Queenie

DD.HindiZahra•  2023. június 28. 10:11

Esemény horizont

[Itt is itthagyom]

Chapter I.


"Ugye nem....Ugye....ugye nem....?" Mormolódik az agyam fülében az olvasott mondat után a hanglejtés, amit olyan jól ismerek. Mondhatni, ez volt az utolsó mondat. Hosszú idő legfrissebb, legutóbbi mondata, egy letűnt kor végmondata. De mégis, valahol, valahol egy sarkatlan kör felszínén mégiscsak az első szöglet amin megakadtam. Ez a borzasztó szerv a koponyacsonton belül máris szétkapja a lélek nyelvtani szerkezetét. Bogozza, hámozza, keresi, ízlelgeti, köpködi, vitára sarkall. Mint a száraz szivacs, szívja befelé az adatot. Itt ez a szó, az Ugye- és hallom ahogy a hangfelszínen úgy siklik a szó, ahogyan a töltésoldalról térdigérő hóban csúszkálnak le szánkóval a gyerekek, és épp olyan csontbamaró is a hirtelen felismerés ami az ismert dallam deja vu érzetéből eredt. Aztán utoléri a képzeletem hangbefogadásának horizontját a hang mélysége, melegsége, érdessége és bársonyossága- a régmúlt ismerős érzet forró, habos fürdőként ölel át... "Ugye...ugye nem?" És elmosolyodom, köszönök neki, ezer éve! Miközben az ellentétes oldalon éppen úgy hat, mintha egy óriási, készülő vihar huzata hirtelen kicsapná az összes zárt ajtót és ablakot a házban- késő.


Visszhangzik és mozog a gondolat, ide-oda cikáz az idő illúzionikus hurkaiban, mint egy szűnni nem akaró, tikkelő idegszál a szemgolyóm sejtfalán. Rángatózó, nyüves pókháló. Elmémben az emlékezés, a többed arcú karakter sugdolózik, megannyi formában és aspektuson át, hol így, hol úgy, de végtére is, a személye kiszámíthatatlan. Olykor, főként a nappali természete olyan jellegű, mint egy könnyed délutáni teázás holmi felszínes csevellyel spékelve, mondjuk az időjárásról, vagy, hogy messze innét miféle háború dúl. Ám azon kívül, hogy ki-be szaladjál a fülkagylóban, vagy ráül a jelenléte az ember szájára- könnyed, önfeledt mosolyra húzva azt, vagy egy vállvonott hümmögésre lankítva, nagyon nem forgatja át a tengely epicentrumát. Ám ez a felszínen lebegő, súlytalan történés, törékeny szárnycsapás, ez a kétnyelvű kígyó a világ másik végén megrengeti a föld alapjait, hogy a keletkezett résekben magjáig szálljon. Ilyenkor még csak felidéz, kibont egy képet, meglebegtet egy foszlányt, elhinti az apró szövedékdarabokat. Ebben a nap melengedte, langyosvizes lobogási szakban nem érzékelhető az az intenzív vákumhatás amellyel a bedobott képi formák az agy megfeneklett mélyén a későbbiek folyamán iszonyú erővel mozgásba lendülnek és hatni fognak. Nem, semmi esetre sem, ilyenkor ez még maximum csak sejtés. Pedig, valahol, egy másik valóság szívében beindul a szerkezet, lendül az inga és fordul a tengely.

Ez a kedves, felszínes barát, az antigravitált érzetkeltés után, mihelyst az elillan, átalakul valami olyan szörnyeteggé, aminek súlya van. Az arca komorabb és testesebb, szigorúbb és vonzóbb. És ez a súly magnetizál, dagad, darál, emészt, éhezik, növekszik, és egyre csak kerekedik. Így esett, hogy az emlékezést estére immár én magam hívtam vendégül, leültetvén őt a kerekasztal fő-fő, tekintélyesek számára fentartott szószékéhez:


-Mesélj, kedves barátom, mesélj!


Elhallgattam, és nagy szemekkel néztem rá, hogy érezze jelenlétemben a fontoskodást, kiváltképp annak az ellentétnek élesítése céljából, amely tökéletesen vonzza a fontoskodókat. A nagyratartás. A tisztelet, az elismerés, a titkok minden tudója! Bort öntök a poharába, az atmoszféra szeszes, spicces, huncut és kacérkodó. Ártatlan és naív, de főként ártatlan.


