Queenie

To Be.or not.To Me.

Mielőtt emlékbe öltözne a pillanat,
melyben ölelésed a lelkembe ragad,
had mondjam el, valahogyan puhán;
mintha lelkem darabját árulnám;
Kissé szégyenlősen, büszkén és zavarban,
Ahogy egy lehullt levél fekszik az avarban;
Védtelenül, sebzetten és árván
rongyos koldusként csak eléd tárván
mindazt, amim van a lábaid elé dobva,
büszkén, s előtted mégis térdre rogyva;
mintha sorsom adnám a kezedbe;
Szelíd súlyban nézve a szemedbe,
had mondjam el, valahogyan így,
mert a félelem csak megvadít:
-Szabadulnék.
Szabadulnék. S had mondjam el,
Míg két kezed a lelkedbe ölel,
Mielőtt elmékbe öltözne a pillanat;
A sorsom már szétrágta fegyverét-
Sokszor csak bocsánatot kérnék
ha hegek kínzó nyomait tépdesem,
Mikor nem találom ölelésed a testemen;
Ezek a percek nem ölelnek, -szorítanak
S a magam ellenségévé forditanak:
Arra bíztat, engedjelek el,
S belőled semmi igazat ne hidjek el.
Pedig tudom; -Ez a sebek fájdalma.
Megijeszt az érzéseknek hatalma
S a lelkembol ugy csavarodnak nyakamra
a félelem indái, mintha bántón halálra fojtanál
S ilyenkor ijedten csak valamit mondanál;
S ilyenkor csak valahogy szabadulnál
Mert a szív ismeri jól a törvényt, 
S nem keveri a jövőt azzal, ami történt;

Sokszor csak bocsánatot kérnék,
Hogy a sorsom már szétrágta fegyverét
Hogy olyan gondolatot kisertsek,

Hogy Szabadulnék.
Önmagamtól, s attól, ki vagyok nélküled.

Emlékszem, aznap ejjel is sirva aludtam el
Arcomra acelszinu k0nyekkel,
Mikor alomtalan almombol magahoz
a nesztelen ebredes, mint sotet ejszakahoz
puhan felolelve, keltett fel alomra,
s csak az agyam melle szegodve eszrevetlen
gondolatodat elultetve a t;rben
nyitottal ajtot a vilagomra
Mikor olelesedben hirtelen idegszalamba harapott a duh
s a torkomban a kiabalas ugy akadt meg akar a borben a ruh,
mikor nema erovel rantottal vissza kezeid szoritasa koze
Abban a percben dobogott AZ eros szivu “hagybeken,
s m;gis megakadt a harag a torkomban,
mert mikor fajtal, vigasztalo olelesedben voltam.
S AZ a fogat csinorgato felismerese a percnek
Hogy pont akkor olelsz mikor ellokve van szuksegem rad,
hogy pont akkor szeretsz, amikor gyűlöllek,;
Mas izt ad dohomnek
s úgy ízlel meg a szíved, hogy szeresselek Téged.
Tudom, az en felelmem hangosan fel,
s mig tud, harap egz utolsot meg,
Mint vadult Farkas az erdoben egyedul
Veszetten,csak fogat csikorgatva menekul
s tudod, igy valik ki a kulonleges
az egyszerubol Megis szelidit sebzett kezed
Pedig a felelem halkan tudom, Ott van veled
Mint a jegvirag,neman, hidegem, disziti ablakod,
S karcait hangtalan, mozdulatlan arcodon
hordozod, S hogy eszrevettem, halkan ahogyan te
-csak mozdulatlan magamban tartom, de
hogy igyis torodsz, kezed harapva is simitassz,
tudd, mig megnem unom a harcom,
ha haraplak is, kezemmel simitom AZ arcod.
Tudom, hogy pont ugyanaz faj neked,
Ami szoget utott velem
-s tudod e milyen vicces
Hogy ég RS fold közt… egy AZ isten. 

Kissé mintha bűntől zavarba bújva,
arcomban egy kicsit meglapulva , 
mégis akár a bor, megzabolázva,
lábad elé szótlan letéve
lelkem ruháját, elszórva a térbe,
Mesztelenül, tisztán, magára hagyva
S múltjának sebeit nem tagadva;
hagynám, hogy olvass el,
úgy ahogy az éjsyaka a csendben olvad eló
kimért nőiességgel, mint lebomlott tuhát,
lassú szenvedéllyel ízlelt mozdulatát
fejezzem ki neked a lelkemet,
had mondjam ki neked az életemet.
tenyeredbe szórva a szívnek alkonyatát
öltözni készül mesztelenre a lélek,
hogy én ilyenkor hangtalan csak zuhanok,
S vágyaim szótlan indulatába fulladok,
Mert bűvöleted úgy forgat lassún magába,
mintha alkonyat tájt hajnalt a bálba,
Mintha csak szó nélkül, látnám a mozdulatot
ahogyan az egyik ujjad felemelve mutatod
_most kell, hogy a nő csendben maradjon,
hogy hordhasd tenyeredben az akonyatot
adnám neked, mindazt ami vagyok. 
Mert tudod, Neha nem kellene a nagy szavak
Hogy valami hatalmasat alkossabak
Sokkal hatalmasabb volt AZ nekem
Hogy megoszthattam veled a csendet
Mert tudod, jogod Lett volna elmenni
Szotlanul, caak vitainkat a pocra felszegni
Mert konnyebb, könnyebb otthagyni es elmenni.
Debtudod, te nem tetted.
Csak a magad lelket mellem letetted
S anelkul hogy erteni akartad volna 
Leulltel mellem csendeddel átkarolva
 s kerested te is a csillagokban vigasztalasom,
Hogy tiéd legyek- már nagyon vágyom.

