Régi

"Mindannyian jól tudjuk, milyen a ragadozó vér. Az Ösztönös Vadászat íze. A kényszer, amely az erekben lobban fel, miután felcsillant szemünkben az éhség. Mikor a vadászat veszedelmes játékától átjárja minden porcikádat az a piszkosul ravasz elemi erő. A kíváncsi kérdések cikázó szikrái, a 'hogyan kapjam el'-ről.... A sejtelemmel fűtött bujkálás ambivalenciája, mikor attól félsz, hogy lebuksz, hogy ölni készülsz. A támadás gondolatától ravaszra húzott mosoly...Az érzések dübörgő lángjai a szívben, az adrenalinná formálódott félelem gyúlékony izgalma... A pusztítás hatalma, a kihívástól édes halhatatlanság érzése, a szenvedély ördögtüze.... A kitépett szív az áldozatból, a halálba belelüktető élet szíve, mint a Te trófeád... A győzelem mámorító drogja, mint lételem. 

'Mindenkinek megvan a maga ellenfele' szokták mondani. Mindenkinek megvan az egyenlő rangú ellenfele, a tükre, az-az egy, akivel épp olyan küzdeni, mint önmagaddal. Aki felett nem győzhetsz, aki feletted nem győzhet. Az elbukom-győzök, élek-halok közötti folytonos ingás....Két egyenlő rangú vadásznál nincs izgalmasabb... S onnanstól, hogy belekóstoltál életed játékába, onnanstól kezdve semmi más nem csillapítja a kiéhezett ösztöneid, semmi más nem kelti fel benned a kíváncsiságot, nem ébreszti fel benned az érdeklődésed, mint az az egyetlen egy. Csak A Te saját és egyetlen, örök-méltó nagybetűs Ellenfeled... A rád vadászó áldozatod. A vadászó áldozat kontra A vadászó áldozat… Hedonista játék az örök körforgás dimenziójában... Drogból a Heroin… Két mazochista, öngyötrő állat… Időtlenül-halhatatlanul-elválaszthatatlanul. De itt már nem a győzelem az, amely éltet. Hanem maga a játék. A szinten tartott játék. Az ellenfeled lesz a te lételemed. Ő fogja jelenteni benned az életet. A szíved magja, mely Az Élet izzó vérét lükteti beléd, erő formájában, vele lesz egyenlő.

De egy szelídre intett farkas, kinek marja szívét a vadászat utáni éhség...Kinek kopott szemei rácsa mögül tombol a vadság üvöltő sikolya, a legveszélyesebb és kiszámíthatatlanabb az összes közül. Egy farkas soha nem lehet szelíd. A Vér Nem Válik Vízzé. Egy szelíd farkas...Akár a kalitkában fogságba esett szabad-lelkű madár. Repülnie kell. Vadásznia kell. Játszania kell. Pusztítania kell. Ölnie kell…. Élnie!

De a csend... Legyengít. A semlegesség, a Semmi…Legyengíti a legerősebbet is. Az éhség...Elszívja minden erőd. A gyengeség pedig halálhoz vezet. S a halál csendje...A halál sikolya... A halál peremén egyensúlyozni, mikor lábaink a gyengeségtől inog....A legnehezebb. Ettől válik a legveszélyesebbé az összes közül. Mert még ő maga sem tudja, ha térdeire zuhan erőtlen lábairól, a határ melyik oldalára zuhan. Bekapcsol e benne az életért küzdő védő-reflex utolsó lüktetéséből, járkál e benne időzített bomba, vagy némán minden erejéből egyszerűen magába fullad. Ki ragadozónak született, szelídre nevelve egyszerűen nem élhet. Szelíd-ragadozó...Nem csak képtelenség, önmagával sem kompatibilis. Ha már elviselhetetlen, határvonalhoz vezet...S az mindig vízválasztó. Egy határ mindig döntés. Ha az éhség szükséggé alakul, az előbb-utóbb támadásra késztet, vagy elpusztít. S ha támadsz, nem kizárt, hogy az élet csillogásától megvakulva beleharapsz abba, akit magadnál is jobban szeretsz. Akkor viszont jobb, ha inkább meghalsz. S kétségbeesetten keresgélek morfium után, hátha húzhatnám még az időt... De a probléma ott kezdődik, hogy bennem a hedonizmus belekóstolt már a saját vérére kevert heroinjába. Én meg azért haldoklom az éhségtől, mert rehabra küldtek.

Két választás marad, ha nem kapok.. 

Meghalok...Vagy meghalok. 

Nem tudok úgy élni, aki nem vagyok. 

Bárány bőrbe bújni,

mikor farkas vagyok.

Vagy, nem vagy.

Vagyok, nem vagyok.