Elsőnek eleivel vonakodóan fedte fel mivoltát, bogozta rétegzett palástjait, kortyolgatta borát, forgatta a szájában, így hatván a szemembe zárt, immáron fel-fel szakadozó kábulatra. Ahogy ő vetkőzött, úgy haladt s kúszott bennem egyre mélyebbre, egészen a képzelettől a megrészegült nosztalgiának melegágyáig. A valóság ráncai körülöttünk torzulónak tetszett, az álmok horizontját karcolgatva haladtunk lassanként az álmodásig. Végtelen időbe telt az éj sejtelme alatt ugyanazt az utat megtennünk, amely egy arcával, egy aspektusával korábban egy szempillantás alatt megtehető út volt. A feszült várakozásban míg tűrni tudtam, hogy kibontakozhasson nekem végre, addig körülöttünk az atmoszféra spicces hangulatának nehézkes súlyt adott az inga lassú, ám annál komótosabb hullámverései. Testes vágyódássá alakult formája előttem, mélyebb és mélyebb hasadékokat szántva a lélek felszínébe. A nappali zajongás, az az esztelen és féktelen szeleburdiság az esti csendben megtorpan, elidegenedik hirtelen és olyan zúgássá alakul némasága a fülek belsejében, mint mikor gyermekek hallgatják a tenger zsörtölődését a kagyló kemény, csavaros mélyéből. Ezen a ponton, ezen a küszöbön az a kezdeti ártatlanság álszentté alakul, a huncutság komolyabb vágyakká, a kérés kívánsággá, a vágyódás akarássá. A valóság pedig, a józanság, valami egészen mássá: az elme több tekintetben szédülni kezd- ismét késő.


Ilyenkor még visszatekinthetünk és kellő fegyelemmel felfigyelhetünk az ébrenlét vészkongató jelzéseire, mely tudomásul kívánja adni, az emlékezés ezen arculata veszélyes. Rendszerint olyan csendülés ez, olyan fehér zaj, amelyet a lelkünk kiszűr a felfogni akarásból annak érdekében, hogy megmártózhasson a negédes álmok ölelésében. 


Boncolgatni kezdtük hát, előröl vettük az eldobott foszlányt: az az ismerős, elterülő bársonyos hang, mostmár emlékezvén az érintés, vagy mondhatni akarással társult megragadás érzésével. Gyengédnek gyenge, de nem erőtlen- mindenképpen sajátos, az elmosódott foszlányokon keresztül, utólag, tisztán látom, nem volt hasonló. "Ugye nem...?" 


Visszhangzik, és cikázik, tikkel, felsérti a gondolataim bőrét, megtölti hanggal a fülem, ezután hirtelen minden kincseim közül kifoszt. Az a mélyről jövő nevetés... Megfeledkeztem róla, de jól ismerem minden szintű jelentését. Az éterbe súgott szavak eljöttek értem.


Messzebbi, távoli idők ám annál zsigeribb hangjai voltak ezek, kaotikus felismerésekkel, a hiányérzet felszakításával, teljes érthetetlenséget itthagyva a nyakamra sózva. Igen, késő.


Mostmár nem játszom, mostantól nem érek rá arra, hogy lassú, apró lépésekben zajló flörtjeim legyenek az Emlékekkel. Ápolhatunk közvetlen viszonyt, de, ha úgy tetszik, meg is mondom, melyekről, hogyan, meddig miként mesélj. Mostmár azthiszem, követelek, és hallom, rendkívül tisztán cseng a fülemben, ahogy sejtelmesen rám szólsz, mielőtt megadom magam: "Ugye nem....Ugye....ugye nem..."



(Folytatjuk)

DD.HindiZahra•  2023. június 27. 13:22

10év

Kerek tíz éve használom a poet-ot... úgy döntöttem zárok egy korszakot, és 

https://poet.hu/tag/DuplaDe

Itt folytatom tovább 🙃 talán ideje a gyakorló fázist lezárni és elővenni valami mást. Innen csak 1-2 tartalmat viszek át, olyanokat, amik már kialakult személyiségemmel is azonosak. 

