Kicsikinga blogja
Szerelemés folytatódott ...." A Történet"...
Miért remeg a lábam? Egyáltalán mi ez a furcsa idegen (?) érzés?
Ez a tekintet!
Igeeeeeeeeeen! Ez Ő!
Majdnem összeesem, nem lehet igaz!
„De igaz”–hangzik csendesen a válasz és már ott vagyok két karban, meleg puhaságban.
A jól ismert és örök emlékként őrzött dohányillatot érzem az orromban. Megszűnt a külvilág, nem számít már semmi, és senki.
Az elmúlt sok év egy pillanat alatt ködbe vész, mi újra ott vagyunk a kis utcánkban.
„Most ne hagyd, hogy elmenjek” kérem csendesen, és kezeim boldog engedelmességgel simulnak az övébe.
***
A Történet...
Egy új, és nagyon vágyott érzéssel keltem fel másnap kicsi, bérelt lakásomban.
Csak nem?! Lehet, hogy Boldog vagyok?!
„Some day my Prince will come „– énekelem, és nyitom az ablakot kedves kis vendégeimnek, a madárkáknak, akik pillanatok alatt körülülik a terített asztalt,megszokott párkányukat, sőt néha a karomra is rászállnak.
Ma, mintha többen jöttek volna, és milyen illedelmesek! Máskor bezzeg egymás hegyén-hátán tülekednek, ricsajoznak.
Nézem őket, és látom, hogy gyakrabban pillantanak föl rám, én meg csak énekelek, és énekelek…
Mindegyiknek puszit adnék legszívesebben, olyan aranyosak. Mesélni kezdek, ők hallgatnak. Apró kis gombszemük gyanúsan csillog.
Drága kicsi barátaim!
Igeeeeeeeeeeeeeeeeeen!
Mától eggyel többen lesztek ám!
Ő nagyon szép! Kék tolla úgy ragyog, mint a csillagok, és a hangja simogat!
Ismerjétek meg, ő a kék madár, a Boldogság Kék madara. Ugye szeretni fogjátok Ti is? Maradjon velünk örökké!
Isten hozott kedves szépséges Kék madár!
Tánclépésekkel libbenek a fürdőszobába, és élvezem a rámzuhanó vízsugarat.
A lemezjátszómból behallatszik a gyönyörű zene. Cortazar.
Csodaszép! Jaj! Már majdnem tíz óra, és még a hajamat sem szárítottam meg, pedig hosszú, és annak idő kell, ami nincs sok, hisz ebédre hívtam Őt.
Nem baj, majd gyorsan készítek egy paprikás krumplit, az hamar megy, és azt nem lehet nem szeretni.
Sietve csinálok mindent, és közben remegő gyomorral várom az újratalálkozást. Milyen lesz?
Itt persze nem a főztömre gondolok…
Csörög a telefonom.
Igen, de hol van, melyik, és egyáltalán mi az, hogy telefon? Azt sem tudom, én ki vagyok. És mikor meghallom a hangot, remegni kezdek. Pontosan úgy, mint sok évvel ezelőtt!
Mindjárt itt lesz, és a paprikás krumpli ég! Te Jó Ég!
Á, nem baj, majd finomabb lesz egy kicsit „odakapva”, ahogy azt sokan szeretik. Remélem Ő is!
Mi van rajtam? Fel vagyok öltözve egyáltalán? És mit csináljak ezzel a remegéssel? Elszaladok a tükör előtt, és megállapítom, hogy lehetnék egy-két kilóval több is, de nem most, mert ahhoz idő kell, az most egy szemernyi sincs.
Kilószámok maradnak, majd holnap ráérnek gyarapodni.
Kopognak.
A lemezjátszóban, éppen akkor szólal meg szeretett zenénk!
Istenem! Te megint velünk vagy! Köszönöm!
Szó nélkül öleljük meg egymást.
***
Lassan elmúlt a tél, kint a fák már rügyben pompáznak, a levegőben édeskés virágillat is érződik már. Csak nem az orgona?
Az általam Falanszternek nevezett panelrengetegben a házak között sok orgonabokor van, és nagyon sok virágoskert, gyönyörű fák!
Az én kedvencem az ablakom előtti öreg, hatalmas hársfa, aminek olyan bódító az illata, ha virágzik, hogy beleborzongok.
