storm at the sea
csak Te meg én és a kutyád
El is felejtettem írni: múlt héten újra találkoztam Robival.Bár, nem is volt túlzottan emlékezetes a találkozás.
A Food Truck Shown találkoztunk, és talán még két óra sem volt, amit együtt töltöttünk.
Furcsa volt az egész.
Igazából nem rossz értelemben. Csak éreztem én is, amit Ő korábban írt: messzire kerültünk egymástól. Nagyon, nagyon messzire. És most, mint a Kis herceg és a Róka haladunk újra egymás felé: lassan, apró lépésekkel, minden nap egy kicsivel közelebb ülve egymáshoz.
Múlt héten viszont nem találkoztam Vele. Vagyis nyilván de, voltunk együtt iszogatni egyik este - azzal a társasággal, ahová Őáltala kerültem be, de már Őnélküle is része vagyok. Csak nem találkoztunk kettesben. Nem jött össze...
Borzasztóan érzem a hiányát. Most jobban, mint a Robiét.
Ahogy Robitól az elmúlt időszakban eltávolodtam, úgy kerültem Hozzá annál közelebb. És tudom, hogy Ő is hozzám.
Tegnap egy barátjával töltöttem az estét. Elejtett pár megjegzést arról, hogyan nyilatkozik Ő rólam. Csak pár szót, amelyek egyszerre melengették fel a szívemet, ugyanakkor borzalmas fájdalmat okoznak. Mert tudom, milyen érzelmek vannak mögötte...
Ebben a percben semmire nem vágyom jobban, mint hogy a karjába vegyen, hogy magamba szívhassam az illatát.... a csókjára gondolok, a széles vállára, amiben olyan jó megkapaszkodni, a kezére, amivel olyan jól birtokba tud venni...
Nem tudom, mi lesz így ebből. Belőlünk. Robiból. Mindenből...
szívtörés
Ma Damian volt a vigaszom.
A nagybetűs Vele töltöttem a délutánt.
Annyira aranyos mostanában. Rengeteget törődik velem. Próbál segíteni, ahol tud. Ott is, ahol nem.
És közben mikor nagyritkán kettesben vagyunk Nála, úgy csókol, mint korábban soha.
Ma újra elkezdte a régi nótát: hamarosan abba kell hagynunk ezt a játékot. Nem lenne szabad ezt csinálnunk. Hiszen így Ő sem fog soha rendes kapcsolat után nézni.
Ő is érzi, hogy velem ez sokkal, sokkal több, mint aminek mindketten szeretnénk, hogy legyen.
És mindketten tovább hazudunk még egy kicsit, hogy halogassuk azt a napot, mikor tényleg abba kell hagynunk. Mert abba kell hagynunk, hiszen tudjuk, hogy ez nem vezet sehova...
Ő már elmúlt harminc. Családot akar. Feleséget, gyerkőcöt. Nemigen költözne máshova. Elégedett itt az életével. Persze, jó néha kirucanni a haverokkal, pár napra Amszterdamba, vagy éppen ahova... de ennyi.
Én ezt az életet egyszer már magam mögött hagytam. Én látni akarom az egész világot. És megváltoztatni. Vagy legalább megpróbálni.
Robi meg... itthon van már, de még mindig alig tudok róla bármit. Nem keres. Nem ír. Egyszerűen felszívódott az életemből. Mondván, hamarosan keres. Hát, a hamarosan elég relatív....
Őrá nem lehet számítani. Fáj nekem, hogy ennyire semmibe vesz.
Jó, tudom, ez egyáltalán nem biztos. De akkor is fáj, hogy ennyire nem érdekli, hogy bánt. Bánt azzal, amit tesz. Vagy esetünkben nem tesz. És eszébe sem jut, hogy ez nekem rossz.
Röviden így foglaltam össze az életem Damiannek: két férfi van az életemben, aki igazán fontos nekem.
Az egyik szívesen élne velem - csak nem azt az életet, amire én vágyom.
A másik pontosan arra az életre vágyik, mint én - csak ő pont nem velem...
május 27. volt - és azóta is igaz....
Minél többet vagyok Veled, annál inkább szükségem van Rád.
Olyan vagy nekem, mint a drog: minden egyes adag után többre van szükségem, hogy kielégítse a szükségeleteimet. És ez a kielégülés nem tart sokáig. Mindig többet akarok.
És minél többször találkozunk, annál inkább terhesnek érzem a többi ember társaságát.Fáraszt a korlátoltságuk, hogy milyen szűk szemüvegen keresztül látják világot.Hogy mennyire nincsenek nyitottsággal a valóban érdekes dolgok felé.