DD.HindiZahra•  2023. június 16. 16:47

Régi

"Mindannyian jól tudjuk, milyen a ragadozó vér. Az Ösztönös Vadászat íze. A kényszer, amely az erekben lobban fel, miután felcsillant szemünkben az éhség. Mikor a vadászat veszedelmes játékától átjárja minden porcikádat az a piszkosul ravasz elemi erő. A kíváncsi kérdések cikázó szikrái, a 'hogyan kapjam el'-ről.... A sejtelemmel fűtött bujkálás ambivalenciája, mikor attól félsz, hogy lebuksz, hogy ölni készülsz. A támadás gondolatától ravaszra húzott mosoly...Az érzések dübörgő lángjai a szívben, az adrenalinná formálódott félelem gyúlékony izgalma... A pusztítás hatalma, a kihívástól édes halhatatlanság érzése, a szenvedély ördögtüze.... A kitépett szív az áldozatból, a halálba belelüktető élet szíve, mint a Te trófeád... A győzelem mámorító drogja, mint lételem. 

'Mindenkinek megvan a maga ellenfele' szokták mondani. Mindenkinek megvan az egyenlő rangú ellenfele, a tükre, az-az egy, akivel épp olyan küzdeni, mint önmagaddal. Aki felett nem győzhetsz, aki feletted nem győzhet. Az elbukom-győzök, élek-halok közötti folytonos ingás....Két egyenlő rangú vadásznál nincs izgalmasabb... S onnanstól, hogy belekóstoltál életed játékába, onnanstól kezdve semmi más nem csillapítja a kiéhezett ösztöneid, semmi más nem kelti fel benned a kíváncsiságot, nem ébreszti fel benned az érdeklődésed, mint az az egyetlen egy. Csak A Te saját és egyetlen, örök-méltó nagybetűs Ellenfeled... A rád vadászó áldozatod. A vadászó áldozat kontra A vadászó áldozat… Hedonista játék az örök körforgás dimenziójában... Drogból a Heroin… Két mazochista, öngyötrő állat… Időtlenül-halhatatlanul-elválaszthatatlanul. De itt már nem a győzelem az, amely éltet. Hanem maga a játék. A szinten tartott játék. Az ellenfeled lesz a te lételemed. Ő fogja jelenteni benned az életet. A szíved magja, mely Az Élet izzó vérét lükteti beléd, erő formájában, vele lesz egyenlő.

De egy szelídre intett farkas, kinek marja szívét a vadászat utáni éhség...Kinek kopott szemei rácsa mögül tombol a vadság üvöltő sikolya, a legveszélyesebb és kiszámíthatatlanabb az összes közül. Egy farkas soha nem lehet szelíd. A Vér Nem Válik Vízzé. Egy szelíd farkas...Akár a kalitkában fogságba esett szabad-lelkű madár. Repülnie kell. Vadásznia kell. Játszania kell. Pusztítania kell. Ölnie kell…. Élnie!

De a csend... Legyengít. A semlegesség, a Semmi…Legyengíti a legerősebbet is. Az éhség...Elszívja minden erőd. A gyengeség pedig halálhoz vezet. S a halál csendje...A halál sikolya... A halál peremén egyensúlyozni, mikor lábaink a gyengeségtől inog....A legnehezebb. Ettől válik a legveszélyesebbé az összes közül. Mert még ő maga sem tudja, ha térdeire zuhan erőtlen lábairól, a határ melyik oldalára zuhan. Bekapcsol e benne az életért küzdő védő-reflex utolsó lüktetéséből, járkál e benne időzített bomba, vagy némán minden erejéből egyszerűen magába fullad. Ki ragadozónak született, szelídre nevelve egyszerűen nem élhet. Szelíd-ragadozó...Nem csak képtelenség, önmagával sem kompatibilis. Ha már elviselhetetlen, határvonalhoz vezet...S az mindig vízválasztó. Egy határ mindig döntés. Ha az éhség szükséggé alakul, az előbb-utóbb támadásra késztet, vagy elpusztít. S ha támadsz, nem kizárt, hogy az élet csillogásától megvakulva beleharapsz abba, akit magadnál is jobban szeretsz. Akkor viszont jobb, ha inkább meghalsz. S kétségbeesetten keresgélek morfium után, hátha húzhatnám még az időt... De a probléma ott kezdődik, hogy bennem a hedonizmus belekóstolt már a saját vérére kevert heroinjába. Én meg azért haldoklom az éhségtől, mert rehabra küldtek.

Két választás marad, ha nem kapok.. 

Meghalok...Vagy meghalok. 

Nem tudok úgy élni, aki nem vagyok. 

Bárány bőrbe bújni,

mikor farkas vagyok.

Vagy, nem vagy.

Vagyok, nem vagyok.


