Queenie

"Mindannyian jól tudjuk, milyen a ragadozó vér. Az Ösztönös Vadászat íze. A kényszer, amely az erekben lobban fel, miután felcsillant szemünkben az éhség. Mikor a vadászat veszedelmes játékától átjárja minden porcikádat az a piszkosul ravasz elemi erő. A kíváncsi kérdések cikázó szikrái, a 'hogyan kapjam el'-ről.... A sejtelemmel fűtött bujkálás ambivalenciája, mikor attól félsz, hogy lebuksz, hogy ölni készülsz. A támadás gondolatától ravaszra húzott mosoly...Az érzések dübörgő lángjai a szívben, az adrenalinná formálódott félelem gyúlékony izgalma... A pusztítás hatalma, a kihívástól édes halhatatlanság érzése, a szenvedély ördögtüze.... A kitépett szív az áldozatból, a halálba belelüktető élet szíve, mint a Te trófeád... A győzelem mámorító drogja, mint lételem. 

'Mindenkinek megvan a maga ellenfele' szokták mondani. Mindenkinek megvan az egyenlő rangú ellenfele, a tükre, az-az egy, akivel épp olyan küzdeni, mint önmagaddal. Aki felett nem győzhetsz, aki feletted nem győzhet. Az elbukom-győzök, élek-halok közötti folytonos ingás....Két egyenlő rangú vadásznál nincs izgalmasabb... S onnanstól, hogy belekóstoltál életed játékába, onnanstól kezdve semmi más nem csillapítja a kiéhezett ösztöneid, semmi más nem kelti fel benned a kíváncsiságot, nem ébreszti fel benned az érdeklődésed, mint az az egyetlen egy. Csak A Te saját és egyetlen, örök-méltó nagybetűs Ellenfeled... A rád vadászó áldozatod. A vadászó áldozat kontra A vadászó áldozat… Hedonista játék az örök körforgás dimenziójában... Drogból a Heroin… Két mazochista, öngyötrő állat… Időtlenül-halhatatlanul-elválaszthatatlanul. De itt már nem a győzelem az, amely éltet. Hanem maga a játék. A szinten tartott játék. Az ellenfeled lesz a te lételemed. Ő fogja jelenteni benned az életet. A szíved magja, mely Az Élet izzó vérét lükteti beléd, erő formájában, vele lesz egyenlő.

De egy szelídre intett farkas, kinek marja szívét a vadászat utáni éhség...Kinek kopott szemei rácsa mögül tombol a vadság üvöltő sikolya, a legveszélyesebb és kiszámíthatatlanabb az összes közül. Egy farkas soha nem lehet szelíd. A Vér Nem Válik Vízzé. Egy szelíd farkas...Akár a kalitkában fogságba esett szabad-lelkű madár. Repülnie kell. Vadásznia kell. Játszania kell. Pusztítania kell. Ölnie kell…. Élnie!

De a csend... Legyengít. A semlegesség, a Semmi…Legyengíti a legerősebbet is. Az éhség...Elszívja minden erőd. A gyengeség pedig halálhoz vezet. S a halál csendje...A halál sikolya... A halál peremén egyensúlyozni, mikor lábaink a gyengeségtől inog....A legnehezebb. Ettől válik a legveszélyesebbé az összes közül. Mert még ő maga sem tudja, ha térdeire zuhan erőtlen lábairól, a határ melyik oldalára zuhan. Bekapcsol e benne az életért küzdő védő-reflex utolsó lüktetéséből, járkál e benne időzített bomba, vagy némán minden erejéből egyszerűen magába fullad. Ki ragadozónak született, szelídre nevelve egyszerűen nem élhet. Szelíd-ragadozó...Nem csak képtelenség, önmagával sem kompatibilis. Ha már elviselhetetlen, határvonalhoz vezet...S az mindig vízválasztó. Egy határ mindig döntés. Ha az éhség szükséggé alakul, az előbb-utóbb támadásra késztet, vagy elpusztít. S ha támadsz, nem kizárt, hogy az élet csillogásától megvakulva beleharapsz abba, akit magadnál is jobban szeretsz. Akkor viszont jobb, ha inkább meghalsz. S kétségbeesetten keresgélek morfium után, hátha húzhatnám még az időt... De a probléma ott kezdődik, hogy bennem a hedonizmus belekóstolt már a saját vérére kevert heroinjába. Én meg azért haldoklom az éhségtől, mert rehabra küldtek.

Két választás marad, ha nem kapok.. 

Meghalok...Vagy meghalok. 

Nem tudok úgy élni, aki nem vagyok. 

Bárány bőrbe bújni,

mikor farkas vagyok.

