az utca szürkeségét, az álmos ürességét, és közben szürcsölte a cukor nélküli feketét. A hajnali derengés hirtelen gyorsasággal érkezett, aranyos sugara megcsillant az ablak üvegén, fénylőn táncolva és a padlón lassan előrekúszva világított be a szobába. Csendesült lelkében a reggeli ébredés rossz hangulata. A csészéjét az ablak párkányára tette, és a székre dobált ruhadarabokat határozott mozdulatokkal magára kapkodta. Fürge lábakkal robogott le a lépteitől visszhangos lépcsőház elszürkült, repedezet falai közt, a töredezet, kopott lépcsőn. Az utcára lépve beleszimatolt a hajnal frissességébe, és zsebre dugott kézzel ráérősen lépkedve a szerkesztőség felé indult.                                                            A délelőtti szerkesztőségi megbeszélés az irodában hamar befejeződött és a kora délutáni sajtó tájékoztatót lemondták. A nap hátralévő részében nem akadt dolga. A szerkesztőség kapujában álldogált a kezét zsebre vágva. Bámulta a belvárosi forgatagot a zsúfolt utcákat, a hömpölygő emberáradatot, a lámpa sorok által szabályozott gépjárművek lüktető haladását. Iszonyodva fordult el, rosszul érezte magát. A nyomasztó látványtól megrázkódott, és mint aki megrettent gyors léptekkel megindult. Lelkében nagy ürességet érzett. Menekülni akart e nyomasztó érzés elöl. A fejét felvetve, beleszimatolt a levegőbe, és rohant a szabadság felé, a zöldellő közeli parkba. Szüksége volt a szabadság illúzióját árasztó levegőre, a szél játékára. Odaérve a korai tavasz fényáradatban úszó természet szigetéhez megtorpant, majd, mint aki hideg vízbe lépdel megindult a fehér kövekkel borított sétányon. Lassan, kényelmesen lépkedet, magába szívta a tavasz édes virág illatát. A virágzó tölgyek kusza, magasba törő, görbülő ágai, és a tenyérként integető levelei közt átszűrődő fény megvillant a napszemüvegén. A park vidám gyermek hangjai, az érzéki szenvedélyt keltő merészen levetkőző nők sem tudták feledtetni az elmúlt szerelemnek kora hajnali telefon hívását, amely kiverte a szeméből az álmot. A parki sétaút kövei csikorogtak a léptei alatt, majd csend lett. Megállt és körülnézett, a szökőkúthoz közeli padra leült. Arcát a délelőtti fényzuhatagba merítette. Szemhéja lecsukódott, bőre fürdött a meleg tavaszi fényáradatban. Távolról, gyorsan közeledő lábdobogás, kerékzörgés hallatszott, és egy váratlan tompa puffanást érzett a lábán. Szemüvegét a homlokára tolta. Tekintete találkozott egy arcába kacagó szőke göndör fürtökbe bújt boldogsággal. A lánykával, aki az apró lábaival hajtott motoros nyuszival hozzá száguldott, és most karját felé nyújtva az arcába nevet. Hozzáhajolva ujjaival bele kócolt a lenge fürtjeibe, amikor meglátta a gyors léptekkel közeledő nőt. Figyelte, mint a vadász a nemes vadat. Figyelte a mozgásából kitörő őserőt, az anyát, amint mosolyogva megállt felette.                         − Elnézést, olyan szeles. − A nő leült a padra. Egészen közel hozzá. Enyhén előre hajolva, mosolyogva csodálta kettőjük játékát. Ákos nem nézet rá, kerülte a tekintetét. Nem akarta, hogy szemük találkozzon. Félt, az ébredő természet édes illatát magába szívni. Rezdületlen arccal térdére emelte a gyermeket. A mozdulatába rejtette szándékát, meg akarta állítani a pillanatot. A szavaival el akarta érni, magához ölelni, hogy érezhesse újra az örök kezdetet jelentő kikelet bódulatát, ha csak egy félórára is.                                   − Kétéves? −      A szeme sarkából lesett a nőre.          − Igen, kétéves nagylány. − A nő kihúzta magát. Egyenes derékkal ült, az arcán a büszkeség mosolyával, míg a lábait összezárva kissé a pad alá húzta. Karjai az ölében nyugodtak, hogy szükség esetén védő szárnyként a gyereket ölelhesse.           − Látom, van tapasztalat. − Kicsit előre dőlt, arcával a lányka felé fordult. Az anya és a gyermek egymásra nevető szemében ott ragyogott a játékos derű tisztasága. A nő felé nyúlt, kezével szelíden érintette a vállát.                                                      − Biztos van saját? Talán több is. − Váratlanul érte a nő közeledése, és a nem várt kérdést először tolakodásnak vette. A gyermek hajába kócolt, az arcát cirógatta, közben az anyját nézte. A lányka felkacagott, majd az ujját a szájába kapva Ákoshoz bújt. A nő kuncogva mindkét kezével megfogta a karját.                                                                             – Tetszik neki. – Közelebb hajolt hozzájuk, homloka a vállát érintette. Ákost zavarta a nő közelsége, a kezének érintése. A gerincén végigfutó melegség piros foltokban kiült az arcára. Nem tudta eldönteni, hogy ez a figyelem neki szól, vagy csupán egy szimpla udvariasság a gyermekével játszó ember felé. A nő felé pillantott. – Nekem is lányom van. – Közölte szárazon. Később hozzá tette.                                                             − Kész hölgy, betöltötte az ötödik évét. – A nő vissza húzódott, a dereka kiegyenesedett.                 − Lassan mennünk kell. Itt az ebéd és az alvás ideje. – Ákos a lábán lovagoltatta, majd hirtelen magasba emelte a gyermeket. Az göcögve felkacagott. A lányka mögül az asszony arcát fürkészte. Derűs volt. Látta a lágyan széthúzódó, pici résre nyíló, nedvesen duzzadó ajkakat, a napsütésben kivillanó gyöngy fogakat. Akarta, hogy a nő az élet igazságtalanul szürke tónusát megszínezze, egy átsuhanó röpke pillanatra.          − Maradjanak még. ‒ Cinkos tekintetet vetett felé. Várt egy biztató mosolyt, a kócolásra ingerlő kedves arctól.                                                                      − Szép… − Hangja elhalkult, szeme a hosszú nyakát, a kecses vállát csodálta. Nem akarta, hogy a kialakult helyzet miatt rosszul érezzék magukat ezért a széttört másodpercet összeillesztette, és a megakadt mondathoz, gyorsan hozzá tette.             − …az idő. Gyakran járnak ide? − A nő nem válaszolt, arcára a tavaszi vidámság mellé enyhe pír ült. A kislány lemászott Ákos öléből, a pad előtt düllesztet pocakkal állt, és figyelte a közelben totyogó galambokat. Ákos üres csendet érzet maga körül. Kereste a nő tekintetét, aki a padnak ülő deszkájának szélét markolta és szemével a gyermeket követte. Ákos zavarában lenyúlt a pad alá apró gömb kavicsot markolt, és a gyermek elé dobot, egyet – kettőt. A galambok a gyermek körül repdestek, csőrükkel a leeső kő után kaptak. Együtt nevetett a gyermekkel, aki izgatottan tapsolt.                                                                  – Pipi. – Hangosan kacagott, és ismételgette.           – Pipi. – Ide-oda futkározva apró karjaival hessegette a szürke szárnyas sereget. Nevették a fel-felrebbenő madarak távolságtartó mégis kíváncsi közeledését.                                                   − Mostanában keveset vagyok a lányommal. – Próbálta az együttérzés apró szikráját a nőben felvillantani, vagy csak vágyott a jóindulatára.        – Megromlott a párommal a kapcsolatunk, állandóan veszekszünk. Nem járok haza. Itt, a parkhoz közel kivett garzonlakásban alszom. A lányomat ritkán láthatom. − A nő együtt érzően megérintette a vállát, lassan végig simította, és a karján megpihent. A testén az érintéstől forróság futott végig. Ösztönösen mozdult, cselekedete mégis telve volt akarattal. Megragadta a nő kezét, a tenyerébe rejtette. Figyelte arcát, amint puhán lecsukódtak szemhéjai, pillái megremegtek.            − Zsóka vagyok. – Közölte határozottan a tekintetét rá emelve.                                                         –  Ha jót akarsz magadnak, szólíts inkább Zsónak! Azt szeretem. − Összenevettek. A nő arcán a zavartság, és a pír rajzolt apró foltokat.                   − Ákosként tartottak a pap keze alá, amikor a szentelt vizet öntötte. A családi krónika szerint igen rejtélyesen. − Arcán csúfondáros mosoly villant át.                                                                             – Anyám hallani sem akart keresztelőről. Titokban a nagyanyám és a nagynéném elloptak otthonról, a közeli templom kápolnájába vittek, hogy ne maradjak hitetlen. − Ültek kéz a kézben, előttük a gyermekkel mintha mindig egymáshoz tartoztak volna. Figyelték a kacagó lányka futkározását, a madarak izgatott totyogását, a váratlan ijedt felrebbenésüket, és a megjósolható állandó visszatérésüket, kitartó közeledésüket. A hangos szárnycsapkodástól megrettent gyermek anyjához szaladt, a combjára hajtotta fejét. A féltőn szerető anyai kéz a lágy fürtjeit simította.                                            – Jó így csendben üldögélni. Rég nem éreztem ezt a nyugalmat. ‒ Lánykához közel hajolt, mintha neki mondaná, azonban a tekintetét lassan Ákosra emelte. Nézték egymást, kitartóan, és a szemük által rögzült arcvonalak a szívükbe rajzolódott.                         – A jövőben gyakran kéne itt találkoznunk. – Jelentette ki Ákos határozottan, megragadva a kínálkozó alkalmat. Gyengéd érintéssel ráhelyezte hatalmas tenyerét az anyja térdén elnyújtózva fekvő gyermekre. Az rámosolygott, elővillantva nemrég fájdalommal növesztett fogait. Felpattant anyja öléből, felélénkülve a madarak felé futót. Néhány lépés után megállt düllesztett hassal.         − Sajnos, mi nem leszünk mostanában a parkban. Elutazunk. − Közölte Zsó rövid tömörséggel, a maga természetes egyszerűségével. Ákos elengedte a kezét, felállt, és a gyermekhez lépet. Szinte gépiesen kócolni kezdte a szőke fürtjeit. A kezeivel a galambok felé nyújtózkodó csöppség rákacagott, majd az anyára, aki a padon ült és figyelt. Ákos is visszafordult, látta az arcát. Érezte rajta azt a tiszta szívből jövő szeretetet, ami szerteárad, és bevonja, mint a marcipán édesen. A parkon átsuhanó, a rezgő levelek közt megbúvó susogó csend mind hármukat méz illatával körbe lengte, és kedvesen magához ölelte. A hír hallatán, Ákos arcán halványan egy vékony idegszál megremegett, eltorzítva vonásai nyugalmát.             – Elutazunk. – A gondolatába égette magát e szó. Nehezen tudott szabadulni a fájó érzéstől, hogy a megtalált kikelet akár csak egy percre, vagy egy napra eltűnik az életéből.                                          − Hosszabb időre? – Csendesen, visszafogottan szólt, a hangjában mégis nyugtalanság remegett. Nyugtalan volt, hisz még csak most talált rá a nőre, aki felébresztette benne a megújuló természetet. Akarta öt, és most nem veszítheti el. A ragaszkodás félelme nélküli barátságára vágyott. A barátságra, amelyet nem halványít el a távolság vagy az idő, a parkra nehezedő súlyos hallgatásba merülő csend.            − Nem tudom. Előre nem lehet tudni mennyi idő, lesz. − Szemeivel rátapadt, csodálta a nőies lágyan hullámzó vonalakat, az arcán a kifejezést, ami az első perctől kezdve áradt belűről. A nőből, aki maga volt az anya, a féltő gondoskodás, és a buja szerető. Újra éledt benne a vágy az akarat, hogy az őserővel előtörő anyát, a nőt magánál tartsa, és az élet igazságtalanul szürke tónusát általa megszínezze. Szinte görcsösen ragaszkodott hozzá, a kialakult helyzethez, hiszen félt attól, amit az idő elmulaszt, azt nem lehet újjáteremteni.           − Azt mondják, a távolság, és az idő felejtésre késztet. – Nem jött válasz. A felelet mindössze enyhén megbillenő fej, és a szemek fényében megülő csodálkozás volt. A tekintete végig futott a belülről szép szenvedélyes vágyakat ébresztő testen. Nem a vonalait csodálta, a hullámzó völgyeket, dombokat, hanem azt, amit tett vele, a mozgásának a játékát. A tekintetébe merült, ott kereste önmagát. Mereven előre bámulva kérdezte. – Kényeztető túra a családdal? – Hangjában igyekezet a barátság hangjait rezegtetni, elnyomva a vágynak nyomulós erőszakosságát. Érezte hiába szeretné, hogy kettőjük közt minden úgy maradjon, olyan tisztán, mint mikor látta közeledni, kimerevedve az időben, örökre. Sose lesz már úgy. A vágyai türelmetlenül akarták a nőt, követelték akaratosan, toporzékolva. Hozzájuk lépett, megfogta megint a kezét. Zsó hagyta, hogy a tenyerébe rejtse, és a fejét lehajtva súgta.                                                                                      – Áhhh! Nem. – Nagyot sóhajtott, melyben benne volt az elmúlt tél emléke, az a kellemes kényeztető csobbanás a világ egyetlen természetes barlangfürdőjében. Olyan hirtelen lett hideg, és abban a hidegben nem kívánt semmi mást, mint egy jó meleg fürdőt. Kézenfekvő volt számára, hogy a hóeséstől fehérlő hétvégét ne kirándulással, sétával töltse a gyermekkel, hanem melegben elnyújtózkodó lustálkodással. Ezért választotta a barlangfürdőt, és az ahhoz közeli panziót, amelynek kandallójából meghitt, otthonos meleg áradt. Az este magánya azonban fájdalmakat ébresztett a lelkében, a barátságos panzió szűk szobájában. Az éjjeli órák emlékeket idéztek, amelytől nem tudott aludni, és az egészet ébren töltötte, vigyázva az alvó gyermek álmát. Volt ideje végig gondolni az elmúlt év fájdalmát, amit még mindig nem tud a feledésnek átadni. Nem tudta a balesetben elhunyt férjét végleg elengedni. Az emlékek felhasadtak, hatalmas erővel rátörtek, most a kérdések múlt sebeit tépő emlékeiben, ahogy akkor ott a szobában. Elhúzta a kezét Ákostól, a karjait önkéntelenül megemelte, majd visszaejtette az ölébe lemondóan jelezve, most nem a kényeztetés, az öröm ideje jön.                                 – A nővéremnek kell segítenem. – Elfordította tekintetét, és közben érezte Ákos a keze után kap, megszorítja.                                                          − Családi esemény? Gyermekszületés? – Zsó elpityeregve magát, tagadóan megrázta a fejét. A kezét nem húzta vissza, inkább még erősebben szorította Ákosét.                                                           – Nem. – Préselte ki magából két hüppögés között. – Nehéz róla beszélnem. Szörnyű az egész. − A gyermek megijedt a csendesen kesergő sírástól, a nedvesedő arctól. Ő is szepegni kezdett. Kedvesen magához húzta, hüppögött még kettőt miközben a lánykát simogatta.                                                             − Nincs baj. Látod, anya se sír. – Körbe vonta varázslattal, és a kölyök arca felderült. Tiszta gyermeki bájjal kacagott.                                      − Egy éve, hogy a nővérem férje autó balesetet szenvedett, és tolókocsiba került. – Teste meggörnyedt, a múlt fájdalma nem engedte, hogy felemelkedjen.                                                                       – Oda kell utaznom! Testvérem a korházban fekszik, műtétre vár. A családnak jó jön, a segítség. Kicsik még ott is a gyerekek. − A gyermek anyjához húzódott, fejét a térdére hajtotta. Ákos nagyot sóhajtott.                                                                  – Sírj! Ne szégyelld! A könnyek elhozzák a megnyugvást. –  Közel, szorosan mellé ült, átölelte a vállát.                                                               – Az élet nagy rendező. A mindennapjainkat a sorsunkat alakítja. Bele kerget nem várt helyzetekbe, és sodor a végzetünk felé. Igen, tele van rejtéllyel, a kegyetlen szépséggel, amelybe belepusztulunk. ‒ A kimondott szavak egyre kavarogtak lelkében, és a cipő órával a kavicsok közé túrt.                                                                         – Az élet olyan gyorsan elrohan, valahogy lassítani kéne. Elszáguldunk az örömet adó szépségek mellett, és csak a tragédiák árnyékában torpanunk meg, a fájdalomtól megrázkódva. – A markában szorongatott kezét ajkához emelte.                                    – Ne! Nem akarom. Gyors ez nekem. ─ Elhúzta, nem engedte az érintést, kissé oldalt fordult. Ákos felpattant.                                                                    – Elnézést. Nem volt szándékomban, hogy bántsalak. – Zsó felé fordult, és a karját megragadva maga mellé húzta a padra.                          ─ Kellemes veled… – Lázas hevülettel kifakadt.      – Akarok veled lenni. – Ákos lágyan mutató ujját az ajkára tette.                                                    ─ Kérlek ne! Hagy most beszélni. Figyelj rám! ─  Megragadta Ákos karját.                                         ─ Muszáj erről beszélnem. Tudod, egy idő óta, nem tűröm, hogy hozzám érjenek, hogy hozzám nyúljanak. Idegesít a gondolat, hogy bárkinek is az erotikus tárgyává váljak, vagy ő az legyen számomra. ─ Mosoly suhant át az arcán.             ─ Idegenül itt ülök melletted, és mégis olyan gondolatok vannak a fejembe, amire eddig még soha nem gondoltam. Soha nem mondtam senkinek… Talán, még a férjemnek sem. ─ Lesütötte a szemét, még az arcát is elfordította.       ─ Érzem az arcomon, hogy ég, piros a zavaromtól. Nem is csodálom, hisz arra akarlak kérni, hogy érints, simogass meg. Engedd, hogy hozzád bújjak, ölelj át és ringass. − Teste meghajolt, arcával érintette a pihegő gyermeket.                                            ‒ Akarom, és még sem tehetem. Nem lehet. ‒ Kihúzta magát, ráemelte a tekintetét.                       ‒ Nagyon szeretném! Mégsem tudom elfogadni kedves közeledésedet. Most még nem. ‒ Elfordultak egymástól, mereven bámultak maguk elé.                                                                            – Ne haragudj ezért. − Apró zavar, pillanatnyi feszültség cikázott át közöttük. A nagy lapát tenyerével finoman érintette az arcát.                – Ezt nem mondhatod komolyan? Az őszinteségedet, a bizalmadat, csak köszönhetem. − Zsó belebújt arcával a meleg tenyérbe, szemét pár másodpercre lecsukta.                                                           – Mennem kell… – Nem mozdult arcát a tenyerében pihentette, és a zölden villanó szemeivel felé küldte a kikeletnek hívó üzenetét. A gyermek ujjaival az ajkán játszott. Látszott vidám pofiján, hogy szemeit elnehezíti a friss levegő.                     − Fáradt a gyerek. Valóban mennetek kell! Látlak még? – Ákosra emelt tekintetén látszott örül a kérdésnek. Gyorsan, nagy lendülettel a táskájába túrt és egy darab papírt, ceruzát vett elő.                                    ─ Ez a számom… ─ átadta, kezük összeért.                    ─ Hívj, ha gondolod!  – A gyermeket gyorsan összerendezte, készen volt az indulásra. Ákos lassan felemelkedett, ölbe kapta a kicsi lányt.          − Nem lesz gond, ha hívlak? A férjed? − Zsó nekidőlt a mellének.                                                              − Nem! Ő nem. Egy idő óta a lányommal csak ketten vagyunk. – A hosszú sóhajba ágyazott szavak után pillanatnyi csend keletkezett.                – Apukája meghalt, özvegy vagyok. Balesetet szenvedet. Ott volt az autóban, amikor a nővérem férje felborult vele. ‒ Elléptek egymástól, tekintetük elfordult, kezük mégis összeért.                   − Jól magadra aggattad a bajt, egyiket a másik után. − Elengedték egymás kezét Zsó a gyermek ruháját rendezte.                                                            − Talán így van, és ezért érzem itt bent, – mind két tenyerével a mellkasát takarta – ezt a mérhetetlen nagy haragot. Félek is, az elszenvedett veszteségek miatt keletkező fájdalomtól, hiánytól attól, hogy egyedül maradok. Senki nem fogja majd a kezem. Olyan korán meg kellet tanulnom erőt csak magamból, meríthetek. ‒ Felkapta a lányát, és a derűs tekintetével Ákost kereste, aki mellé lépett, gyengéden érintette a karját.                                         ‒ Fogjunk össze, és nevessünk együtt ezen a komisz életen. ‒ Zsó mint aki megszédült, és elveszti az egyensúlyát Ákos felé dőlt, fejét a mellkasának támasztotta.                                         ‒ Egyszer még a csapások is kifogynak. A férjem az utolsó perceiben a kórházi ágyon feküdve vigasztalt. „A beteg, amíg lélegzik, van remény”. ‒ Ákosra meresztette szemeit, és lábujjhegyre ágaskodva finoman érintette az ajkát.                        – Nekünk mennünk kell. Szia. – A férfikarok sután utána kaptak.                                                              – Várj! – Súgta. Zsó megállt csillogó szemekkel rá nézett.                                                                                  – Igen? – Nehéz terheivel hátradőlve várt.                     – Nem is tudom. Akartam, hogy megállj. Látni az arcodat. – Sután felé lépet.                                     – Hívj! –Fejét ingatva nevetett felé. Csendesen elfordult, és kissé a föld felé hajolva megindult a parkból kifelé.                                                   – Szia. – Súgta alig hallhatóan Ákos, miközben figyelte, amint távolodót a testéhez szorított, karjába rejtett lánykával, az oldalán lógó motorral. A szőkeség anyja nyakát ölelve még egy darabig felé nyújtogatta a kezét, majd megadta magát a fáradtságnak, és a vállára dőlt. Magában ácsorgó Ákos vállai megemelkedtek miközben zsebébe dugta a nagy tenyereit, s megrúgott egy közeli ködarabot.                                                                 − Játszik velünk az élet, pimaszul fintorog a képünkbe. Olyan jó lenne kinevetni…− Morogta az orra alatt. Nehéz léptekkel ő is megindult, a talpai alatt hangosan gördültek szét a fehér kövek.

