Queenie

Egyszer végre egymagam leszek

És Leveszem a polcról szépen lassan

Az összes  az emlekeinket.

De még nem tartok ott.

Csak a negyede. Maximum a fele.

Aztán elborzadok.

Tiltakozom.

Nem lehet.

És az emlék eleje az utolsó.

Egy örök körforgás.

Vissza az elejére.

A vége nem lehet a vége.

Leszakadt a léped.

A húsok, az álmok, a darabok.

Meghaltál. Megszakadok.

Szenvedtél? Az emlék eleje. 

Meglátlak.

Ravasz vagy és mosolyogsz.

Össze futnak a síkok.

Szenvedsz és könyörögsz,

Nem segítenek. Barátok.

2 tonna a melleden.

Szerettél? Rám nevetsz.

Sose jönnek érted.

Sose volt ilyen nehéz a légvétel.

Az autó, a kereke, egész súlya a testeden.

Almodban megkeresel.

Oszd meg a fájdalmam, egyedül nem bírom.

Eméssz meg. Vegyél fel.

Felébredek.....

Egyszer Domi, egymagam leszek.

Megbeszéljük, ígérem.

Megbeszéljük. Ne menj el.

Megemésztelek, ahogy kérted.

Kit kérdezzek, hogy megtudjam?

Hol a pont, hol a vessző,

Örök a kérdőjel? Én kétlem.

Vettem egy új kabátot, szép csizmát,

Sapkát és sálat is keresek.

Hajat mostam, szép vagyok,

Makulátlan, büszke vagy rám?

A te temetésed.

"Legszebb a menyasszony".

Mit gondolsz, szép vagyok?

Van nálam szebb?

A húsok, az álmok, a tested,

Az autó.

A telefon megbolondul, hogy rólad írnék,

A fényfuzer leesik a kepkeretről.

Szóval...ugye azt mondod, nem pont,

Nem kérdőjel?

Vesszőt hoz a jelenléted?

Kik voltunk egymásnak? Te sem érted.

Az emlékeink. 

Kevesek. Rövidek. Cska az eleje.

A közepére megijedek.

Még te is itt vagy és te sem engedsz.

Legyenek szépek az álmaid.

Mik voltak velem a vágyaid?

Egyszer talán írok rólad,

Valamikor, amikor szavakká leszel.

Örök kép vagy. 

Talán egyszer elmondom a titkaikat neked.

Akkor, megkérlek....

És megkérlek, hogy senki mást ne szeress.

De Most nem jött össze. Csak egy fejezet jutott.

Szép volt. Szerettelek. Ez volt az ára? 

 Könnyű legyen az álmod.

Veled leszek. Megemésszetlek.

Segítek neked.

Maradj itt kicsit, de csak ha szerettél. 

Istenem... húsz évet éltél, 

És örökre elmentél.

A húsok, az álmok.

Az autó.