Tavasz van. Minden újul, újraéled.
Szép ilyenkor. Nagyon örülnék, ha csak tél lenne és kellemes tavasz.
A nyarat nem szeretem. Akkor olyan ragacsos, kellemetlen és a hőség,az borzasztó!
A legszebb Ünnepre, Húsvétra készül mindenki.
Én is.
Mosok, takarítok, sütök, főzök.
Szeretett, kedves kis otthonom megadóan tűri, hogy felékítsem. Remélem a végeredménnyel nagyon meg lesz elégedve!
Kis kosztosaim is időben érkeznek, és én figyelmeztetem őket, hogy az ablakra vigyázni, mert, ha nem, akkor mindenki rongyot ragad, és menthetetlenül dolgozni fog, hogy az üveg újra ragyogjon!
Megszeppentek egy kicsit, de egycsapásra elillant minden kétségük a szeretetemet illetően, mikor a jól ismert dalt kezdtem énekelni.
„Egy nap majd eljön az én hercegem”!
Hát persze, hogy eljön!
Aranyosak voltak, és szerelmesek,ahogy búgtak, illegették, kellették magukat, leendő párjuknak!
Nagy volt az egyetértés közöttünk.
„Szerintetek hogy nézek ki?” –kérdeztem, mert ti nagyon jól, és meglátjátok, hogy hamar lesz nektek is szerelmesetek!
Örömmel toporogtak, pipiskedtek.
Jaj, de jó így együtt, ennyi szerelem, ennyi vágyakozás, és öröm!
Szép az Élet!
A Feltámadás gyönyörű Ünnepe jön! Valaki meghalt értünk, és feltámadt értünk!
Alleluja!
Örüljünk, ünnepeljünk!
Igen ünnepelni fogok én is! Vele!
Eljön az én Kedvesem is és szépséges lesz minden!
Így álltam az ablak előtt és néztem a zöldellő fákat, kiknek ágai igenlően bólintgattak.
Örömhírt hozott a fuvallat is, ami arcomra simogatott egy kis pírt, hogy szebbnek látsszam majd.
Megköszöntem, és betessékeltem hálából a szobába, szélesre tártam a kis nyílást. Gyere te is, szívesen látlak! Örülj velünk!
Már késő délután volt, és észre sem vettem, hogy hosszú órák múltak el. Lassan sötét lett. Jaj, szédülök. Mi ez? Leültem, mert gyengén álltam a lábaimon. Akkor jutott eszembe, hogy ma még nem is ettem semmit.
Már este hét óra. Harangoznak.
Gyönyörűen hirdetik a világnak a Csodát!
Elsírom magam, mert nagyon szeretem a harangszót, és a szívem csordultig tele hálával, szeretettel, és köszönettel.
Már kilenc óra mikor látom a gépemen, hogy levelet kaptam.
„Boldog Ünnepeket kívánok”, és aláírás…
Ennyi.
Most mit tegyek? Illik megköszönni. Megköszönöm.
Nem emlékszem hány óra volt, mikor álomba sírtam magam.
Így teltek el a szép Ünnep napjai, és esténként a computeremen egy villogó kis sárga ceruzácska jelezte, hogy ír nekem.
Írt, hogy milyen szép a tavaszi kert körülötte, különösen a lilaakác, és az orgona.
Torkomban hatalmas gombócokkal válaszoltam jólnevelten, és együtt „örültem” vele.
Eltelt két hét…
Remélem nem beteg? Sms-t írtam, aggódón, és őszintén, amire nem jött válasz. Még jobban megijedtem. Itt valami nagy baj lehet, mert Ő nem ilyen, Ő nem képes ilyesmire, Ő nem tudna velem ilyent tenni!
Nincs válasz. Remegve hívtam meg a számát, és akkor majdnem elestem, mert egy női hang szólt bele az ő telefonjába.
Most mit tegyek? Mi lesz ezután? Szégyent, és keserűséget, keserű szégyent éreztem.
Egy pillanat alatt összeomlott minden bennem.
Hitem abban az egyetlen szóban, a romlatlan, ártatlan első ölelésben, a szerelmes szép barátságban, amik legdrágább és egyetlen értékeim voltak.
Megváltóm, Te harminc ezüstpénzért lettél elárulva, megfeszítve, az én életem nem tudom mennyit ért annak, aki odavetette.