Havyd h almom almatlan almodnak almot almofjon 
De ha szemeinkben a szerelem egymasnak agyat bont;
Thdd,Sebzett szárnyam a válladon.
Bûneinket most nee számoljuk,
S egymas csendjét ne vádoljuk;
Kívánjuk azt, hogy legyen még,
S addig is; csókkal bocsájtani lefyen elég.

Amiket most feldobálok Vers-anyagokat, nincsenek átdolgozva, nincsenek befejezve, félkész anyagok, sem időrend nincs bennük! Szedem össze, befejezem őket, korrigálok, mentek, gyűjtök, összeírom...millió foszlányaimat a millió füzetemből, mindenhonnét.... majd lesz egy új blogom itt, ahol az összeset ami már teljességében kész, felteszem...egyelőre szerkezet totál mellékes... most igyekszem nem is írni újat (bár tudjuk hogy megy ez :D ), és befejezni az összes régit, eddigit frisset, mindet...csask szépen ügyesen patentcserkészlány módra. :D uh...jó buli lesz! De reméljük megéri! Hajrá writters! :D 
(erről a blogról ne másoljon legyen oly kedves senki semmit! nevemmel se, anélkül meg pláne...)

csak én lehetek,

Tavaly ilyenkor 
Nem volt arca szavaknak
Tavaly ilyenkor 
Tégedmagadra hagytalak.
Emlékszel? 
Utoljára néztünk úgy egymásra,
Hogy szemeink még messziről is meglássa
A bőrnek whiskeyre részegült színét,
S egymás világának sosem szakadó ívét
Abban a különös párhuzamban,
mely bennünk úgy lakott, 
mint párna a rá illő huzatban.
Mondtam neked, hogy visszajövök,
S nem bújom el a nagy világ mögött,
(...)
S nézd, most hogy megjöttem, 
és újból itt vagyok, akár a börtönben
Rabokká szabadultunk, 
-Nézd, milyen jót hazudtunk-
mostmár egymásnak bevalljuk:
Nagyot hazudtunk, és akkor is tudtuk!
Tudtuk, ez az út sosem fordul vissza,
S hogy lelkeink az utolsó pertut issza,
és nézd, újra itt vagyok, mint a börtönben
s az egy évem korábban letölöttem,
Halk sebbeidből mostmár bevallhatod,
S szoros cérnáiból gombolhatom, 
hogy visszatértem, s jól összevartam
Szíveinket- külön darabban.
De nem mondhatod; Visszatértem,
hozzád, ahogy talán azt remélted,
mégis tudtuk, hogy ez más lesz,
Te bevallanád, hogy vissza sose tértem?
Ne tedd-
hisz én magammal vittelek!
Igaz, nem hoztalak haza
Talán ha nagy szíved bőröndbe 
bele férhetne nagy nehezen gubacolodódva,
Most itthon, új szívvel kicibzározódva
Nyithatnánk fel egymásnak akkori sebeink-
de elhaltak út közben a Minden reményeink.
....
Csak mi tudjuk, milyen utazás volt
Közös, mely most nagyon másról szólt
Csak mi tudjuk, milyen utazás-
Tagadd! Be ne valld!
ez a hős szerelmes cserbenhagyás.
S bár együtt utaztunk azon a repülőn-
Sose valljuk, mit cipeltünk át a kormos felhőn,
Milyen földet hagytunk magunk mögött,
mily fekete vér rejtőzött könyeink között.
Ne mondj semmit-
Semmit be ne vallj!
Hisz oly Boldog volt az a szülinap-
Melyben Aznap elhagytalak
S veled együtt A szeretett magamat-
Nagy seb- Azt mondtuk!
-Ez megéri, és hogy magammal kell vinni
A "hidd el"-t, és hogy kell is még hinni!
Bevallom, hogy nem valljuk be soha-
A fájdalom igazát
Mely börtönére tavaly ilyenkor
Én húztam rá a cibzárt.

gyújts rá! 
"lángokban lásd meg a jövődet";
s csak fehér füstjei szövődnek.

Rágyújtok,
"lángokban látom a jövőmet",
s csak fehét füstjei szövődnek.

ne szeress, nem izzadok;
elfújom a gyertyát-
Ez az én szülinapom:
Oltsd el a cigarettát.

kormos szemeidben
úgyhiszem
fészket vert a fáradtság
míg én rád közben haragszom
nem érted, honnan talált rád
harag, s vele az a lány-
ki torokra tör és oly fiatal.
vágd, és dobd!
úgy hogy haza kívánja, 
mint ki istennek díványa
szolgálsz-
jól teszed, s én gyűlöllek-
míg ablakra nyílik a virág
szép kilátás?
nem számít.
építünk, ahogy
kőműves betonoz
halottakat a falba.
látod?
elfér a fekete és fehér
egymás mellet, mely 
tiéd, s átkozottul enyém.
Szeretve hinni...
úgyhiszem- ez mindkettőnknek
bőven elég.
Nem kell énnekem
a te testednek melege
hisz ölelésed hiú koszorúja
szögezve ütne sebet a falba-
hogy arcunk csillanjon fel
egymás szeme tükrében
mintha úgy lüktetne
ki élni sose rest.