Queenie

Hogy megértsük az ember mivoltát és annak isteni természetét, mindenféleképp meg kell őt nyúzni mindenféle emberi konvekcionális elemtől. Leginkább azt a hártyát kell lenyúzni a tudatról elsősorban, melyet az ébernek észlelt elmében erkölcsként s társadalmi formaként, amolyan morális korlátként állít fel a psziché a neurotikus meghasadás védelmében. Azonban, ha teljes mértékben ismerni akarjuk az ember természetének lényegét, felül kell emelkednünk minden vélt normalitástól, -hiszen ember emberről nem alkothat-s az elme korlátait meg kell ölnünk, a fejlődés érdekében. Ez azt jelenti, hogy barbarizálni kell magunkat az erőfeszítések által, amelyek erőszak révén- intuitív sokkolás reflekciójaként- aktivizálni képesek a komplexusok ingerküszöbét: mondhatni elmeállapotunk eddig normálisnak tartott állapotát be kell áldoznunk a társadalmi pozíciót tekintve; tehát bármilyen áron el kell érnünk azt az állapotot, amely képes félrelökni magát az embert, s annak minden eszközét, hogy a tudattalan megnyilvánulhasson az eszköz általi formációkban. (Korábban -mondhatjuk majdnem szó szerint- erre szolgáltak a rítusok, amellett, hogy a bűntudatot egyetemesítették és szentesítették egy transzcendens tapasztalat által, s funkcionáltak öngyógyító jelenségeként a tudattalan, a tudat, az elme és a psziché különálló világainak határain.)
Az ősi civilizációk- azok a nyílt intuitív- elme szintjén ösztönös megnyilvánulások,- amelyek a mai társadalomban abszolút hanyatlónak vannak értelmeztetve és szimbolizáltatva- (u.i.: Szándékosan! Ezzel az eszközzel élve olyan neurotikus állapotot idézhetünk elő akarva, amellyel a szellem állapota tudatmódosítással azonosul, tehát a manipulációnak méltányosan kedvező környezetet teremt, valamint észre nem vehető bogarak kedvező helyéül szimpatizál az emberben az eredő önzőség, csak jelen esetben negatívként telítve, valamint torzított jelentéssel asszociálva....) - az ősi civilizációk - közelebb álltak ahhoz a természetes ellentéthez, melyet a mai kor modernizációja már morális kérdésből adódóan nem hajlandó felismerni és beismerni. Bűnnek érzi önmagát. Bűnnek érzi azt a folyamatot, amelynek útján megismerhetné azt, hogy eredetét tekintve ki ő és milyen a természete. (Következtetésképp hibás a jó-ról, valamint a rossz-ról alkotott fantáziavilága általi képi dekódolása, s megállapítása is melynek gyökere az önvalótól való félelem.)
Ebből a tényszerű jelenség-állapotból feltekintve tisztán láthatjuk és felismerhetjük, hogy a szépség, a shíva és sakti emocionális bindu képe, centrum, valamint a fenséges érzete és az elszörnyülködés jelenléte egységként értelmezhetően jár kéz a kézben: Olyan jelenség tapasztalata ez, mikor az ember olyan határvonalon és küszöbön áll , ahol megismerhet egy jelenséget annak teljes lényegi mivoltában, mondhatni eredő-isteni lényegében. Ez a hatás! Ez az egység! Ez az az érzéklet, amely hatalma alá gyűri a materiális fizika határait- valamint ellentétében, és eredményeképp önmaga paradoxonában legyűri a materiális formáját, s mindazonáltal- ez az energetikai megnyilvánulás a psziché számára egy olyan felfoghatatlan surlódás, hol egy extázisszerű állapotban letekinti a az érzet a formaiságot, (metafizikai objektíven keresztül tekinti a materiális embert, mely nem több, ebből a szempontból nézve, mint egy metafora) s képzi érzékben felettébbvalónak az elmében önnön érzetét, hogy a receptorok által érzékelt meghökkentség elszörnyültséggel, valamint fenségesség ellentétével próbálja "valósággá" alkotni -metaforikusan önvalóját. Így azonosítja a psziché a metaforát- de az elme korlátozottsága okán képtelen emberi pszichével analizálni a jelenség tudattalan mivoltát, s ennek következménye ez a kettős és szélsőséges érzés hol az ambivalencia egysége abszurdan és szürreális módon megnyilvánul az elmében!! A jelenség háttéranyaga az, hogy a tudattalan érzékeivel, komplexusaival, (akár a lélek polipja- s annak szerteágazó csápjai, csak úgy mint az elme idegsejtjei , inzultusban, ) érzékeli a tiszta intuíció általi elektromosságba került valóságot- míg az elme ezt képtelen felfogni. Ugyanakkor ez nem holmi hiányosságként azonosítható, hanem a lélek immunrendszereként, amely önkéntlenül védekezik s kötelességének érzi azt a tényt, hogy funkcióját tekintve demagóg törvénye dekódolni a tudhatatlan elektromosságot, amely villanásszerűen alkotja meg az emberben az érzéklet szimbolikus képét. A mai ember azonban az érzékletet alábecsüli: ez a pillanat nem holmi fantázia, legalábbis nem konyhanyelven vett fantázia. Ez a momentum egy "odi profanum vulgus et arceo" címszóval leírható jelenség.
Tehát a tudattalan nem hajlandósult megnyilvánulni annak az elmei állapotnak, amely ezen a ponton nem emelkedett felül állapotában, Viszont!! míg – a tudattalan, akár a szem, amely ösztönszerű reflexként megalkot az elmében egy fantázia által megvalósulható metaforikus formátumot a jelentésvilág eszközeiben- megalkot egy tudattalan idegsejtjei által érzékelt elektromos rezgéseiből fakadó szimbólumot, mely egy a fantáziában azonosuló, materiális szinten értelmezhető kép. Ezt nevezzük asszociációnak. Sarkítással egy mandala. Akár tudatos, akár tudattalan- Viszont a jelenkor elsőrendű problémája az, mind metafizikailag, mind pszichológiailag, hogy a mai civilizáció számára az asszociáció a tény, s az eredő, míg a természet rendje szerint -amelyet a mai ember bűnnek érez felismerni- ez nem több, mint következmény.
Tekinthetjük ezt társadalmi ferdítésnek és önkényes lustaságnak egyaránt, mindazonáltal a lényegen nem változtat- az extázis olyan formáját ölti magára a jelen kor jelentésvilága, hol kívülállóként tud csak azonosulni egy olyan ölvalójával, amellyel szeretne, de képtelen azonosulni, amelyet érzékel, de nem ő, amely él benne, de elméjében nem hajlandó éltetni, hisz szimbólumaiban módosított és eltérettetett, amelyet remél, de nem mer látni: amely olyan valaki, akiről tudja, hogy él, de megöltek már réges-régen őbenne és erről nem hajlandó tudomást szerezni akkor sem, ha az áldozatot más ölte meg, mégis gyilkossá válik cinkosságával. Ezt semmiért sem hajlandó felismerni: Itt érhető tetten a lustaság szenvedélye amely a mai korban szenzációs élvezetként van jelen a társadalom néplelkében. Miért is akarná felismerni önnön természetét? hisz a tudat is épp úgy megölné őt azáltal, hogy kiemelné őt az elme morálisan leírt normál állapotából. A tudatlanságból.