https://m.youtube.com/watch?v=oCi0RHLrauU

Hogy megértsük az ember mivoltát és annak isteni természetét, mindenféleképp meg kell őt nyúzni mindenféle emberi konvekcionális elemtől. Leginkább azt a hártyát kell lenyúzni a tudatról elsősorban, melyet az ébernek észlelt elmében erkölcsként s társadalmi formaként, amolyan morális korlátként állít fel a psziché a neurotikus meghasadás védelmében. Azonban, ha teljes mértékben ismerni akarjuk az ember természetének lényegét, felül kell emelkednünk minden vélt normalitástól, -hiszen ember emberről nem alkothat-s az elme korlátait meg kell ölnünk, a fejlődés érdekében. Ez azt jelenti, hogy barbarizálni kell magunkat az erőfeszítések által, amelyek erőszak révén- intuitív sokkolás reflekciójaként- aktivizálni képesek a komplexusok ingerküszöbét: mondhatni elmeállapotunk eddig normálisnak tartott állapotát be kell áldoznunk a társadalmi pozíciót tekintve; tehát bármilyen áron el kell érnünk azt az állapotot, amely képes félrelökni magát az embert, s annak minden eszközét, hogy a tudattalan megnyilvánulhasson az eszköz általi formációkban. (Korábban -mondhatjuk majdnem szó szerint- erre szolgáltak a rítusok, amellett, hogy a bűntudatot egyetemesítették és szentesítették egy transzcendens tapasztalat által, s funkcionáltak öngyógyító jelenségeként a tudattalan, a tudat, az elme és a psziché különálló világainak határain.)
Az ősi civilizációk- azok a nyílt intuitív- elme szintjén ösztönös megnyilvánulások,- amelyek a mai társadalomban abszolút hanyatlónak vannak értelmeztetve és szimbolizáltatva- (u.i.: Szándékosan! Ezzel az eszközzel élve olyan neurotikus állapotot idézhetünk elő akarva, amellyel a szellem állapota tudatmódosítással azonosul, tehát a manipulációnak méltányosan kedvező környezetet teremt, valamint észre nem vehető bogarak kedvező helyéül szimpatizál az emberben az eredő önzőség, csak jelen esetben negatívként telítve, valamint torzított jelentéssel asszociálva....) - az ősi civilizációk - közelebb álltak ahhoz a természetes ellentéthez, melyet a mai kor modernizációja már morális kérdésből adódóan nem hajlandó felismerni és beismerni. Bűnnek érzi önmagát. Bűnnek érzi azt a folyamatot, amelynek útján megismerhetné azt, hogy eredetét tekintve ki ő és milyen a természete. (Következtetésképp hibás a jó-ról, valamint a rossz-ról alkotott fantáziavilága általi képi dekódolása, s megállapítása is melynek gyökere az önvalótól való félelem.)
Ebből a tényszerű jelenség-állapotból feltekintve tisztán láthatjuk és felismerhetjük, hogy a szépség, a shíva és sakti emocionális bindu képe, centrum, valamint a fenséges érzete és az elszörnyülködés jelenléte egységként értelmezhetően jár kéz a kézben: Olyan jelenség tapasztalata ez, mikor az ember olyan határvonalon és küszöbön áll , ahol megismerhet egy jelenséget annak teljes lényegi mivoltában, mondhatni eredő-isteni lényegében. Ez a hatás! Ez az egység! Ez az az érzéklet, amely hatalma alá gyűri a materiális fizika határait- valamint ellentétében, és eredményeképp önmaga paradoxonában legyűri a materiális formáját, s mindazonáltal- ez az energetikai megnyilvánulás a psziché számára egy olyan felfoghatatlan surlódás, hol egy extázisszerű állapotban letekinti a az érzet a formaiságot, (metafizikai objektíven keresztül tekinti a materiális embert, mely nem több, ebből a szempontból nézve, mint egy metafora) s képzi érzékben felettébbvalónak az elmében önnön érzetét, hogy a receptorok által érzékelt meghökkentség elszörnyültséggel, valamint fenségesség ellentétével próbálja "valósággá" alkotni -metaforikusan önvalóját. Így azonosítja a psziché a metaforát- de az elme korlátozottsága okán képtelen emberi pszichével analizálni a jelenség tudattalan mivoltát, s ennek következménye ez a kettős és szélsőséges érzés hol az ambivalencia egysége abszurdan és szürreális módon megnyilvánul az elmében!! A jelenség háttéranyaga az, hogy a tudattalan érzékeivel, komplexusaival, (akár a lélek polipja- s annak szerteágazó csápjai, csak úgy mint az elme idegsejtjei , inzultusban, ) érzékeli a tiszta intuíció általi elektromosságba került valóságot- míg az elme ezt képtelen felfogni. Ugyanakkor ez nem holmi hiányosságként azonosítható, hanem a lélek immunrendszereként, amely önkéntlenül védekezik s kötelességének érzi azt a tényt, hogy funkcióját tekintve demagóg törvénye dekódolni a tudhatatlan elektromosságot, amely villanásszerűen alkotja meg az emberben az érzéklet szimbolikus képét. A mai ember azonban az érzékletet alábecsüli: ez a pillanat nem holmi fantázia, legalábbis nem konyhanyelven vett fantázia. Ez a momentum egy "odi profanum vulgus et arceo" címszóval leírható jelenség.
Tehát a tudattalan nem hajlandósult megnyilvánulni annak az elmei állapotnak, amely ezen a ponton nem emelkedett felül állapotában, Viszont!! míg – a tudattalan, akár a szem, amely ösztönszerű reflexként megalkot az elmében egy fantázia által megvalósulható metaforikus formátumot a jelentésvilág eszközeiben- megalkot egy tudattalan idegsejtjei által érzékelt elektromos rezgéseiből fakadó szimbólumot, mely egy a fantáziában azonosuló, materiális szinten értelmezhető kép. Ezt nevezzük asszociációnak. Sarkítással egy mandala. Akár tudatos, akár tudattalan- Viszont a jelenkor elsőrendű problémája az, mind metafizikailag, mind pszichológiailag, hogy a mai civilizáció számára az asszociáció a tény, s az eredő, míg a természet rendje szerint -amelyet a mai ember bűnnek érez felismerni- ez nem több, mint következmény.
Tekinthetjük ezt társadalmi ferdítésnek és önkényes lustaságnak egyaránt, mindazonáltal a lényegen nem változtat- az extázis olyan formáját ölti magára a jelen kor jelentésvilága, hol kívülállóként tud csak azonosulni egy olyan ölvalójával, amellyel szeretne, de képtelen azonosulni, amelyet érzékel, de nem ő, amely él benne, de elméjében nem hajlandó éltetni, hisz szimbólumaiban módosított és eltérettetett, amelyet remél, de nem mer látni: amely olyan valaki, akiről tudja, hogy él, de megöltek már réges-régen őbenne és erről nem hajlandó tudomást szerezni akkor sem, ha az áldozatot más ölte meg, mégis gyilkossá válik cinkosságával. Ezt semmiért sem hajlandó felismerni: Itt érhető tetten a lustaság szenvedélye amely a mai korban szenzációs élvezetként van jelen a társadalom néplelkében. Miért is akarná felismerni önnön természetét? hisz a tudat is épp úgy megölné őt azáltal, hogy kiemelné őt az elme morálisan leírt normál állapotából. A tudatlanságból.