Vagy, nem vagy.

Vagyok, nem vagyok.

A tükör előtt állva bámulom magamat… Lezuhan rám az este, körülölel éjfekete szíve, de a szemeimben mégis fény az, mely életre gyúl. A mennyezetről lógó lámpa ostromolja a sötétséget, nappalt hazudva magának, mintha mégsem volna éjjel… de a tükörben egészen másképp látszódik a valóság.. A fürdőszoba fényben úszik, de én érzem a körülölelő sötétséget. Érzem, hogy a fények, a világosság, amely bőrömet ölelve töri, érzem, hogy mindez hazugság, egy olcsó álca…Nem érzem a világosság életét mélyen magamban. Nézem a tükörben a szemeimet, s épp úgy mutatkozik az ezüstből húzott ridegségben az ellentét, ahogyan a világot érzem. A tükörben ez a világ, mi itt világosnak látszik, ott épp oly sötét, ahogy a zsigereim érzékeiben. A szemeimet körülöleli a sötétség, középpontjában fényt gyúlva, mint éjszakára oltott villany. De ez a fény nem a világosság éke. Ez a sötétség koronája. Ki vagyok én, az üvegen túl? Ki vagyok az ellentétes világ valóságában? A csontjaimra omlott bőr, s a frissen festett arcomból mennyi valósága van annak, hogy ki vagyok? Kontyba húzott hajamnak mi köze van hozzám? Arcomat ki szabta rám, milyen igazság szerint? Azonos volnék azzal? Szemeimből látva tükörben a világot, látva önmagam egészét…mintha idegen volna az anyag, a test…Ki vagyok, és hol? Hol vagyok igaz, itt, vagy a tükörben? Én nézek rá, vagy ő rám? Egyek volnánk, vagy egyikőnk sem létezik? Vagy azok volnánk, mely összeköt, az a megfoghatatlanság, mely fonálként köti össze a két világ megtestesült illúzióját? Nem érzem a tükörképét magamnak. Az nem lehetek én. Nem állhatok meg ott, nem állhatok meg a fizika küszöbén…Hogy volnék anyag, milyen racionális érv alapján volnék anyag, ha meg sem tudom fogni saját hasonmásom? Hol létezik fizikai valóság a tükör dobbanatlan szívében?...A saját szemeimbe bámulok bele, magamból egy olyan arcba belehidalva, melynek bőre valótlan. Élettelen. Csak egyetlen részében van élet. Abban a misztikumban, mely kapocsként húz a két világon át, s fölé. Csak egyetlen anyagtalanság lehet igaz belőlem. Az a dimenzió, mely szemeimmel tesz fel kérdéseket, a vélt valóság illúzióját rombolva, hogy érzésben válaszoljon igazságokat abból a világból. Kérdéseket, amelyek túljutnak az üvegen, a vélt valóságon, illúziókon, némán, érzéssel, testetlenné vetkőztetve engem, hogy önmagában legyek én. Mégis miféle emberfelettiség bújik ki belém szemeimből? Miféle igazságot szolgál bennem a dimenzió kapuja? Miféle irreális valóság tesz inkompatibilissá önmagammal? 

/Dupladé-részlet/

....ott ült a régi faház romjai mellett bámulva mindazt, ami rég elveszett: a gyerekkora felhőtlen boldogságát. Mintha a sötétség és a köd, a fák között filmet vetített volna ki elé: Hallotta a barátai nevetését, látta a lovát, akin reményeivel együtt vágtázott- látta maga előtt, és olyan tisztán, mintha életet lehelt volna arcából az emlék- és a kutyáját, aki egyedüliként ismerte minden szomorúságát. Az is meghalt- milyen régen már...A paradoxon jelenség, miszerint szem előtt egy letűnt kor, és a kézzel fogható fényévnyi távolság... Eltelt az óta több mint tizenhat év, de úgy érezte, mintha érzelmei megragadtak volna azon a gyermeki és fejletlen szinten, mint mikor legelőször megtudta, milyen érzés is az a bánat. Az érzelmek talán immunisak a fejlődésre? Akkor jött ki ide először- mégis akkor még –visszagondolva- az a bánat milyen egy boldog bánat volt. Persze akkor még ezt nem tudhatta, -hisz vakította szemei világát a szomorúság fekete terhe - ahogyan azt sem, hogy a mostani bánata is valójában szintén egy gyönyörű boldogság kulcsa, amiért épp a múlthéten fizette ki az utolsó fillért.

egymás táplálékaként szeressük egymást.
Fáradt lehetsz. Térj be egy pillanatra hozzám.
Ágyat bontok majd szemeimben, meglásd
hogy lehessek az, akit sosem várnál:
Tükröződj meg bennük-
vegyél el belőlem- s bomolj le jobban a ruhánál.

