Queenie

Hányni kezdtem a vért,

melyet oly sokat öklendeztem...

Kaparta évek óta a torkomat

és vágytam hogy utólag a szókat

úgy írhassam le,

mint "végre túl vagyok rajta"

és hogy költhessem a pénzem

szeretet teljes koszorúra.

Mert mostmár lehet szeretni,

mostmár lehet szenvedni

Úgy, hogy senki nem kövez érte,

miért hullassz éppen most!! Te?? -Térdre!

Így jobb- ezt súgja az ész,

Hisz előbb utóbb minden elenyész-

és ami elmúlt, azon már nem nevetünk-

legyen az bárki gyásza:

a fájdalom szemébe sohasem köpünk!

Milyen szent, tiszta és nemes a törvény!

Nincs ebben semmi önkény.

És enyém lett ami sosem lehetett

és veled lehet, amit a jövő eltemet-

Mi ez ha nem boldogság?

Apja lánya- makrancos okosság.

És akartam, és változást akartam,

a lelkemből kikapartam

minden szépet, hogy megértsem

miért is jó ez így,

hogy szívből kívánhassam a múlt

tisztára színezett igazát

És végre! A taknyom meg a nyálam-

most végre egybe folyt-

végre- hisz neked jó ez így!

orromból is meg a számból:

vajon ki birja gyomorral a vas szagát

egy koszos vödörbe felmosni

mint azok a szent hóhérok

akik gonozták a lelked baját?

Ki ne mondd, hogy Szent jó anyád.

Marja sóját orromnak a vér-

boldogság, temetés, temetés.

Megírtam, és úgy lett

Az írás, teremtés-

Megírom, és új lesz.

Boldogság, temetés..

A fájdalom a boldogság halála;

-fájdalmas halál mely ihletet szül,

megérinti- és az önkétlen megfeszül!

Lenyűgöző!

Az alkotó istent keresve örül,

mert önmagát gyújthatja lángra

hogy eltaláljon hozzá a sötétben

Egy magasabb rendű remény!

na az majd mindent megold és elintéz!

Féregből is a polinéz!*

Hát ennyire pusztulnia kell a réginek,

hogy valami új vegye el a kezdetét-

annak, hol még nem is volt érdemelt a vég?

Ki akarta? mert nem én

én aztán újra sem kezdeném,

de ugyan, megsem kérdezem,

Hisz! Az évek hozzászoktatták a két kezem!

gyűrjék, csak gyűrjék roboton a munkát

ami alatt elviseli az időnek a súlyát.

Megszoktuk, megszokhattuk volna már;

Kéreg nő a kézre, fátyol a szemfedőre-

ugye, nem is érezted!

Szomjas voltál, de sosem éhes-

mondd meg, most miért vagy olyan mérges?

Hát nem csodás a gépezet?

Ott voltam és fogtam a két kezed!

Milyen erősen voltál gyenge!

Majd kiugrok, olyan egészség

válik bennem erőssé,

mégis én csuklottam a porba előtted.

Te meg a temetésed előtt remegtél

legnagyobb erődben-

ilyet még te sem ismertél.

Fizika és materia,

metafizika, isten- mind és mindenki-

te itt vagy, és megsem merem kérdezni

hogy én hol vagyok?

szarul formálták az agyagot!

Borda, könnyek, meg a költészet itala,

egy két reménynyi jóslat, meg pár üvegfiola....

nem rólam szól, és mégis rólam szól ez az egész

Tudod, a te fájdalmad,

bennem meg a megélt és a regény.

Világ életedben erős voltál-

És még holtad napján is erősebb voltál a lánynál-

Büszkébb vagy talán a térdnél

amelyet nekem kellett letérdepeljek

kukoricán az istenek előtt?

ne légy- csak ha a fejem benőtt-

és ha azon múlik, hogyan viselem a fájdalmat....;

Örök gyermek lelki szemeid előtt.

Idézem, igézem,

utolsó pillanatod gyászát-

és nem tudlak, nem bírlak

gyengének látni, haldoklónak,

elesett vad lónak,

Sebzett bivalynak, kinek halálát

Durga cselezi ki mindenek előtt.