Laszlosandor•  2020. május 21. 20:34

Emlékkép

A novemberi szél egyre vadabbul futkározott a sírkertben, felkapva pörgette a hullt leveleket, az apró ágakat, kavarva az élesen karcoló homokszemeket. A sírok között egy hajlott hátú idős férfi bandukolt. Hosszú sötétzöld lódenkabátban, felhajtott gallérral, kezével a kalapjába kapaszkodva botladozott a fagyott földrögökön. A szélnek nekifeküdve küzdött a megvadult természettel. Hirtelen megtorpant egy ódon családi sírbolt mellett.                                                                                                                                                                                                                                  – Igen, ez már az őszutó. – Préselte ki magából két szusszanás közt.                                                                                                                                                                                                       − Eljött hozzánk szent András és minden az enyészeté. − Fáradtan nekidőlt a hideg márványlapot körbeölelő betontömegnek. A kezei görcsösen markolták a bezöldült, hideg követ, szemei olvasták a megkopott véset betűket. A köbe rótt rovásokat az életének a múltját, az ősi felmenőktől szépen sorban, szépszülőktől a nagyszülőkig, és anyát, apát.      A külvilágról megfeledkezve párás szemmel elmerenget a múltba, amelyet valami furcsa egyre közeledő hangos morajlás zavart meg. Felkapta a fejét kereste a távolban az ütemes robaj okát. A dübörgés olyan volt, mint a betonhoz vert csizmák csapódása.                                                                                                                                                                                                                                                               – Bamm, és bamm, aztán megint, bamm… bal, jobb, bal. − Motyogta és figyelt. Szemét dörzsölte, látni, tudni akarta kik masíroznak felé ilyen rémisztő dübörgéssel. Kíváncsian meresztette a szemét, teste kisé előre dőlt, és az apját látta, a mamát, anyát, feszes sorba merevedve, önmagát rémült gyerekként nagybátyja zakójába kapaszkodva. A homályból ekkor feltűntek a marcona, halálos küzdelemre elszánt zord férfiak, kezük dobtáras fegyver fatusájára merevedve. Szoros sorban, harcra eltökélten, jöttek, csak jöttek, szilajon verve az út macskakövét. Már-már érezte, hogy a feléjük közelgő emberáradat elsodorja öt és a családját.  Félt, lecsukta a szemét. Néhány perc múlva, amikor ismét kimerte nyitni, a látványtól elcsodálkozott eltátva a száját. Eltűntek a gyilkos küzdelemre elszánt férfiak, csak nagyapja hatalmas, tagbaszakadt, feszes tartásba merevedet alakja masírozott előttük hátul összekulcsolt kézzel, kemény csontos arcát feléjük fordítva. Hirtelen előtte megállt, izmos karját mereven előre lendítve, mutató ujjával rámutatott.                                                                                                                                                                             – Nézzétek ezt a szánalmas kölyköt! – Kezei hátul ismét összekulcsolódtak, fejét elöl lehorgasztotta jobbra-balra ingatva.                                                                                                                    − Mi lesz belőle? Olyan teszetosza lesz, mint az apja? – Tovább lépet, a sorban összeráncolt szemöldökkel rátekintő, vékonyra húzott ajakkal, hallgatagon ácsorgó fiához.  – Te csődtömeg! A porontyodból is egy pipogya balfácán lesz? – Elfordult tőle. Legyintve tovább lépet.                                                                                                                                                                                   – Igen! Kétbalkezes mamlasz… azzá teszi. – Morogta maga elé, öklével a levegőbe csapva. A konyha kövezetét döngetve lassú léptekkel folytatta a masírozást, arcán vöröslöttek az alkohol rózsái. A sparhelthez érve, megfordult végig tekintett a felsorakozott családján. Öklét felemelte mellére csapott.                                                                                                                                     – Nézetek meg engem! – Kiáltotta és az öklével mellét kezdte döngetni. A kitátott szájából kiáramló cefre szag savanyú bűzzel telitette a levegőt.                                                                              – Igazi harcost láttok! – Felemelt karját megfeszítve üvöltötte.                                                                                                                                                                                                                   − Győztest! – Fenyegetően kinyújtotta a karját, és az arcán széles mosollyal mutató ujjával szuronyként a levegőt bökdöste. Megunva játékát legyintett, és elkomorult arccal hátat fordított a néma rettegésbe burkolózóknak. Megdőlt derékkal, mélyre hajtott fejjel dünnyögte.                                                                                                                                                                                 – Igaz, elvették a fegyvereinket. – Megrázta a fejét, mint a kocsma előtt várakozó istrángba fogott lovak.                                                                                                                                               − Így, hogyan harcoljunk? – Maga elé emelve nézte hatalmas tenyereit.                                                                                                                                                                                                     – A fegyver nélküli katona… nem katona! − Összeszorította az ökleit, fenyegetően felemelte.                                                                                                                                                                                                                                                                                                     – Ha, kell! – Fröcsögő szájjal üvöltötte, majd a csendbe merülve a fogait csikorgatta.                                                                                                                                                                              − Az ellenség koponyáját puszta kézzel is bezúzzuk. Mi nem vagyunk béna balfékek. – Megvetően fiára nézet.                                                                                                                                        – Ezt merik férfinak nevezni? – Arcára undor ült.     – Nézzétek meg! – Karja fia felé lendült.                                                                                                                                                                      – Beesett mellű, csapott vállú… férfiruhába öltözött csecsszopó… − Megvetően nézet a fiára, és a levegőbe erőteljes mozdulattal belecsapott. Kedélytelen némasággal oldalt fordult, a föld felé hajolva sercintet a fogai közt a lábai elé. Mama dühösen kilépet a sorból, a kezében lévő törölgető ronggyal, és az asztalt kezdte ütlegelni.                                                                                         – Most már elég! Amikor leiszod magad, mindig ezt a tébolyodott, eszement rögeszmédet játszod. Felsorakoztatva minket parancsolgatásaiddal gyötörsz. – Mosolygós kerekszemekkel nézet a meglepődött óriásra.                                                                                                                                                                                                                                                                                    − Elég! Érted? Menj, feküdj le és aludd ki a borgőzt a fejedből. – A hatalmas test gyorsan megpördült, és a tenyere hangosan csattant az apró törékeny asszony arcán.                                          – Ne pofázz asszony! – Torzult fejjel ordította, felkapva a sparheltről az étellel teli lábast, és elhajította. Düllesztett szemmel bámulta a házi áldásra fröccsenő ételt, a fekete-fehér kövezethez hangos csörömpöléssel csapódó, pörgő edényt. Hátat fordított a felsorakozott családnak, dünnyögve kezdte olvasni a beszennyezet áldás sorait.                                                                             − Hol hit, ott szeretet;

   Hol szeretet, ott béke;

   Hol béke, ott áldás;

   Hol áldás, ott Isten;