Szomjas vagyok. Szomjasabb a vágynál,
S elképzelem, ahogy előttem ott állsz
Míg Szempárban izzik el a pillantás...
mint az elejtett, ösztönös vadállat-
Kinek csendje kifürkészhetetlen,
Mégse moccan! és meg se rezzen.
Szorulva feszül élére benne az akarat
hogy olyannyira a testembe szomjazzalak,
mintha örökkévalósággá formálna az a pillanat-
Mintha halálra vonzana a tested csábító illata...
És érezném... orromban érezném a szagot-
meghalok ha egyet is beléd harapok.
A megfeszült a test átka, ereiben izzad a lélek,
és érzem ahogy szomjasabbá válok - Egészen és Érted.
Érted? és rettegek! Ez a mozdulatlanság-
melyikünk öli meg az egymást?
Vadul üldözni és ijedten futni- egyszerre,
élve kijutni, s végleg ott maradni kettesbe.
egy mozdulatlan pillantás dilemmája-
Ki lesz kinek az esti lakomája?
De mi, csak egymás táplálékaként szeressük egymást!
Magam bontom szemeidben, hogy az lehessek,-
akit sohasem várnál- erősebb leszek a szomjúságnál.
Elejtem magamat érted- míg szárnyat bontok lelkeden-
s testedet Istenhez közel emelem- légy te az, aki legyőz.
De azután.... érzem, hogy rögtön éhes leszek-
s mint főnixet a porból- Tudom, hogy Te felemeled....
Éhes... Éhes, de valami egészen másra-
Éhes...A Teljes összetartozásra.
S ez nem volna már a vadnak a vágya.
Lebomolna torkunkról a szorító lánc,
nem maradna harc, kisimulna belőlünk a ránc
Ágyat bontanék szemeimben- hogy az legyek,
akit sosem várnál-
Elvennél belőlem, s jobban lebomolnál a ruhánál.
Látnám a tiszta izzó magot - a tégedet
Szemed vad belsejében a tiszta lényeget.
Sebezhető volnál minden harapásnál-
S tisztábban ragyogó minden árnynál.
Nem fennéd rám többé a fogadat:
Más íz marná meg az ajkadat...
Lebontanád magadról a lélekharcot,
s megmutatnád talán az igazi arcod...
Tudnám- szemeim ágyat bontottak-
Tükröződsz bennük és Te pihensz.
S én, örökre magammal viszem.
Azzá válnék, akit sosem várnál-
Tisztább énje lennék az önmagadnál.
Akkor csillanna fel szememben az az éhség
Amely a kezdetektől, azóta is tép még...
Az, melyben nesztelen, s puhán levadásználak...
A vágy- hogy Téged megtartanálak...
-Magamnak. De úgy, hogy Te semmit se sejts,
S közben minden előzőt, kínozót, csak elfelejts.
Halkan érkeznék, mint alkonyatnak reggeli fátyla
melengetőn, hogy végtelenül nyúljunk el egymásba.
Az éj kéjes hajnala lüktetne a szív ütemére-
S nem tudnánk megmondani szívünknek
hol kezdődik az eleje, s egyáltalán van e vége.
Akkor jönnél csak rá igazán-
mikor már ki símúltak a vágy kócos ráncai,
s kitisztul szemednek legsötétebb vágyai
hogy úgy valljuk kettőnknek az egészét:
Mintha bennem te, s benned pedig én élnék.
Súlyos volna a felismerés némasága-
Csendre intene a sorsnak a vadásza:
Ha megölsz engem, azzal öllek meg téged.
Melyikünk ölte meg az Én-gem?
-megtorpannánk mind a ketten-
Súlyos volna és sűrű a felismerés:
Elestünk, s felemelkedtünk egészen nemessé-
hogy ne legyünk többé üldözöttek, sem vadak-
s összetartozzunk titokban Eggyé-
csak úgy, mint az Isteni szent alak.

Egymás táplálékaként szeretnénk egymást...
S azután? ...Vallanánk a legszebb vallást.
Én a Tiéd. S Te az enyém.
A szív tenyere- imára kulcsolná a két felét-
Míg az éj leple alatt, megszületne benne az a Szent-
mely oly bogozhatatlanul Egy volna, - s oly közeli Istenhez.