Szeretni engem hálátlan feladat,
S néha arcomon a csúf gondolatok
összegyűrik majd szép világodat,
Ahogy egy sötét éjszakán tud
összegubózni a valóság a fotelbe:
Az árnyék sötétje betakarja,
s félhomályával torzítja élét...
llyen, amikor te szeretsz:
szebb a napjaim nehezénél.
De engem nehéz feladat szeretni;
Lesz, hogy minden áldott reggeled
azzal tölti majd el kávéspoharát,
hogy tágas, gótikus galériánk
falairól kiválaszd, s leemeld azt az énemet,
akit Ma megfest neked a hangulatom.
De a legnehezebb akkor lesz,
ha körbefog magának a művészet
és torkomnál fojt meg az alkotás!
Elborzadnak bennem akkor a színek:
S felemeli a testemet egy óceán...
Megszürkülök akkor szemeidben,
majd görcsös misztikum leszek,
hogy megfejthesd hirtelen
festménybe zárt szerelmemet.
Ha túl kopár körülöttem
a táj:
életre kelti bennem a sattyadt fantáziát:
Ne szeress hát!
Had faggassam magamban azt a látomást,
Hogy talán azért szeretsz, mert még
mindig nem tudjuk ki vagyok,
s lefoglal elmédben a sok kép,
Amit szemeid tágas termében
önmagamról szana-széthagyok:
Mikor prédája leszek a fájdalmaknak,
és a szörnyű kéj mozgat, a kattant látomás....
Ujjaim között fegyverként a lelkem,
s isten kontúrja szemem előtt felmereng:
hogy legyőzzem saját magamat,
de a titok, hogy őt sosem írhatom meg,
lelkemnek sötét és súlyos tartalmat ad:
Le kell győznöm emberi mivoltomat!

