Kalliope titokblogja

Csendpettyeket potyogtat a sötétbe az álom,
rebben, suhan, majd megpihen a legalsó ágon.
Ringatózva átkarolja mind a nagyvilágot,
oly képet fest éjünkbe, mit még senki sem látott.


***

Koppan a hang most távol a mámorok éje,
lépked a virradat át,
hallja a szél futamát.

Ébred a  nap, nézd, szétterül fénye a tájon,
csillagok búcsúja fáj,
szétfut a furcsa homály.

Pezsdül a lélek, illatok szállnak a légben,
nyár dalol - nap sugarát
fák levelén szövi át.

Hull szememre bűvös mákony
szívem nyugszik: nincs zörej,
végig nyúlok zöld fűágyon,
gyere álom, jöjj, ölelj!

Őzsuták őriznek engem,
zöld pók fonja álmomat,
mókus fényt keres zsebemben,
távol még a virradat.

Majd ha új nap oson, érzem
megfoghatom üstökét,
tenyeremen szivárványom
lám, itt tapadt: ó de szép!

Kincsként őrzöm, nem felejtem
el nem hagyom már soha,
ajándékképp nekem adta
mosolyát az éjszaka!

Van úgy, hogy lángol,
felperzsel mindent,
és van úgy: csendes,
kong az űr itt bent.

Van úgy, hogy mosoly
röpít az égig,
s van, hogy szorongva
telik a nap végig.

Van úgy hogy buborék,
és van hogy könnyek,
a helyzettől függ.
Lehet, hogy könnyebb
volna nem ennyire
komolyan venni
- de látod én ez vagyok!

Egyszerű...ennyi...

Mégsem hóban jön a nyuszi,
hógolyózás elmarad,
bár ablakon át még látok
szottyos maradék havat.
Kertemben az ibolyákról leolvadt
- milyen remek!
Madárfüttyöt hoz a szellő,
ág hegyén fény szendereg.

Szép Húsvétot, emberek!