Sok ember azt mondja, két farkasa van, egy jó, egy rossz, és az győz, amelyiket eteti. Én kissé másképp látom és kezelem a dolgokat, másokat és önmagamat. Ha magamba nézek, látom magam egy kör közepén, kezemben egy lánctól függő farkassal. Én magam képviselem az Önuralmat, a társadalom által magamra húzott személyiséget, megjelenést, a farkasom pedig az Ösztöneimet, az egyéniségemet. A farkasomtól függ, elfogad-e, vagy sem. De nem úgy működöm, mint egy házőrző. Ha elfogadlak, hosszúra engedem a láncot. De ha a kutyám elutasít, és mégis besétálsz a körömbe hozzám, szorosra fogom a láncot, magam mellé zárva, átvéve az irányítást. És amikor odalépsz, hogy megsimogathasd a farkasomat, megismerhess, én leszek az, aki beléd harap. Roppant egyszerű rendszer, mégis bonyolult...Ellentétek világa ez....Ti olyan sokan hiszitek, hogy a Farkasom engem véd, hogy a kör egy szféra, amibe be kell férkőzni, hogy hozzám juthassatok. Pedig nem. Önuralommal álcázva dobom ki elétek magamat, mint csalit, és így mindenki, aki csak ezt tudja látni belőlem, aki csak "engem" képes látni, kihívásként kezel, belép a körbe, és elbuktatja önmagát. Nem értitek, hogy a kör nem szféra... A kör egy tér! És saját magatoktól veszitek el a lehetőséget, a teret, a helyzeteket a színtiszta ösztöneimmel együtt, mindazt, amit átlehet élni. Ha nincs tér, a kutyám, az egyéniségem nem tud megnyilvánulni, így csak azt kaphatjátok belőlem, amit messziről megláttatok, igazán megismerni soha nem fogtok. Nem vagyok rideg és zárkózott, csak nem értitek a rendszert. De nem is kell. Mert aki egy ilyen rendszeren nem lát át, az valójában engem sem látna. És nem vagyok buta, hogy életet mutassak vakok számára, nincs szükségem öngólokra. Ez egy ellentétesen működő rendszer, amit azért fejlesztettem ki, hogy ismeretség, közelkerülés és vele együtt megbántás nélkül hulljon ki mindenki, akire nincs szükségem, aki nem tudná értékelni a valódi értékeket. Nem kerül semmilyen erőfeszítésembe sem, mert magatokat szórjátok ki ebből a rendszerből. Ha ezt érted, akkor tudhatod azt is, hogy akinek látsz, az a hideg önuralom, amivel azonosítasz, nem más, mint egy tükörválasz nektek, magatokról. Ez pedig nem én vagyok, tévedés ilyennek azonosítani. Kevesen vagytok ti, akik ha egy madárral akartok szárnyalni, nem kalitkaként működtök, hanem ösztönösen váltok égbolttá...Kevesen látjátok ti, mi a valódi érték. Aki érti ezt a rendszert, azok a közös élmények lehetőségét látja meg bennem, és nem engem próbál tördelni taktikákkal, mintha valami dió lennék. Akik értenek, azok számára nem én válok fontossá, hanem az élmények...csak egy eszköz vagyok önmagam kifejezéséhez, helyzetekhez...az élethez járulok hozzá, amennyiben nem tapossák el annak lehetőségét. Ha képes vagy látni, és megérteni, többé nem megkaparintani akarsz, hanem csak velem mozogni, ahhoz pedig nem kell semmiféle taktika, nem kell "feltörni". Ezért buktok ti el az első pillanatban, amint megérzi a farkasom a kihívás szagát bennetek. Kezelhetném titokként a hozzám vezető utat, de akiben van hajlamosság birtoklásra, úgysem tudja ránevelni a szemét látásra, ha vakként született. És csak sajnálni tudom, hogy zárkózottnak láttok...Ezért mondom én nektek, mikor kérdezitek, ki vagyok, hogy attól függ, te ki vagy. Ezért függ az, hogy én milyen vagyok, hogy te milyen vagy. Mondatjuk, hogy nekem is két farkasom van, jó és rossz, annyi különbséggel, hogy a farkasaimat nem én etetem, hanem ti. És ezért nem bánom soha a tetteimet, legyenek jók, vagy rosszak, ezért nem érdekel, milyennek láttok, utálatosnak, vagy olyannak, amilyen vagyok, mert mindez nem engem minősít, hanem titeket. Ez nem engem ír le, hanem a ti közelítéseitek módjának reakciója. Olyan ez, mint a mágnes...Amelyiket vonzod, azt ismerheted meg, a másikat eltaszítva. Pontosan azt kapjátok, amit érdemeltek... Tőletek függ. Lehetek ilyen, lehetek olyan, de ne felettem ítélkezzetek, ne engem hibáztassatok, vagy csodáljatok, hanem magatokat. Ahová lépsz, oda érkezel.