Kalliope titokblogja

Miért adott nekem ajándékként az ég,
mikor úgy éreztem jó volt úgy nekem:
fázós szívem zárva, néhány mosoly elég
- miért ékítette veled életem?

Miért ámított, hogy érdemlek még szépet,
érhet fény lelkembe, s nyár is jut nekem,
zimankós hidegbe' - szívdermesztő télbe'
melengető tüzem te lettél nekem.

Azt gondoltam együtt ballagunk már végig,
kezet kézbe fonva, szép szerelmesen
- nem így lett, nem lehet, elillantál, mégis
örök pecsét leszel fájó szívemen.

Elsétált mellettem a nyár.
Tenyerén viszi messze álmaim,
vállain hordja fájdalmam havát
- sirály mely szélnek tárja szárnyait...

Én itt kuporgok egymagam.
Szívem kiürült, mint meddő tárna,
(magányom ideje csak rohan-rohan)
nem jöhet már, akire várna.

apránként oson belém a nincs
most tudom csak hogy milyen nagy kincs
a van - a vagy nekem - de voltál csak
és ezt nem érthetem
nem érezlek és nincsenek szavak
az esti csendben percek hullanak
alá ott fentről - tán te küldöd épp
az esthez illő nekem szánt zenét
zenél nekem és elringat az éj
és rímeket sugdos az esti szél
fülembe - "tőledüzenet"
s én halkan sírva rád emlékezem

Fekete szalaggal kötöttem át lelkem.
Nem tudhatja senki, mi is zajlik bennem.
Nem tudják hogy itt fájsz szívem közepébe'
- kinyújtom a karom, s nem érlek el mégse.




********

A nincsben lépkedünk épp, egymás kezét fogva
- valóságbolyhok sorba' gurulnak a sarokba' .
Te rám nevetsz, és én rád, vállunk is összeér.
A szívünk lángban áll most, a lelkünk hófehér.
Két mosoly közt a csendben itt hátul zörrenés
agyamban: ez csak álom - s az idő oly kevés…
Sőt, valójában semmi! Mindez csak képzelet!
Lejárt! Már nem találom. Nem érzem két kezed.
És könnyezem a csendben…mert az ég ellopott,
s velem az estmagányban csak szerelmünk lobog…