Szeretni engem hálátlan feladat,
S néha arcomon a csúf gondolatok
összegyűrik majd szép világodat,
Ahogy egy sötét éjszakán tud
összegubózni a valóság a fotelbe:
Az árnyék sötétje betakarja,
s félhomályával torzítja élét...
llyen, amikor te szeretsz:
szebb a napjaim nehezénél.
De engem nehéz feladat szeretni;
Lesz, hogy minden áldott reggeled
azzal tölti majd el kávéspoharát,
hogy tágas, gótikus galériánk
falairól kiválaszd, s leemeld azt az énemet,
akit Ma megfest neked a hangulatom.
De a legnehezebb akkor lesz,
ha körbefog magának a művészet
és torkomnál fojt meg az alkotás!
Elborzadnak bennem akkor a színek:
S felemeli a testemet egy óceán...
Megszürkülök akkor szemeidben,
majd görcsös misztikum leszek,
hogy megfejthesd hirtelen
festménybe zárt szerelmemet.
Ha túl kopár körülöttem
a táj:
életre kelti bennem a sattyadt fantáziát:
Ne szeress hát!
Had faggassam magamban azt a látomást,
Hogy talán azért szeretsz, mert még
mindig nem tudjuk ki vagyok,
s lefoglal elmédben a sok kép,
Amit szemeid tágas termében
önmagamról szana-széthagyok:
Mikor prédája leszek a fájdalmaknak,
és a szörnyű kéj mozgat, a kattant látomás....
Ujjaim között fegyverként a lelkem,
s isten kontúrja szemem előtt felmereng:
hogy legyőzzem saját magamat,
de a titok, hogy őt sosem írhatom meg,
lelkemnek sötét és súlyos tartalmat ad:
Le kell győznöm emberi mivoltomat!

Meg kell olykor értenie, annak,
aki engem akar szeretni:
Rongy vagyok ha nem alkotok;
ezért élek és ezerszer meghalok,
és súlyos elmémből diadalmasan feltámadok:...
Majd azután a szörnyen keserves éj után
összefűzöm magunkban az összetartozást.

A sok nyers hús amelyet leszaggattam az elmémről,
s jó kényszerrel lenyeltem, végül megcsömörlött bennem:
Elfeketedik anyatejes szájában az élet
olyan könnyen, ahogy a Nagyságé lett:
Ez az alvadt vér betegsége,
Ez a szégyenné lett szenvedélye,
ez a haláltusája,
ez a mániája és ez a tragédiája.
Ez,

hogy elevenen falná fel az élet zabolázatlan testét,
míg az ész vicsorgó fogaival leráncigálja
csontjairól az erkölcs fehér húsát azért,
hogy elérjen valami megfoghatatlan őrületet,
amelyet isten és az ördög is tálcán nyújt.
Úgy képzeld el, mint egy száműzött éhes farkast,
ki rohan a vesztében vadul s kergeti az idegtépő vágyait
hogy
ráharapjon hidegvérével és
letépje dühével a szőrös izmot,
majd elégedetten elmosolyogja magát
zománcos fogán a vér
mert titkon az abszurd isteni fény
térdre borul az ördög elé:
Halálod és halhatatlanságod a nap,
melyben a gyilkos és az áldozat is te magad vagy..

azon a tiszta napon lesz dicsőséged sírkőre vésve,
azon a téli napon, mikor a hó fehére
tükrözi a fényt, s vakítja a szemeinket a szebb kilátás felé,
hogy ne lássuk:
a holnap napszakában isten sem rajong majd mindenért,
ahol egyedibb őnála az ördög gonoszsága,
s lenyűgözővé válik tiszta szemében zsenialitása
s a valóság ösztönös, vad és kegyetlen iróniája.

