Kalliope titokblogja

Felhőpaplant terítettél fejem fölé mára
Könnyeimet nem szárítja ma a nap sugára.
Tudom, most is engem figyelsz, integetsz ott fentről,
Látod mégis sírok érted, nem múlhatsz szívemből.
Ott hasalsz egy felhő bolyhán, vagy ūlsz láblógázva,
Kék szemedben ott csillog a végtelen csodája.
Fájsz nekem, és fájni is fogsz, bármit hoz az élet,
Azt tudom csak - s te is tudod - hogy szeretlek téged.

(ma elkisértelek oda, ahova soha nem akartam volna...)

********************

Hiányod, mint szálka a körmöm alatt, hasogat.

Így veledtelen  magányban pergetem a napokat.

Hűlt helyeden hasal árnyék, a "nemvagy" sikolt.

Valamit még súgni akartam - csak tudnám, mi volt?

Hangod és szemednek kékje is emlék - de fáj...

Lépteid zaját még visszhangozza e táj.

Tenyered lágy simításáért jajong kezem.

Így ér véget (vagy mégsem) egy szép szerelem.

Megszünt a zene veled,
megszünt az élet.
A csendbe lehelem neved
- nélküled félek.

Csak zaj van és zörejek,
és annyi-annyi bántás.
Mondd hogy tehetted velem?
Nem is kell már más...

Hó alá temetett nyáridőn hiányod.
Ködbe csomagolta az egész világot.
Vakon tapogatok, nem lelem kezedet.
Szólongatlak fájva, de nem jön felelet.

Néha hajnal felé álmodom, hogy itt vagy.
Tévképednek nyoma szívemben csak kínt hagy.
Oxigénem voltál - a vég és a kezdet -
tudom, soha többé nem lélegezhetlek...

Úgy kellett hogy rám találjál,

Az életbe kiabáljál',

Rám idéztél fényeket,

Szivárványszép színeket.

Azért jöttél, azért voltál

Hangoddal elvarázsoltál

Kezem fogtad, rám nevettél,

Tündérmanódként szerettél.

Nem szél hozott, mégis elvitt,

Nekem nem hagyott, csak ennyit:

Szerelmednek szép szavát

- álmaimat fonja át...