Segíts, hogy kis kincseim is feltámadhassanak, mert belőlük vagyok, nélkülük meghalok!
Drága szép Húsvét!
***
Sok napja már, hogy kicsi barátaim nem hallják a jól ismert dalt.
Nem haragudtak meg, hanem csendesebbek lettek ők is. Van egy kendermagos, csuda helyeske, ő volt a legaktívabb az összes között.
Most csak ül a párkányon és alig evett.
„Azért Te ne szomorkodj, kicsi barátom, vagy talán téged is megbántottak?
Tudod mit?!
Énekelek neked!
" Some dy Your Princ will come…!” Egy nap eljön a Te herceged…
Abban a pillanatban villámgyorsan elkezdte szedegetni a finom napraforgómagot, és kedves kis hangon turbékolt pipiskedett, újra kezdte illegetni magát!
„Látod? Így kell ezt csinálni, de azért köszönöm a jó szívedet, és együttérzésedet!”
Könnyes szemmel szórtam ki a zacskó tartalmát az utolsó szemig!
EGYETEK, ÖRÜLJETEK, SZERESSETEK! TAVASZ VAN, SZÉPSÉGES TAVASZ!
***
Azóta sok tavasz, és nyár telt el, de ha akarják, ha nem, egy szépséges pillanat most már övék marad örökre, mint az a szó, amit csak ők tudtak ketten
és még Valaki…
http://www.youtube.com/watch?v=PPWUAnG3m28
Igaz mesém...
„Édes vágy, el ne hervadj,
El ne hamvadj, lánggal égj!
Édes vágy, hozzánk szállj ma,
Szívünk drága társa légy!”
(Dante)
Hétfő van, egy kisváros ébredezik, mint máskor. Komótosabban, és ráérőssebben, itt nincs villamos, nincs annyi „utánafutás-lehetőség”.
A mi Euridikénk nagy nap előtt áll. Dolgozni megy.
A nyári szünetekben mindig így kellett tennie, hogy segíthesse a család patikamérlegen egyensúlyozott költségvetését.
Nem baj, hiszen hamar el fog múlni az az egy hónap, és akkor megint övé a világ minden szépségével együtt. Nem kell elköszönnie a gesztenyefájától reggel, hogy ne haragudj, de ma nem tudunk beszélgetni. Majd délután sietek, és mesélek.
Olyan izgalmasnak találta, hogy ma reggel ő is időt kaphat a fürdőszobába, és nem kell végig várnia mindenkit, ma reggel nem ő készíti a reggelit, és nem ő szalad a papa nyakkendőjéért, a „melyiket is vegyem föl kislányom” kérésre.
Szóval az Orion-rádióból szóló zenét dúdolva fésülte sötét, majdnem fekete haját, és vette föl kis fodros fehér nyári blúzát, majd sietős puszit sikkantva a család kicsit mosolygósan, cinkosan összenéző tagjai arcára, kilibbent az ajtón.
A buszhoz már szaladt, mert megint, már megint el kellett mondani előbb a kis rigónak, hogy hova megy, meg kellett simogatnia az őt mindig váró kóbor kismacskát, persze neki is elmondva, hogy” ne aggódjatok, jövök nemsokára”.
Jött a busz és épp, hogy fel tudott ugrani a lépcsőre. Próbálta szétszaladt fürtjeit rendbe szedni, de kevés sikerrel.
Hosszú út vezetett addig az épületig, ahol majd nyolc órán keresztül sírni fog titokban, hogy neki ezernyi más dolga lenne, mint egy sötét barakkban ülni, és még ki tudja mit?!
„Á, nem baj, most még olyan szép ez a búza-, vagy gaz-tenger? Nem számít. Jó friss szellő van. Nemsokára hazafelé megyek ugyanígy”- nyugtatta magát.
Gyomra akkor kezdett furcsán viselkedni, mikor belépett az épületbe, és megkérdezte, hogy hol kell jelentkeznie.
Megmondták.
A „Személyzeti szoba” feliratú helységben fölvették az adatait.
A jó régen ott dolgozó festett hajú hölgy egyfolytában fölpillantott a papírjaiból, és alaposan végigmérte szemrevételezte, azt, akit majd az állományba vesz.
Kis hősnőnket zavarta, de mivel jól nevelték, ezért szó nélkül várta meg, hogy a személyzetis telefonja után valakivel el kell mennie.