Veled úgy lehet beszélgetni, mint senki mással. Tényleg tabuk nélkül. Szeretem, hogy bármit kimondasz, ami eszedbe jut. Legyen az akár egy megjegyzés, vagy a legvéletlenszerűbb kérdés, ami épp átsuhant az agyadon. És ugyanezt én is megtehetem. És nem kell magyarázkodnunk, hogy ez most miért és hogyan jutott eszünkbe. Mert ez igazán nem érdekes.Eszünkre jutott, és itt vagyunk egymásnak, hogy beszéljünk róla. Korlátok nélkül. Félreértések és kínos pillanatok nélkül.
Bármit mondhatok Neked, és tudom, nem fogod rossz néven venni. Még akkor sem, ha nem értesz egyet velem. Hanem inkább próbálsz megérteni.
Sosem tapasztaltam még ezt senkivel. Éreztem a hiányát, pedig nem is tudtam, mi az, ami valójában hiányzik.Viszont most, hogy már tudom, nem akarok enélkül élni. Függőd lettem, és mint a drogos, hajlandó vagyok bármire, csak hogy megkapjam az adagomat.
Nevelőszülő kerestetik!
Végre megtört a jég.
Ma végre tudtam egy kicsit sírni. Egy kis sírás tényleg mindig jót tesz. Kiengedi a feszültséget. Tisztítja a fejet.
Kicsit most is jobban érzem magam tőle.
Pórbáltam kicsit jobban figyelni magamra az elmúlt napokban. Miért fáj ez ilyen nagyon? Miért visel meg ennyire?
Nem a a munkahely váltásról van szó. Nyilván az sem mellékes, hiszen szerettem csinálni azt, amiért eddig fizettek. De tudom, hogy máshol is meg fogom találni a munkámban azt, amit tudok élvezni.
Ami fáj, az a hazugságok.
Csalódott vagyok. Mint talán még soha. Elhittem azt, amit mindenki - hogy ez egy vizsga. Egy lehetőség, hogy bizonyítsak. Hogy megmutassam, mennyire jó vagyok.
De nem. Ez már nyilvánvalóan jó ideje el van döntve.
Elhúzták a mézes madzagot. És nem csak énelőttem. Mindenki bekajálta. Mindneki elhitte, hogy ez a szándék. Biztosak voltak benne. Ahogy én is. És ami még rosszabb: hogy számomra azért nincs hely, mert visszajön valaki, egy nemlétező, most neki kitalált, kamu pozícióba... és ezért nem maradhat az az ember, aki három területet vitt párhuzamosan. Akire mindig, mindenki számíthatott. Akit mindenki szeret.
És ez az, ami a legfájdalmasabb.
Az elmúlt napokban nagyon sokszor hallottam ugyanazt: sajnálom, nem hiszem el, nem értem, hihetetlen... és hiányozni fogsz.
Ez fáj legjobban. Hogy kiszakítanak egy olyan közegből, ahol tudom, hogy szeretnek. Ahol megérzik a hiányomat. És akik nekem is borasztóan fognak hiányozni.
Az együtt eltöltött ebédszünetekre gondolok, amikor kicsit mindenki elengedi a munkát és felszabadultan tud nevetni.
A fáradt péntek délutánokra, amikor már tényleg csak azt várjuk, hogy teljen el a munkaidő, és mehessünk végre haza...
A késő éjjelekre, amikor egy-egy esemény előtt még a legutolsó utáni pillanatban is dolgoztunk - de sosem voltunk egyedül. Kitartottunk egymás mellett, és nem mentünk haza addig, amíg mind haza nem tudtunk menni. Nem hagyunk hátra embert...
Hazavittük egymást. Vigyáztunk egymásra. Etettük egymást. Néha szó szerint. És számíthattunk egymásra...
Az együtt tölött két évre gondolok. A sírva nevetésekre és a nevetve sírásokra. A kihívásokra és megpróbáltatásokra. Az együtt elért eredményekre és az együtt elfogyasztott sörökre. A bundáskenyér-meetingekre.
Arra gondolok, mikor tavaly októberben a meglepetés reggeli miatt Noémivel hétfő hajnal négykor már a süteményeket pakoltuk a bejáratokhoz. Amikor Vikivel és Ágicával májusban este tizenegykor a földön gubbasztva még a kelléklistát ellenőriztük, hogy biztosan mindent bedobozoltunk-e. Amikor két éve októberben, az első rendezvényem előtt Tomival éjfélig voltunk bent az irodában az utolsó simításokat végezni a management videón - és kifelé menet Tomi megijedt a saját tükörképétől az ajtóban. Istenem, mennyire kimerültek voltunk akkor is... és az nekem még csak a kezdet volt.
