Queenie

(szerkesztés alatt)

Nem tudom miféle húsból leszek
s milyen a mag, melyet belém hintett a sorsom,
de talán oly átkozott lesz az alak,
hogy arcom majd könnyeiben mosdom,
Vagy tán vért is fog még magából kiokádni
a szívem, a lelkem, meg a gyomrom,
hogy sebzettre mart torokkal ontsam
magamból a hitványak szép szavú életét?-
Csak győzzem, 
mert lehet, hogy erős ököllel fog nevelni,
hisz kell hogy alakítsanak valamivé!
s lehet, hogy sok idő után simítani fog majd
és suttog, és vígasztal, hogy tudjam;
eltévedt lelkek otthona ez.
- Ki tudja mi vár; -én már rég nem szédülök.
S bár nem kívánok végzetembe könnyűt-
mégis mindig mozog a gondolat
hogy alkalom adtán rosszat jónak kívánjak,
Hogy vad, s farkas szívemet ölelje fel ez a világ.
Mert akkor egészen részeggé tenne magának a lét;
Hisz mennyi vadnak volt ez a burjánzó erdő
olyan otthon, mely magába gyűjtötte a veszetteket...
S mikor nyugodt álmokat élek,
hogy nem keserít többé vándorságom lába éle
mely tüzes szemeimnek nehézségeiből 
különlegességet mos ki végül a világra-
felébreszt bennem a hontalanság: 
Nekem ez a szabadság az alkotóm,
s jellemem elburjánzott, vadhúsú végzete!
Nem lehetek, ki csupán fekszik a sors avarában,
s elsüllyedve visel minden taposást,
Olyan, akit vére halni sem ítéltetett méltón,
Nekem annak kell lennem, aki tapos, 
mikor éppen menekít a bujdosás.
Uralnom kell erdőt, alkotnom, s körbe fognom,
Ki kell nevelnem a szívemből egy sötét éjszakát
hisz életem akár a jó ima; - Nekem építenem kell!
Ajándéknak kellene vélnem az átkot talán?
S hogy építek- látom, valóm nekem ez az otthon;
Nehéz a kivetett, s a száműzött sors,
mégis kiváltság, s csupán jellemnek adható-
kit szántak az Istenek valamivé. 
A szabadság nem való akárkinek:
Az Istenek kegyeltje mindég szenved
Félem hát a nyugalmat,
Hisz mindég akkor izzik bennem az acél, 
mindég akkor kell hogy dolgozz, mikor aludnék!
Veszett, eltévedt, s alkotó a lélek- 
Hát nem olyan, mintha máris illenék?
Rejtélyes erdőkben borulva térdre,
Kívánok mindent, akár az éhes farkas;
Kívánok nehezet, s kívánok könnyelműt
Tanulni szeretnék, de mégis fáradt vagyok.
Talán jóváteszi a jellem terhe amit okoz, 
s a sorsom faragta fámban 
a gyökererek méyre vernek szálakat,
s acélos fonákjai hordozhatnak még virágot
- mely még lehet előttem kiváltság, amelyért küzdök.
Talán....Talán.
Talán lehet otthona még a szívnek, 
mely olyan szeszélyes, akárha Marson nyúlna a tenger,
Idegen, furcsa, abszurd és különleges-
Nem is rossz a vörös meg a kék-
Meleg, ambivalens ridegség,
Akár Ásotthalom szürke erdeiben a vörösesség.
-ez vagyok én!.. s mégis sokak számára
idegen bolygón csak egy elszórt helység...
Érthetetlen, kiváló, s nem idevaló,
Mégis komplex, s egyet alkotó.
Büszke bennem a látás;
Mint ki önmagával sem fér össze
Titkokat hordozok, s már fáj a lélek-
mennyi vért fogok még hányni!
Magam nem sajnálom, hisz leszek valamivé-...
Apám nem hitványra nevelt!
Borulok titkon Istenek misztikuma elé,
Hogy belém marjon mélyre a remény:
Itt olyan szívek éltek, akárha enyém,
s a holtak lelkeit az erdő suttogja még-