Jaj de jó, gondolta, most már végre kimehetek innen.
Jött is valaki, szintén szőke, szintén festett hajú hölgy, de már lényegesen kedvesebb, mert még mosolyt is erőltetett magára miközben ő is egyfolytában méregette. Tetőtől talpig, le, s föl.
Így kuszálódtak gondolatai, az Élet első „küszöbén”:
Hová kerültem?!
Mint egy rabszolgapiacon úgy nézegetnek. Mi a csudát kell itt csinálnom, hogy ennyire fontos a kinézetem?!
És akkor egyszer csak MEGSZÓLALT a hölgy, és letegezett. „Elvégre kollegák leszünk, ugye”.
Hát persze gondoltam. Kolléga? Hm. Ezt a szót „kolléga”, Apukámtól szerettem hallani, olyan jó íze volt annak. Itt egy kicsit gyanús.
Gyere, mondta Kolléganőm, most körbeviszlek, és bemutatlak.
„Ez tényleg a rabszolgapiac” gondoltam. Á, nem baj! Mehetünk.
Gyomrában azért nem volt minden rendben, mikor egyik szobából ki-, a másikba bementek, szépen bemutatkozni.
„Ennyi nőt, utoljára az osztályban láttam a gimiben. És mi a csudát néznek rajtam?!” Már majdnem sírtam, mikor az utolsó szoba következett.
Ezen is hamar túlesünk, és akkor már végre talán le is ülhetek.
Zavart ez a mustra.
Beléptünk.
Sorra kezet nyújtottam, és akkor az egyikben benne felejtettem az enyémet, meddig azt nem tudom, de akkor azt szerettem volna, hogy soha ne engedje el. Igaz, hogy a lábaim annyira remegtek, hogy alig találtam meg azt a kis rést, amit ajtónak is szoktak hívni normális körülmények között, de én akkor HOL VOLTAM A NORMÁLISTÓL?
Te Jó ég!
Mi történt velem, mit csináljak most a lábaimmal, hisz még mindig remegnek, a kezemet meg szorosan összezártam, nehogy kiszökjön az a fura, de gyönyörű érzés, amit kapott.
Nos, attól kezdve én nem tudom, hogy hova, miért ültem le csak egyet tudtam, hogy most el kell szaladnom ki, és messze. Már majdnem délután volt és még mindig nem használtam a jobb kezemet (persze nem is volt mire), mert nem akartam elengedni azt a szokatlan simogató és mindenféle érzést kiváltó nem tudom mit.
Most már tudom, hogy az mi volt, de akkor?? "Angyalkoromban"?!
Láttam, hogy a kolléganőim kezdenek mindent fiókokba rakni, átöltözni, készültünk haza.
Haza! De Jó!
Jaj, dehogy jó, ez Szörnyű! Mi lesz most velem, miért kell haza mennem, amikor itt olyan jó volt!
Én nem siettem annyira, pedig tudtam, hogy nagyon várnak már a fák a kis madaram, a kóbor cica, vagyis a „Családom, és egyéb állatfajták”.
Elindultunk.
A nap már narancssárga színű volt, és alig állt magasabban, mint én. A nyárutó szellője olyan volt, mintha simogattak volna.
„Mi lesz vacsorára, mennyibe kerül, hallottátok” - ilyesmik szűrődtek át a búza suttogását figyelő fülembe, mikor jött Ő, akinek a kezét még mindig őriztem a kezemben.
Elment mellettem, én maradtam hátul alig várva, hogy csönd legyen körülöttem, és csak úgy beszaladnék a búzatengerbe jó nagyot fürödni a hullámaiban.
Ja, hogy itt már nem lehet, itt én is egy kolléganő vagyok. Viselkednem kell.
Búsan szálltam buszra, pedig mennyire vártam reggel, hogy hazafelé mehessek!
Kicsi madárka, kedves kis gesztenyefám, és te nevenincs kiscica kérlek, ne haragudjatok rám, hogy nem volt rátok akkor időm, de látjátok, most mesélek!
Figyeljetek!
Otthon, nem kis feltűnést keltettem azzal a fél másodperces „kézmosással”, ami normális esetben fél óráig is eltartott.