Arra gondolok, mikor májusban a verseny második estéjén Noémiék után átmentem a Lovardába. Noémi meglátott, odamentünk egymáshoz a folyosón, átöleltük egymást, ráborult a vállamra és annyit suttogott: végre itt vagy...
Ők nekem nem csak a kollégáim. Ők a családom lettek.
Az elmúlt két évben volt olyan időszak, amikor több időt töltöttem Velük, mint nélkülük. És mindig számíthattunk egymásra. Még akkor is, ha éppen előtte fasírtban voltunk. A sértődöttség, a nézeteltérések sosem álltak közénk. Túl tudtunk lenni sok szar helyzeten. És tudtunk egymásnak megbocsátani.
Tudom, hogy aki igazán fontos, azt nem fogom elveszíteni. De egy kicsit mégis elveszítek Belőlük.
Árvának érzem magam Nélkülük.
Kellemes hétvégét!
Még nem tudom eldönteni, mit érzek.
Pedig számíthattam erre. Féltem is tőle, de mégsem hittem igazán, hogy bekövetkezik.Tudtam jól, hogy a gyakornoki szerződésem hamarosan lejár, s hallgatói jogviszony nélkül ebben a minőségben nem tudnak tovább foglalkoztatni - munkatársi pozíció pedig nincs nyitott.Valahogy mégis reméltem, hogy vagyok annyira fontos a főnökeimnek, hogy megoldják valahogy. Hiszen volt már rá példa... igaz, nem sok.
De mutass nekem csak még egy embert, aki három pozícióban helytáll párhuzamosan.Aki képes arra, hogy a saját rendezvényét megszervezze, megcsinálja hozzá az összes kreatív és grafikai anyagot, koordinálja az eseményt és közben még fotózza is. Csak egy ilyet mutass nekem, és elhiszem, hogy nem érek annyit, mint amennyit hiszem, hogy érek.
Nagyképűség, tudom.Számítanom kellett volna rá, tudom.
Mégis...
A többiek is megdöbbentek. Erre tényleg senki nem számított. Mindenki meg volt győződve arról, hogy valahogy kitalálják, hogy tartsanak itt. Mindenki - és tényleg mindenki - biztos volt benne, hogy lesz megoldás.
Noémi nem akarta elhinni.Ahogy Tomi sem. Őt (mivel egész hónapban házon kívül van) én hívtam fel a hírrel. Azt hitte először, hogy csak szórakozom Vele. Nem akarta elhinni. Hogy ez már tuti. Hogy már nem lehet semmit tenni. Már nem lehet alkudni, lobbizni, tenni, bizonyítani, vagy zsarolni... El van döntve.Szeptember egytől elválnak útjaink.
Egyetlen dolog talán mégis jó ebben.Két embernek mondtam el. Beni és Tomi. És mindketten ugyanúgy reagáltak. Persze az első megdöbbenés és hitetlenkedés után. Ugyanazt a szót használták: megoldjuk.Megoldjuk.
Nem ezért mondtam el Nekik. Mégis, mérhetetlenül jó érzés, hogy a két férfi, akik életem örök toplistájának első ötjében ott vannak, így reagálnak. Ösztönből. Pedig nem tartoznak nekem semmivel. Igazán nem. Egyikük sem. De velem vannak, és tudom, tényleg segíteni fognak. Ha tudnak, és ha hagyom.Ők tényleg minden tőlük telhetőt meg fognak tenni értem.
Robi még nem tudja. Londonban van, Orsival.Kedd óta még csak akkor beszéltünk, ha Ő írt, és akkor is csak pár szót. Megfogadtam, hogy nem fogom keresni ezen a héten, és ehhez tartom is magam. Ő most Orsival van, és én ezt tiszteletben tartom, mert így érzem helyesnek.Majd ha hazajött és találkozunk, Ő is tudni fogja. Addig nem terhelem vele...
Persze, tudom, hogy meg fogom oldani. Talán nem ez a legideálisabb forgatókönyv az életben, amit el tudtam képzelni, de igenis kihozom ebből is a legtöbbet, amit csak lehet.Mert én már csak ilyen vagyok.És igen, tudom, hogy így kell felfognom. Hogy ez jó. Valami új kezdete mindig jó. Rengeteg lehetőségem van, csak meg kell találnom és élnem kell vele. Tudom. De ettől még ez rohadt nehéz. És fáj, mert csalódott vagyok.
Épp tegnap este beszélgettünk Petivel erről. Ő mindig ezzel vígasztal, hogy az Élet arra teszi a nagy terhet, aki elbírja.Hát köszi Élet, köszönöm a bizalmat!
De most már kicsit fáradok... nem lehetne, hogy egy kicsit én is pihenhessek?