Nem hiába élték önmaguk nehezét,
volt értelme legendás sorsaiknak!
S hogy engem is így rabul ejtett:
- Hát nem lehetek én itt egyedül 
s ilyen veszett mintha kóbor, korcs kutya volnék-
kell lennie értelemnek, mi kidolgoz engem magának.
Bevallom- Néha Istenek elé borulok:
-Vannak olyan bonyolut borultak, mint elmém,
S ilyenkor az az abszurd is elérhető: 
hogy még engem érinthet s érthet is-
S talán csupán önmagukból okulok-
hogy lehet még tanítása fájdalmaimnak
Hisz nincs ki ismerné csavaros gondolataik menetét.
Nem félem hát a barbár szívet akkor sem,
Ha felveti kérdéseit arcaim vésett vonása;
-Magam sem ismerem minden alakját
Idegen vagyok még magamnak is,
mégis szeretnek, pedig- ezer bennem az arc,
S egészen agyon zabolázott az az ezerarcú szív
melybe sűrűn harap bele a szabadság szenvedélye;
Nem kellene szeszélyes vadságát szelíditeni
Hogy illjen valahová?
Akkor az nem volnék már én-
S Elbuknék a sors rejtélyétől, mely különlegesre alkot... 
Bár ismerném a rendszert-
Nem tudom, miféle az anyag, mely magára formál:
-hinni kell! 
Egészen a Mindenben, s leginkább
A társas magányt kellene hazudni,
-Mert mind, ki erre ítéltetett,
Összefonva, boldogan nem élhet!
hisz mi volna mi szürkét ver 
a kiszáradt fáknak szilárd erejébe? 
Csak a magány adhat erőt
S engem csak a borda csontja ölelhet.
végtelenül körbe, akár az erdők messzesége.
Csont és vér! -Magam másképp látom
De ez a kép sem idegen- misztikum és acél!
Én ne szorulnék ugyanerre? -Nem találom.
S sajog már a térd, sok borulástól
mely érteni vágyja sorsait a hatalomnak, 
Hogy kell lenni oknak, mely célból verdesi falait,
Akár köveknek halmozott serege
Mely bele az életbe sziklaként fekszik
Hogy sorsát hordozza az ideje.
S hogy a tengernek mozgó mélyében,
lesz e, ki ágyat bont a szemben,
s lesz a léleknek lélekmélye
mely beleölel, s eltemeti erőit a szikláknak?
Bár tudnám; Álmodnék, alkotnék, szeretnék-
De talán nem is kívánom, csak érdes felszínét, 
Hogy jó volna néha önmagam
nem csak a tükör ezüstjében találnom...
Az erdő suttog, és vígasztal:
-Eltévedt lelkek otthona ez.
Ásotthalom...Ágyat bont a szemben:
Hisz mennyi vadnak volt ez az erdő
barbár szívű szabadság, 
mely magába gyűjtötte a veszetteket...
Csont és vér, misztikum és acél!
S engem az erdő csontja egyre ölel,
Ural magának, alkot, és körbe fog,
Míg kinevel belőlem egy sötét éjszakát:
a holtak története viszhangzik még-
S bár az Isten kegyeltje szenved mindég 
én már kissé szédülök,
- hisz Tudom, Valami vár; - s 
egészen részeggé tesz a lét;
Mert lesz, ami kidolgoz magának,
Lesz még ami egyedül, de csak az enyém!
S én hagyom, hogy az erdő száműzzön,
S fetűzze szívemben a reményt 
-Győzni kell, mert bár nem tudom, mily mag
melyet sorsom utamba ezutánra hintett,
hinni kell, hogy írni fogja életének
rejtélyre nemzett történetét
melyet a múltból is az erdő mélyében
hallani most, rég, s örökre még
S részegít, hogy mennyi vért fogok még hányni,
Mert jövőm magára fogja szabni
múltjának kiválasztott terhű ősét!
S már orromnak csavarja sóját a vér:
Hallani fogják sorsomat: 
Most, Rég, s Örökre MÉG!!