Jaj, dehogy mosom le, dehogy engedem el a még nem tudom, hogy mit, de NAGYON JÓ, NAGYON FÁJ, NAGYON SZÉP, még mindig nem tudtam mit!
Perceknek tűntek a napok, és hetek, amiket együtt tölthettem Vele. Talán, ha két szót beszélve, de annak nagy értéke volt.
Én esténként Vele aludtam el, és reggel szaladtam a „találkozónkra”.
Az iroda, ahol „dolgoztam” pontosan délben elment ebédelni, de én ott maradtam, mikor egyszer csak nyílt az ajtó és a székem háta mögött valaki megállt.
Nem mertem hátranézni, csak zavartan rajzolgatni kezdtem egy kóbor papírlapon. Kedves kis mesefilmem legkedvesebb figuráját Kukát rajzolgattam nagy igyekezettel, de remegő kezekkel.
„Milyen jól tud rajzolni! Megtenné, hogy nekem is ad egyet?”
„Ezt odaadom szívesen”- mondtam, mert nem hiszem, hogy képes lettem volna meghúzni még egy vonallal többet.
„Köszönöm szépen” volt a válasz, és a „beszélgetésünknek” vége szakadt, mert a kollégák már szállingóztak vissza az asztalaikhoz.
Most síró szívvel mesélem el „Angyalkorom”, és talán életem legszebb pár percét, ami a mai napig bennem maradt, tisztán, a maga romlatlan bájával, és MINDENNEL! Most már tudom, hogy Mindennel!
Egy szép nyárvégi estén történt.
Ne kérdezzék, hogy miért, és hogyan, de aznap Vele mentem haza. Holdsütötte a követ, amin lépkedtünk, és ez a legmegbízhatóbb információm, mert én nem mertem másfelé nézni csak lefelé, tehát minden lépésünkre emlékszem, ahogy a fénycsóvára ért a lábunk EGYSZERRE!
Ez akkora öröm volt az én kislány szívemnek, hogy még most is érzem.
Egyre jobban éreztem valami olyasmit, amihez foghatót addig soha. A bőröm fájt, a testem remegett, és minden annyira furcsa volt. Nem tudtam mi lesz.
Megálltunk, és akkor életemben először valaki magához ölelt.
Két karja között megszűnt a remegés, csak finom dohányillatot éreztem azon a zakón, ahova a puha ölelés vont engem.
Már nem tudtam, hogy mi történik velem, nem tudtam, hogy hol vagyok, semmi sem számított, csak még közelebb lehessek Hozzá.
„Édes vágy, el ne hervadj,
El ne hamvadj, lánggal égj!
Édes vágy, hozzánk szállj ma,
Szívünk drága társa légy!”
(Dante)
A történet folytatódott sok-sok év után...
Hogy hogyan?
Nemsokára elmesélem, ha nem untatlak vele Benneteket!
Óvatosan...
Nehogy rám vesd tekinteted,
Mindenedet elégeted!
Zsengén...
Esküt adott hűségéről,
Mindent tűrő szerelméről,
Asszony nevét próbálgatta,
Száz oldalra le is írta.
Kockáslapú kopott irka,
Volt frigyének szemtanúja,
„Ki”
Sok-sok éve szavát tartva,Őrzi titkát, megsárgulva.
Egy kis füzetbe írtam valamikor -gyermeklányként -, első nagy szerelmemet, és megfogadtattam "vele"(a kis füzettel), hogy a közös titkunk marad. Ő betartotta, én nem, mert most elárultam...
Tavaszi ravatal...
Szép szelíden szólt a szemem,
S súgta halkan énkedvesem...
Ünnepet ül kint a Világ,
Dús illatú ezer virág
Adja ölét, kéjes nászban,
Szemérmetlen orgiában.
Végső boldog sikolyával,
Édes, buja illatával,
Lehel csókot szerelmére,
A megújult Természetre.
Tavasz ölel tiszta szívvel,
S simogató szép kezével,
Mosolyt rajzol, fűre, fára,
A Világnak bús arcára.
Szép szelíden szól a szemem,
Ne sírjunk most énkedvesem...
Ünnep alatt tilos a gyász,
De a tegnap, és a szép nász,
Nincs már velünk,
Kint az Élet,s mi temetünk…
Legyen hát a sok szép virág,
Sírhalmán egy meseszépnek,
Kettőnk igaz szerelmének.