   Hol Isten, ott szükség nincsen! Ámen! – Tekintete a piros cérnával hímzett házi áldás fölötti képekre vetődött. A dédszülők régi paraszt arca nézett rá, azzal a tiszta mosolygós szemmel, a földbe gyökeredzet egyenes tartással, amelyet az évezredek hagyománya itatott át. Megcsikordult a foga, vállai előre estek, gerince meghajolt, mint aki elveszítette a múltját, nem érzi a jelent, és nincs jövője. Visszafordult, nézte a megbomlott sorból rámeredő ijedt arcokat, a törékeny nőt, aki szorongatta a törlőruhát.                                                                                                            – Ámen. – Mondta ismét, széttárva karjait, mintha elnézést kérne. Majd teli torokból üvöltötte.                                                                                                                                                                – Hallod? Fattya az istennek. – Fiára meresztette ismét a szemeit.                                                                                                                                                                                                              − Ámen! – Az asszony felé lendült újra a karja, amelyet a fia ragadott meg. Erősen megszorította és hátra tekerve taszított rajta egyet.                                                                                               – Inkább feküdne le, ahogy anyám mondja! Talán, etetné meg az álatokat, ne kelljen azt is neki végeznie. Elég munkája van neki a házban és körötte amúgy is. − A földre zuhanva, meglepetten bámult felfelé, fehérre merevedett arccal.                                                                                                                                                                                                                                                   – Nézze! Igen… nézze csak az őseit. – A dédszülők fotójára mutatott. A megrettent tekintetek a széles keretbe foglalt képre meredtek.                                                                                               − Lássa honnan jött! Ha múltját megtagadja, őket tagadja… soha nem lesz jövője. – Könyökére támaszkodva a fiára sandított, majd a képre. Lassan alig láthatóan mozdult, erős karjaira nehézkedve tápászkodott fel. Fejét lehajtva indult a szobája felé.                                                                                                                                                                                                             – Takarodj a házamból! – Fogai közt morzsolta szét a szavakat.                                                                                                                                                                                                                − Nem vagy a fiam. Látni sem akarlak többé! – A fia felé köpött egyet, akinek lecsukódott a szeme.    – Ilyen ember házában nem is maradnék. − Fejét magasra emelve dühtől remegő hangon vágta oda.    − Maga nem más, mint egy hite hagyott, nyavalyás istentagadó. A hóditok gyilkos kiszolgálója, akinek se népe, se hazája, se családja. – Apja után lépet.                                               − Jól jegyezze meg, ha anyámhoz egyetlen ujjal is hozzá ér, megismeri milyen az, ha egy igazi férfival kerül szembe. – A sor végén ácsorgó gyermek tágra nyílt szemmel bámulta a felnőtteket, görcsösen kapaszkodva nagybátyja kezébe. Kilesve a csendes merevségbe merült nagybácsikája mögül. Látta nagyapja meghajolt testét eltűnni a becsapódó szobaajtó mögött, apja szikrázó szemét, gyűlölködő arcát. Állt a sorban tehetetlenség érzésével a lelkében, amely elkeseredet dühöt váltott ki benne.                                                                                                                           – Mérges vagyok. – Dünnyögte ő is, ökölbe szorítva apró kezeit, közben álmélkodó szemeket meresztett családjára. Nem értette mi történik körülötte, csak azt tudta vége a játéknak, amit a bapóval, nagyapjával szoktak játszani. Vége, és most nem fogja magához húzni barackot nyomva a kobakjára. Nem ülteti a térdére lovacskáztatva, és nem meséli azokat az érdekes történeteket, amelyen mindenki hangosan, fesztelenül tudott kacarászni. Bánatos szemekkel nézte a becsapódott ajtót, amely maga mögé zárta az öregember alakját, és a hozzá kötött sok kedves emléket. Nedvesedő szemére csukódó pillái mögött érezte, hogy a tehetetlen dühét, valami kellemes meleg érzés kezdte felváltani, amit nagyapja iránt érzett. Szipogva bámult maga elé, küzdve a dühével, amely makacsul a lelkébe kapaszkodott.                                                                                                                                                                                                                       − A felnőttek mindig hazudnak! – Nedvesedett az orra. Beletúrt a zsebébe, tenyerében érezte anya által oda dugott zsebkendőt. Dacosan kirántotta a kezét, és egy gyors mozdulattal alkarját végighúzta az orra alatt. Ezzel, az ingének ujján nyomot hagyva elhárította az elcsöppenéssel fenyegető kellemetlen érzést.                                                                                                               – Becsapnak! Az arcukra varázsolják a kedvesség mosolyát, és így hazudják minden szégyen nélkül: „szeretlek kicsim”. – Állt magányosan, a kétségeinek kiszolgáltatva.                                          – Az egész olyan… haragszom! – Nem mozdult, csak az ökleit szorította.                                                                                                                                                                                                   – Nem is szeretnek… anya is csak mondja. – Az elhagyatottságában egyre erősödött bapó iránt érzett ragaszkodása. Ki akarta mutatni a háláját az öreg felé, aki időnként még a kocsmába is magával vitte. Ilyenkor egymás mellet baktattak szótlanul a falu központja felé, ahol a templom tornya a magasba emelkedett, és messzire ellátszódott. Nem kellet a kezét fognia, mint anyáét. Csak úgy emberesen, zsebre dugott kézzel haladhatott mellette. Időnként szaladva, hogy lépést tudjon vele tartani. A templomtérre befordulva, a szemük előtt már messziről feltűnt a fehérre meszelt kocsma, a két oldalra kihajtott hatalmas zöld vasajtajával. Bapó vállára tette nehéz kezét, hátát simítva taszajtott egyet rajta.                                                                                              – Na, eridj! Fuss! Nézz magadnak valamit! Biztos akad egy-kettő azokból a cukor mázas mancsokból. – Rohanni kezdett, szédült a boldogságtól. Hívogatta az üvegezett bejárati ajtón megcsillanó napfény, amely szinte egész nap virradattól, alkonyulatig végig ott csillogott elvakítva az érkezőt. A magas lépcsőfokra felmászva belökte az ajtót, és megállt a söntéspult előtt, amely a füstös helyiség közepén terpeszkedet, hatalmas csillogó fémlapjával. Számára a csoda mégis az apró kis üvegvitrin volt, amelyben apró kis kockára vágott sütemények sora sorakozott csokis, citromos, vaníliás, puncsos cukormázzal leöntve. Mindkét tenyerével rátámaszkodott, orrát neki nyomva az üveglapnak bámulta az édes finomságokat. Hatalmas, nyújtott léptekkel érkező bapó már az ajtóból odakiáltott a csaposnak.                                                                                                                                                                                                                                                                  – Adod már a sörömet? – Terpesztett lábakkal állt meg a pult előtt, hatalmas kezeivel rátámaszkodva. A csapos teli pofával vigyorgott, miközben a kezében lévő nedves ronggyal a fémlapot törölgette. Az öreg megragadta a süteményes vitrin üveglapjára tapadt fiú vállát, keményen megszorítva.                                                                                                                                              – Neki meg adjál azokból! – Az ujjával a sütemények felé bökött.                                                                                                                                                                                                               – A gyereknek… – Elégedetten szétnézett a félhomályba úszó füstös helyiségben, fogadva a felé biccenő fejek köszöntését.  –… mind két markába nyomj azokból az édes mancsokból egyet-egyet. – Az amúgy is hatalmas termetét, még magasabbra húzta, nem feledve szemmel tartani a csapost. A szeme sarkából leste, figyelte a nyugodt, mégis határozottan gyors mozdulatát. Nézte amint a korsóért nyúl, és féloldalt billentve engedni kezdi az italt. Onnan fentről rápillantott a gyerekre, és örömmel állapította meg, eszik. Ha még evet volna, egyenesen tömte magába az édes cukormázas piskótát. A kipirosodott kölyök arc két oldalt teljesen kidagadt a szájába gyömöszölt süteménytől.                                                                                                                                       – Jó? – Kérdezte iszonyodva.                                                                                                                                                                                                                                                                       – Ühüm! – Volt a válasz, apró fejbiccentéssel. Bapó arcáról csak akkor tűnt el a fintor, amikor a csapos elé helyezte a teli korsót. A gyerek felé hajolt, és elé tartotta a habos italt.                            – Na, itt van! Ebből igyál! – A fiú nagyot nyelt, eltüntetve az utolsó morzsáját is a piskótának. A korsó fölé hajolt, és beleharapott a kemény habba. – Ez azért, csak jobb? – Hangosan felröhögött, látva a gyermek szájára rajzolódó habkarikát, amit hosszú hegyes nyelvével kezdet nyalogatni. A korsót a szájához emelte, és csak akkor csapta le a pultra, amikor már teljesen üres lett.             – Még egyszer ugyan ezt! – Nyögte, a száját törölve.                                                                                                                                                                                                                                 – A kölyöknek is! – Unokájára nézett nevető szemmel felé hunyorított, mintha kacsintana.                                                                                                                                                                        – Anyádnak, nagyanyádnak erről egy szót se. – Emelte meg mutató ujját a gyerekre sandítva, aki a második adag süteményt gyömöszölte a szájába.                                                                        – Egy szót se! – Ismételte meg a felszólítást nyomatékkal. A kölyöknek a cinkosság vállalásától ragyogott a képe, és teli szájjal kiáltotta nagyapjának.                                                                          – Egy szót se!  – Az öreg bólintott.                                                                                                                                                                                                                                                           – Na azért! – Rágyújtott, és a nyelvére akadt dohány szálat a hegyéről a lábai elé sercintette. Megragadta az elé tett újabb teli korsót. Mielőtt a szájához emelte volna, hogy ennek is a tartalmát egy szuszra a pokolba küldje, nagyot szívott a cigarettából. A mélyről előtörő füstöt lassan eregette, közben a gyerekre nézett.                                                                                                           – Mindjárt megyünk a gazdaság istállójába. Az éjszaka kiscsikó látta meg a napvilágot. – Összehúzott szemekkel vizslatta a mellette álló apró embert.                                                                       – Megnézzük? – A kölyök arca vigyorgott.                                                                                                                                                                                                                                                   – Meg! – Vágta rá gyorsan.                                                                                                                                                                                                                                                                          – Akkor úgy lesz. – Szögezte le az öreg, mint máskor is, ha egyességet kötött.                                                                                                                                                                                         – Az jó. – Hagyta jóvá a gyermek. Bapó meg bólintott, és megemelte a korsót. Hátra vetett fejjel, egyetlen nyelés nélkül kiürítette, majd koppanva a pultra tette. Megragadta az öt csodáló kölyök tarkóját és magához húzta. A hatalmas tenyerének ölelésébe szorított gyermekkel lassan, ráérős léptekkel megindult a faluszélére, az istállókhoz. Szótlan csendben baktattak egymás mellett, és ez a közös hallgatás összefonta őket egy feloldhatatlan szövetségbe, egy különös feltételek nélküli kapcsolatba, amelyben a gyermek örömmel vesztette el a szabadságát. Kellett neki ez a szeretett, még akkor is, ha tudta, hogy lemondással jár, és egy különös ismeretlen világot kell érte elfogadnia.                                                                                                                                                Ott elhagyottan a nagybátyja oldaláról kilesve, ezt a különös érzést várta, hívogatta, hogy jöjjön. Találjon rá, és járja át határtalanul, mint egy új érzés, ami felváltja a dühét. Engesztelje, és mossa ki Bapó fájó, bántó szavait.                                                                                                                                                                                                                                                                Azon délután látta utoljára öregszülőjét, bapót, akitől a faluban mindenki rettegett, hisz minden nagyobb erőfeszítés nélkül képes volt egymaga a kocsmában a borgőztől egymásnak feszülő atyafiak között békességet teremteni. A maga módján vágott rendet a hangosan civódók között, kiürítve a helyiséget, azt szétverve, mint a nép hatalmát védő harci alakulat parancsnoka. A közösség azon személye, aki nélkül semmilyen döntést nem lehetet meghozni. Ellentmondást nem tűrő akaratának, ha kellett fegyverrel adott nyomatékot a kocsma mennyezetébe lőve.                  Bapó és az apja összeszólalkozását követő év telén még egyszer állhatott az öreg közelében. A temetésén, amelyre anyja vitte el. A temető kápolnája mellett újonnan megépített ravatalozóban tették közszemlére a sötétre pácolt fakoporsót, amit neki nem engedtek megnézni. Az a beszéd járta falú szerte, hogy a nagyapjának a feje elhagyta a testét. Külön életre kelt a falu vízelvezető árkában. Anyja kezét elengedte, és hátrafelé, majd oldalra apró lépéseket tett, így közelítette meg a terem közepén a búcsúvételre kiterített halott hidegágyát. Lábujjhegyre állva, fejét oldalt fordítva belesett a nehéz fakoporsó mélyére, és látta bapót ott feküdt hatalmas testével sötét ünneplőjében, fehér ingben a nyakánál elhelyezet háromszögre kötött kedvenc nyakkendőjével, de a fejénél egy díszes vörös posztóból készült párna díszelgett. Erről a forgáccsal töltött párnáról meredt rá szomorúan nagyapja feje, amelyet a gumikerekű lovas kocsi forgózsámolya vágott le, a szétroncsolt testéről. A szertartáson nem volt pap sem, úgy hivatalosan. Elmaradt a megszentelt gyertya is a ravatalnál. Persze, odahaza a vénszülénél, a házban hosszan égették, és egyéb más dolgokat is megtettek. A nagyanyja gyorsan, még a tükröt is letakarta fekete kendővel, amit ő értetlenül figyelt. Az ajtókeretnek dőlve tágra nyílt szemekkel leste, amint szorosan összeszorított, elvékonyult ajkakkal nesztelenül lépdel a szobában. Mellé érve a haját kócolta, kedvesen hozzá hajolt, és a fülébe szomorúan sugdosott, amiből homályos sejtelmei keletkeztek.                                                                                                                                                                                                                                                                                  – Le kellet takarnom, nehogy nagyapád meglássa magát a tükörben. A lelke had tudjon eltávozni, és ott messze, békében nyugodni.                                                                                                  A Temető ravatalozójában az ajtóval szemben állították fel bapó nyitott koporsóját. A ravatal két oldalán sorakoztak a székek ívelt sorokban a családtagok, a szűkebb rokonság számára. A temetési szertartást megelőző órákban már kezdtek szálingózni a falusiak. Lassan, lehajtott fővel hallgatásba burkolózva, fogak közt imát duruzsolva jöttek elbúcsúzni egyedül, párban és kisebb csoportba verődve. A felravatalozott bapót körbe állva lehajtott fejjel gyülekeztek, így pótolva az elmaradt virrasztás meghitt búcsúztatását. Kora délutánra már kisebb csoport verődött egybe, és az esti mise kezdetéig egyre csak jöttek és jöttek. Az érkezők sorban oda léptek a nyitott koporsó elé, majd a távolabb álló gyászolók közé vegyültek. A későn érkező ismerősök már nem tudták a koporsót körülállni, kiszorultak a ravatalozó elé. A nyitott épület előtt fázósan topogtak a szomszédok, a barátok, az ívó cimborák, és az ismerősnek mondott kíváncsiskodok a hótól gondosan letakarított betonon. A falu apraja-nagyja ott volt, csak az ő apja nem volt sehol. A család nő tagjai hiába kérlelték még a szülői házba sem tette be a lábát. Az asszonyok imakönyvet, énekes, zsoltáros könyvet szorongatva a kezükben érkeztek. Jöttek a siratni a távozott, szilárd meggyőződéssel, és erős hittel lelkükben, azzal a tudattal, hogy a ravatalon fekvő halotthoz közel mehetnek, azt csendben körülülhetik. Szokásuk szerint énekelhetnek, együtt imádkozhatnak, és halkan beszélgethetnek, úgy ahogy azt a halottas házaknál is teszik. Meg is tették, és az asszonyi ajkakon felcsendült az ének. Daloltak, hogy az elhunyt lelkét engeszteljék, az élőktől távol tartsák. Az együttérzésükkel segítség a gyászoló családnak elviselni a távozó hiányának a fájdalmát, a veszteséget. A siratóasszony is köztük volt, aki pénzért járt a temetésekre énekelni. Rá is zendítet az énekes emberrel együtt.