Meg kell olykor értenie, annak,
aki engem akar szeretni:
Rongy vagyok ha nem alkotok;
ezért élek és ezerszer meghalok,
és súlyos elmémből diadalmasan feltámadok:...
Majd azután a szörnyen keserves éj után
összefűzöm magunkban az összetartozást.

Bontva rólam magamat, puha léptekkel,
Fesztelenre vetkőztetett tiszta lélekkel,
Zuhantam, nyers szívű szerelemmel belé,
Így lett a Szabadság nevű világegyetem, 
Korlátlanul, az enyém.

De a szabadság sem gátolhat, 
Engem, Semmiben,
Tehát a független lét sem köt, -Maradjunk-
Ennyiben.

Hiányzik az a kislány, 
ki valaha voltam
Nem ismerem, mégis,
egykoron én voltam.
Ő más, mint én, 
ő nem volt ilyen
Ritkán szólt nyersen,
Leginkább szelíden.
Mindig nevetett, 
ahogy most én is,
De másképp tette, 
valahogyan mégis.
Az arca…
olyan tiszta tükör volt
Az ő pici szívének, 
S most, a tükörben,
Szemeimben látom még, 
s magam is, az ő irigyének.
Az én arcomat,
már az ő jövője formálja,
Acélozott vonásokká 
s vadszívű önuralommá
-Nem volt a világ büszke szolgája.
Olyan nyílt volt...
az egész világ felé.
S meg sem fordult, naiv fejében,
Hogy térdre kényszeríthetné.
De az én arcomat már 
szegezi az ő jövője.
S alig látom már magamat
abba a ronda tükörbe.
Csak a világot, 
mely évek óta nehezít,
Mely azt a kislányt is, 
velem könnyűn elfeledteti.
Ő nem akart megfelelni, 
önmagának, ahogyan én, 
szívtelenül, ebben a világban… 
Ő csak olyan könnyedén.
Lépéseit...A szíve vitte,
S akkor látott, hogyha hitte.
Az én lépéseimben
Már a következményt látom,
S akkor hiszem, hogyha előbb látom.
Én már tudom, ez a világ,
mennyi mindenre képes,
De mégis....
Milyen keveset tudok én,
ő hozzá képest!
Hiányzik az a kislány...
ki valaha én voltam.
De talán valahol él még,
Tudjátok, szívem Helyén, a porban.

Ha szeretnék, érezném szívem...
De rég éreztem azt, hogy dobog!
Oly' igazán vöröslő színben,
Mikor az idő csak vánszorog.
Mikor köd omlik szemem elé,
s csillogó szemeimmel látva,
Remegő lépteimmel, felé,
Részegen és megbabonázva.
De rég éreztem ártatlanul
magamat, tiszta szerelemtől,
olyan nagyon gyámoltalanul,
Messze, távol az értelemtől.
De már minden olyan szennyezett,
Hazug, képmutató sok álca...
De régi érzést, szív nem feled
Tudok tán' várni, a csodára.
Arra a kislányos érzésre,
Amikor elhiszed a mesét,
Amíg még hallgatsz szívverésre,
S nem látod, hazudó szemét.
Nem akarok én felnőtt lenni,
Aki már átlát a Mindenen,
Folyton tovább és tovább menni,
Olyan, aki soha nem pihen.