Kalliope titokblogja

Csak úgy besétált gondtalan,
s jól tudta, ez így rendbe' van.
Én csak sejtettem, s hirtelen
megváltozott az életem.

Majd jöttek selymes évek.
Súgták hogy szép az élet.
Fényszárnyú hajnalokba'
simultunk andalogva.

Ma már másfelé lépked.
Kéket nevet az égnek.
Most angyalok karolják:
égbe szökött a jóság...

apránként oson belém a nincs
most tudom csak hogy milyen nagy kincs
a van - a vagy nekem - de voltál csak
és ezt nem érthetem (veled tünt mindenem)
nem érezlek és nincsenek szavak
az esti csendben percek hullanak
alá ott fentről, tán te küldöd épp
az esthez illő nekem írt zenét
zenél nekem és elringat az éj
és rímeket sugdos az esti szél
fülembe - "tőledüzenet"
s én halkan sírva dúdolok neked

álommá hült a holt szerelem

éjidőn kopogtat szívemen

fátyolos ködöket játszik velem

emléked ringatja idebenn.

szeliden szólongat,  sugdos fülembe,

ajkamra hazudja csókodat,

ezernyi kis titkot idéz nevetve.

mindet ellopja a virradat.

a nappal megfagyott bádogvilágom

reszkető szívem a magány maga

mindvégig csakis a sötétet várom.

keblére karol majd az éjszaka.

a sóhaj a vízből felmerülve - te
hajnalban az első napsugár
tavasszal a friss hajtások zöldje
s a rétet ölelő illatár
a reggel legelső gondolata
kávémban cukor édese
(jó, ez már nem vicces, gyere haza!)
életem minden fénye - te

Gonosz volt a sors, hogy így megrángatott.
Nem adott örömre neked távlatot.
Rémképeket küldött napjaidba - ó...
végül már azt hittem: ez nem kibírható!
Nem ezt érdemelted! Nem volna szabad!
S mikor tudtad már, csak pár órád maradt,
szeretetet súgtál, bár nem hallható
- szívből szívbe átvezetve áramlott a szó.
Fájdalmad elillant, nem szenvedsz tovább.
Édes jó anyácska, szép jóéjszakát!
Víz ölel örökre, ringat a folyó...
Most úgy érzem, karjaidban lenni volna jó
kisgyerekként, újra mesék szárnyain
álmok közé süppeszteni fájó napjaim.