– „Sir az egész rémült természet,

     Hogy ily nehéz az elenyészet:

     Sir az ember, aki régen,…”

Alig kezdtek bele húzva-vonva a szavakat, amikor a gyászoló harcos társak gyorsan torkukra fagyasztották a szót, és a siratóasszonyt felkapva a vállukra vetve, a széksorok mögé vonszolták szájára tapasztott kézzel. Mögöttük a megszeppent énekes ember kullogott, és az egész női kórus. A koporsót csendes igyekezettel fürge lábú iskolás gyerekek állták körbe, és rázendítettek pergő ritmusú, pattogó ütemű indulókra. A sorokban összesúgtak.                                                                                                                                                                                                            – No, csak! Ez igen! Megadják a módját. − Összehajoltak a fejek, és a tömegből hallatszó halk moraj kísérte a gyermeki hangon zengő éneket.  − Manapság ez már nem szokás! A gyerekek egy ideje a temetéseken nem énekelnek. A plébános úr nem hívja őket. − Szemükkel a kórus felé pislantva sutyorogtak tovább.                                                                                                                   – Régen nem is volt nélkülük temetés. Azok a búcsúztatok olyan szépek voltak. A szív beleremeget, amikor a gyermekek hangján csendült fel az ének, és csak szállt, zengett az ajkukon. Mostanában már csak a kántor énekel, árván egymagában. A pap… hm, az meg csak prédikál. – Az asszonyok egyetértően bólogattak, a férfiak komor ábrázattal előre bámultak, a bajszuk alatt hümmögve, morogva.                                                                                                                                                                                                                                                                                   – Az én fiam is sokat ment. Igen! A plébános úr rá mutatott és mondta: − te jössz fiam temetni. Ha nagyobb temetés volt, négyen is voltak a kántor mellett, ha kisebb, akkor csak kettő. Olyan nem lehetett, hogy egy se legyen. Mindig volt. – Sokan legyintettek.                                                                                                                                                                                                          – Napjainkban… már egy se. Itt ez az új ravatalozó, de ének… – Tagadóan rázták a fejüket. –… az ma már nincs. Nem dalolnak. − Figyelte, ahogy sokat mondóan bólogatnak, helyeselnek, sutyorognak, míg neki az anyja és nagyanyja között kellett ülnie, hosszan, csendben. Megint érezte a lelkének tehetetlen dühét. Ajka morzsolta megszokott, gyakran gondolt és kimondott szavakat.                                                                                                                                                                                                                                                                                                      – Dühös vagyok! − Körbenézet, mindenhonnan megtört, ráncos arcokat, magába roskadt embereket látott. Férfiakat, asszonyokat akik, minden temetése

Laszlosandor•  2020. május 19. 21:35

Árva lelkek hegedűje

Kemény és hideg kőpárkánynak dőlve,
Szürkén körbevesz, elrejt az alkonyat.
Messzi város, színes fényeit lesve,
A lelkemben oly fagyos a hangulat.
    
Magam vagyok s mégis téged keresve,
Hallani vágyom a régi dallamot.
Ég gyűrűkön át, száll felém kerengve,
Hisz árva lelkem húrjain játszhatod.  
    
Látom arcod s a kezed, húzza, vonja,
S jajongva visít tőle a hangszered.
Percig sem lankad hegedűd vonója,
Vadszenvedély lángját tükrözi szemed.

Zengve a dalt, most újra velem játszol,
Apróra törve a pillanat csendjét.
A múló idő minket összeláncol,
Míg szétszaggatod életünknek rendjét.