Versbe írom magam, elmondom nektek, ki vagyok,
Hogyan fejlődtek ki bennem személyiség-magok.
Honnan indultam, milyen voltam és milyen lettem,
Hosszú, küzdelmes évekből miként építkeztem.
Ösztönöknek éltem, színtiszta pillanatoknak,
Mindent az intuíció vezérelt, s hajszoltam.
És erősebb volt nálam, a megfeszült akarat,
Így közben sokszor megsértettem; saját magamat.
Olyan dolgokkal próbáltam küzdeni, egyedül,
Amihez gyenge voltam, elárulom; legbelül.
De akartam, akkor is, ha éreztem; elbukok,
Hajtottam büszkén, remélve, egyszer tovább jutok.
Elhitettem magammal; bármire képes vagyok,
Csak rá kell jönnöm, hogy érjem el, amit akarok.
Ami bennem rejlett, felszínre akartam hozni,
De őszintén, hűen; nem akartam megváltozni.
Sosem izgattak mások, a gondolataik sem,
Egy dolog számított csak; önmagamat megértsem.
Megtanulni, hogy a tetteim ne vegyem zokon,
Szabályozni, uralni magam, s az akaratom.
Mert az én szívem sosem tudott türelmes lenni,
Ezért vallottam kudarcot, de volt erőm menni.
Annyi minden vágott keményen földhöz, egyszerre,
Annyi fájdalom volt bennem, mint nem sok emberbe.
Nagyon sokszor alázott meg az életem malma,
Sírni sem tudtam, akkora volt szívem fájdalma.
Volt, amikor azt mondtam, elég, tovább nem bírom,
Önmagammal ezt a harcot én hiába vívom.
Pontosan tudtam, mivé fog idővel formálni,
Ez motivált, hogy ki tudjam az utamat járni.
Így őszintén, örültem titkon, valahol mélyen,
Csak egyet nem tudtam elviselni, nőként, szégyent.
Az erkölcs fontosabb volt, a személyes méltóság,
Így elzártam magam, -szentimentális valóság.
Túl sok következménnyel járt minden, amit tettem,
S nem bírtam el, személyiségem okozta terhem.
Hogy tökélyre fejleszthessem képességeimet,
Láttam, el kell engednem az ítéleteimet.
Nem éltem, elkülönültem, semmit nem csináltam,
Folyton agyaltam, elemeztem, analizáltam.
Egész életemre szélsőségességet vontam,
Mindent elkülönítettem, ketté választottam.
Sikeresen felépítettem egy védő-várat,
De ne hidd, hogy ezért nem fizettem komoly árat!
Nem tudtam lerombolni, hiába is próbáltam,
Teljesen hozzám nőtt, és érzéketlenné váltam.
Nem éreztem semmit, sem fájdalmat, sem szerelmet,
Bár megértettem már magam...de ez felemésztett!
Nem értettem a világot, sem a társadalmat,
Idegenné vált; apránként hagytam el szobámat.
Nem volt könnyű ám, újra szocializálódni,
Ebbe a zavaros világba visszarázkódni.
De sikerült, és úgy, hogy magamhoz hű maradtam,
Nem változtam, személyiségem magján faragtam.
Kötöttem magammal elvi kompromisszumokat,
Így megtaláltam két világ közt, az aranyutat.
De, hogy ide jutottam, összeteszem két kezem,
Hogy így felépítettem hedonista életem.
Nem kell hogy megértsétek, mi az, amit elértem,
Önmagamnak elégtételt tettem, megelégszem.
S volt életemnek "mélypontja", az határozott meg,
De utólag, csak így hívom; Vihar előtti csend.

https://www.youtube.com/watch?v=JLf9q36UsBk !!!!!!!!!!!!

Kelj fel arcodból, vesd le a ruhád
Idő porában meztelen sétálj
Hiszen az élet hamuba borul
S akkor a rongyod lelkedre szorul 
Tán voltál volna meztelen, pőre
Levetkőztél volna kis időre
S hogy mit ér az ember ruha nélkül?
Majdan mind megtudjuk egyszer, végül 
Legyél szikla, hóval takarózzál!
De csinálok bele hóangyalkát...
Lehet fázom, és égni fog a fagy
De a kavics a folyóban marad!
Zárd be az ajtód! Bújj be a házba!
Mondd! Hogyan tudsz élni elvbe zárva?
Madárnak ezre az egekbe száll
Vas kalitkában haldokló madár... 
Szállj fel az égre! Gyújtsd fel a házad!
Rombold le porig börtönöd, s várad!
Hisz mit ér a halál élet nélkül?
Késő megtudni öregen, vénül...