Félvállról üzen olykor az arc zsigereinek
rángásaival, hogy a mai gyilkosság szenvedélye
lesz a holnap szégyene, mert
kínok kínja az az éhség
amelyben a megcsömörlött beteg elmében
méreggel itatja a szomjúságot- /és kér még!/
hogy a túltelített létben végül megölhesse önmagát.

De ki érti?
Hogy ülünk a mészárszéken nyughatatlan,
s várjuk az áramütés mámorát,
félve- mert holnap önként
mászunk fel Jézus keresztjére-
s áldozzuk fel magunkat megadóan-
jól tudva,- jár ami a járásért jár,
s megérdemelt ami vár:
Egy szentimentális, elcsüggedt halál.

Csak a senki érti- csak az, aki járja-
vagy percenként pertut iszik a Nagyságossal,
nehogy véget érjen az ő utolsó melódiája,
s meghívja őt is még egy mérgezett pohárra,
hisz Ő nem más, mint a saját, közelgő temetése.

Ez az őrület...Ez a bátrak násza:
istent játszani lucifer oldalán-
Ez a halál tánca-
isten álarcos báljának színpadán-
ez, ez a tiszta, ez a vad, indulatos
és mozdulatlan kín-
amely olyan bódulatosan hideggé lesz
a holnap keresztjén..

Avagy a hétköznapi Isten labirintusa
/"Si latet, ars prodest."/

Hétfőn viccet meséltek nekem
jó kedvükbe voltak az égiek,
egy hét kellett hogy megértsem,
de egy hét és te is megérted,
Csak hallgasd végig!

Hangot adnék a némaságnak,
mégis dicsőbb beszéd a csend
(ezt suttogják a Marslakók odafenn).

Itt a szél belémszeret,
mint a szaturnuszi képzelet:
S a világ széléről a Holdra lök;
s a tébolyult űrben széttörök.
-Milyen hangosak itt a holtak!
Te is hallottad minden szavukat?
kérdezte én a magamtól:
megbolondult az alkimista az aranytól-
nagyobb őrület származhat a napból...

De otthon, a föld csonjára ráhullottak
a hervadt szirmokat eláztatott könnyek - 
egyszerre jönnek: átkozott lakói a földnek. 
Eltemették ők saját magukat-
így büntet egy Jupiteri kárhozat:
Föld forog a Föld körül.
erős irónia- mint az olyan kedd
amely lemészárolja a természetet
s neptunuszt rajzol a papirra,
hogy ráírhassák bolyongó szavaikat 
a fák;
-előző életünkben megismertük 
mi is a szaturnusziak fájó igazát..

A Hold járása változó:
jelentettem ki, mintha hallaná
a sokaság, hogy én most nem hallok semmit.
Levetette fénylő köntösét,
és percre felcsillan a remény:
aranyban izzik az a tenyér,
amely elkap ha elkap,
ha elkap a zuhanás
de aztán erősebb az óceán mélyén a nyomás:
Sok a talán és a ha- 
a Hold járása változó,
-felruházta sok oldalát 
mint csillagképek Duellonát.

Alattad is hét, feletted is még
s középen ti vagytok a szakadék.
A végső 6 rám éjszakánként,
nappal megvitatom magamat:
A hat alma hatalma
megtört szombatra!
Az almafák árnyékában
alkonyatkor megüzente nekik a legszebb:
és ők is elsírták magukat,
De hiába- nem hat szombatra
sötét boszorkányokra-
Freya nemes, isteni könnye.

s aztán mikor elfogy a hold
és elnémul lelkemben minden ami holt:
nevetek végre egyedül egy jót:
ez az amiről a nap szólt!
olyan sok szót hallottam a csendben,
hogy nem hallottam az egész történetet:
Egy-ben-
elbújt a mars a nyelvemben.

A némaság sötétjét 
fényesíti a csend,
szó nélkül mondta-
hallgatni bölcsebb!
Elhittem- hisz az időnél öregebb
s szava az ólomnál nehezebb!
Ő ha eljön, mindent egybeolvaszt,
mint részeg higanydarabokat
az ikrek fényes diadala;
Eggyé vált Istennel Duellona.

13 utat kell megtenni a végső célig! 
A bodzafára esküszöm,
nem vagyok bolond, csak átkozott,
de bennem mindenki hozzászokott.

Aztán mikor végre leesett,
olyan nehezen, ahogy a vasárnap elesett, 
nevetve néztem bele a reménybe-
Ez volt a hét vicce, a szent égbe! 
S mostanra minden viccet félretéve
elárulom milyen isteni a nap fénye!
Annyit kértem- valamit mondj még
s hétszeresen esküszöm 
azt mondta: It's Monday!