DD.HindiZahra•  2023. június 16. 15:50

Régi

A tükör előtt állva bámulom magamat… Lezuhan rám az este, körülölel éjfekete szíve, de a szemeimben mégis fény az, mely életre gyúl. A mennyezetről lógó lámpa ostromolja a sötétséget, nappalt hazudva magának, mintha mégsem volna éjjel… de a tükörben egészen másképp látszódik a valóság.. A fürdőszoba fényben úszik, de én érzem a körülölelő sötétséget. Érzem, hogy a fények, a világosság, amely bőrömet ölelve töri, érzem, hogy mindez hazugság, egy olcsó álca…Nem érzem a világosság életét mélyen magamban. Nézem a tükörben a szemeimet, s épp úgy mutatkozik az ezüstből húzott ridegségben az ellentét, ahogyan a világot érzem. A tükörben ez a világ, mi itt világosnak látszik, ott épp oly sötét, ahogy a zsigereim érzékeiben. A szemeimet körülöleli a sötétség, középpontjában fényt gyúlva, mint éjszakára oltott villany. De ez a fény nem a világosság éke. Ez a sötétség koronája. Ki vagyok én, az üvegen túl? Ki vagyok az ellentétes világ valóságában? A csontjaimra omlott bőr, s a frissen festett arcomból mennyi valósága van annak, hogy ki vagyok? Kontyba húzott hajamnak mi köze van hozzám? Arcomat ki szabta rám, milyen igazság szerint? Azonos volnék azzal? Szemeimből látva tükörben a világot, látva önmagam egészét…mintha idegen volna az anyag, a test…Ki vagyok, és hol? Hol vagyok igaz, itt, vagy a tükörben? Én nézek rá, vagy ő rám? Egyek volnánk, vagy egyikőnk sem létezik? Vagy azok volnánk, mely összeköt, az a megfoghatatlanság, mely fonálként köti össze a két világ megtestesült illúzióját? Nem érzem a tükörképét magamnak. Az nem lehetek én. Nem állhatok meg ott, nem állhatok meg a fizika küszöbén…Hogy volnék anyag, milyen racionális érv alapján volnék anyag, ha meg sem tudom fogni saját hasonmásom? Hol létezik fizikai valóság a tükör dobbanatlan szívében?...A saját szemeimbe bámulok bele, magamból egy olyan arcba belehidalva, melynek bőre valótlan. Élettelen. Csak egyetlen részében van élet. Abban a misztikumban, mely kapocsként húz a két világon át, s fölé. Csak egyetlen anyagtalanság lehet igaz belőlem. Az a dimenzió, mely szemeimmel tesz fel kérdéseket, a vélt valóság illúzióját rombolva, hogy érzésben válaszoljon igazságokat abból a világból. Kérdéseket, amelyek túljutnak az üvegen, a vélt valóságon, illúziókon, némán, érzéssel, testetlenné vetkőztetve engem, hogy önmagában legyek én. Mégis miféle emberfelettiség bújik ki belém szemeimből? Miféle igazságot szolgál bennem a dimenzió kapuja? Miféle irreális valóság tesz inkompatibilissá önmagammal? 

/Dupladé-részlet/

DD.HindiZahra•  2023. június 16. 15:48

Régi

....ott ült a régi faház romjai mellett bámulva mindazt, ami rég elveszett: a gyerekkora felhőtlen boldogságát. Mintha a sötétség és a köd, a fák között filmet vetített volna ki elé: Hallotta a barátai nevetését, látta a lovát, akin reményeivel együtt vágtázott- látta maga előtt, és olyan tisztán, mintha életet lehelt volna arcából az emlék- és a kutyáját, aki egyedüliként ismerte minden szomorúságát. Az is meghalt- milyen régen már...A paradoxon jelenség, miszerint szem előtt egy letűnt kor, és a kézzel fogható fényévnyi távolság... Eltelt az óta több mint tizenhat év, de úgy érezte, mintha érzelmei megragadtak volna azon a gyermeki és fejletlen szinten, mint mikor legelőször megtudta, milyen érzés is az a bánat. Az érzelmek talán immunisak a fejlődésre? Akkor jött ki ide először- mégis akkor még –visszagondolva- az a bánat milyen egy boldog bánat volt. Persze akkor még ezt nem tudhatta, -hisz vakította szemei világát a szomorúság fekete terhe - ahogyan azt sem, hogy a mostani bánata is valójában szintén egy gyönyörű boldogság kulcsa, amiért épp a múlthéten fizette ki az utolsó fillért.