Hogy láthatnám?

hisz hiroshima kézfogásunkban ledőlt.

.

csak ne kezdenék el folyton folyvást

saját gondolataimtól vért hányni

mindenre és mindenre átkozottul,

amiben te nem lehetsz.

olyan fájdalmas volt- elnémultam,

és hirtelen torkik csordultam a szavakban.

Mint villanyütés az emberi húst

megégetett, és meghúzta azt a húrt,

amelyben végleg elpattannak az idegek;

most futok és egyszerre ligehek:

ez volt melyre a lelkem vágyott:

A fájdalom dühe a fantáziával hágott.

Apró érintés- mindenem összerezdült

Nagy erőt rejtettek a mozdulatok!

Elnyerte a hódolatot.

Mégis most józannak kell maradnom,

És elkell azt szavalnom

a jövő nemzedékének:

Ez az a szellemi erő, amit megkell leljünk-

hogy új és Új fejezetet kezdjünk!

A fájdalom nemes nagysága...

Bőrbe égett szöveggyűjtemény.

Elültetted hamvaidban a magot:

majd én kivirágoztatom!

Ez a béke, ez a vigasz,

sírodról meg majd túlfolyik a megdermedt viasz.

A fájdalom te vagy, én pedig a kamat:

Liliom nő a pálma alatt.

Ez maradt.

Mi más maradt?

Még mindig ömlik a szívből a vér:

És még mindig nem elég

kit érdekel a remény?

a sebeim nem olyan mély- mitől elvéreznék?

Olyan erősnek neveltél-

megteremtettél:

sztalker? ugyan!

ez igazán nehéz regény.

megkell emészd, hogy megértsd!

hánytass tovább, mi kell még?

Egyszer túl áradja majd önmagát:

S akkor kineveted benne a halált!

Fogadalom, így akarom,

dac és jólsatra kávézacc:

vajúdik az a meszes-véres Szabadság

amelyre mondják: már majdnem boldogság.

Nézd milyen érdekes:

míg képzeletben fogom a két kezed,

és nem bírod kinyitni a szemed,

de látod milyen érdekes?

A fantázia egy véres kezű

erkölcstelen bűnös!

olyan merész, hogy

mind a ketten együtt, te meg én-

ami az enyém, meg a tiéd:

és ez mégis merészebb mindenkinél!

Ugye, hogy ez alkotás?

nem rest átírni a szabályt!

Nevetni képes a fájdalmon

átküzdi magát az óceánon

és megfogalmaz mindent szépre

egy örökéletű regénybe.

Irjak mindent én is szépre?

halhatatlan meseszép regénybe?

Hát tudd meg, hogy nem fogok,

és mindent a földön túl is elátkozok.

Mert danse macabre- a fantázia valódi arca

Danse macabre- a lelkeink túlélő harca:

mely felülírja a halált:

Ez alkotás utáni bosszúvágy.

Te mondd meg, hogy miért!

Meg ne szólalj, az istenért!

Hisz tudom mit felelnél...:

Emlékül; egy Fekete Liliomért.

(Polinéz féreg egy könyvnem létezett, amit egy orvosnak álcázott ((önmagát)) gyilkos talált ki mint létező betegséget, hogy a gazdag áldozatát "gyógyszerrel"=méreggel kezelhesse....megmentve a pénzétől, khm minden bajától.)

Távoli csillag vagy már fenn az égen

Magamban őriztelek nem oly régen.

Elhagytál engem, én pici angyalom

Isten vigyáz rád- magam vigasztalom.

Nem láthatlak én már téged sohasem

Álmaimban mosolyodat képzelem...

Te voltál testemnek apró kis gyöngye

Érted hullik lelkemnek ezer könnye.

Szerettél, s olyan nagyon szerettelek 

"Mustárt! Még több mustárt!" úgy nevettelek..

Szívem megszakad, a mindenem lettél

Harcoltál nagyon, s végül elengedtél.

Már nem őrizhetlek továbbra téged

csak éj-fekete szívemben -emléked.