storm at the sea

Még csak most mentél el, de máris hiányzol.
Nem jó ez így. Nem szabad.

Tizenegy nap. Ennyit kell kibírnom, míg újra láthatlak.
Mi a fenét fogok addig kezdeni magammal?

Közben az jár a fejemben, hogy Te Ővele leszel. Neked jó lesz. Boldogság, a nagy viszontlátás.
Nem mondom, hogy nem félek ettől. Hogy ez a mi kapcsolatunkra is hatással lesz.


Állj.
Ezt most azonnal kell kiverni a fejemből.


Tegnap beszélgettünk a jövőről. A tervekről. Most már számodra is világos, hogy nem tervezek én sem sokáig egy helyben maradni.
Olyan aranyos voltál, mikor megkérdezted, szólj-e majd, ha már látod az indulását a saját projektednek.
Hát mondhatok én erre nemet?

A világ végére is elmennék Veled. Ez nem is kérdés.

Bár, igazából amúgy is elmennék a világ végére. Csak Veled még jobb lenne... 

Muszáj ezt most leírnom.

Senkinek nem mondhatom el. Mert nincs senki, akiben eléggé bízom, de nem ismeri Őt. Plusz: megígértem Neki.
Nem azért, volt már hogy megszegtem egy Neki tett ígéretet... de épp ezért, ezt most be akarom tartani.


Már megint ez a titok dolog. Nem viselem olyan jól. Pedig ez most egy jó dolog, amit szívesen megosztanék valakivel. Mondjuk jó... relatív.


Tegnap délután átmentem Hozzá. Pár napja már panaszkodott, hogy becsípődött a lapockája edzés után, és megkért - mint szakember - masszírozzam ki. Természetes. Nem is gondolkodtam rajta, csak a költözés miatt nem volt időm/erőm korábban.
Ő többé-kevésbé eddig is tudott Robiról. Ezért sem gondoltam, hogy a fájdalom enyhítésén túl lenne bármi vágya irányomban.


Elég hamar kiderült, hogy már megint túl naiv voltam.


Bár valójában baromi jól esett Vele őszintén beszélgetni. Neki nem kell kertelni, nem kell szépíteni semmit. Ő nem ítél el semmiért, és elég okos, hogy hamar felfogja a dolgokat. Nem érti rosszul, ha nyersen fogalmazok. Nem gondol többet mögé, mint amennyit mondok.


Kitálaltam neki a Robi-sztorit. Kendőzetlenül, kozmetikázás nélkül, egyenesen. Benit is. Az életemet a jelenlegi helyzetemben. És elismerést kaptam cserébe.
Is.


Azt mondta, felnőttem azóta, mióta először Nála jártam. Látok benne némi realitást.


Ezután jött a meglepetés.
Nem azért hívott át, mert nincs más, akivel tölthetné az idejét. Vagy mert nincs senkije, aki kapható lenne egy kis szexre. Azért hívott, mert VELEM akart lenni kicsit.
Természetesen szándékosan próbált bekavarni Balázsnál. Nem mintha szükség lett volna rá... De Ő ezt eddig nem tudhatta. És nem akarta, hogy Balázs véletlenül is megtévesszen. Mert én az Övé vagyok. 


Furcsa volt ezeket a szavakat hallani a szájából. "Nem, te az enyém vagy."
Másfél éve mit meg nem adtam volna ezekért a szavakért... 
Na mindegy.


Végül nem tettem meg.
Büszke is vagyok magamra.


A kapcsolatunk során most először nemet mondtam Neki. És rohadt jól esett. Hogy tudom, képes vagyok rá. Ez sem volt mindig így.


Nem azért nem tettem meg, mert nem volt hozzá kedvem. Az épp lett volna. Meg hát elég meggyőző tud lenni, ha akar... most sem adta fel könnyen.
De furcsa is volt egyben. 
Most Ő volt az, aki szinte könyörgött a szexért. Alkudozott. Elég komolyan.


Nem hittem, hogy valaha ilyen szintre jut a kapcsolatunk. Vagy hogy azt mondja, magáénak akar. Így, hogy két másik fickó is benne van a képben, máris verseny lett belőle. Amit persze Ő akar megnyerni.
És ott van az is, hogy tetszik Neki a szemléletváltás. Az, ahogy most élem az életem, ahogy gondolkodom. Hogy "felnőttem" - ahogy Ő fogalmazott.


Még nem tudom, mihez fogok kezdeni ezzel. De mindenesetre ez is egy érdekes fordulat...

Nagyon... nagyon fájsz most nekem.
Nem hittem, hogy eljön ez a nap. Vagy talán inkább reméltem, hogy nem fog.

Te voltál azon kevés emberek egyike, akikben feltétel nélkül bíztam. Akikre azt hittem, számíthatok. 


Soha, soha nem kértem Tőled semmit.

Vannak dolgok, az ember életében, amiket tervez. Ha nem is tudja pontosan, mikorra vagy hogyan, de halvány elképzelések ülnek valahol mélyen a gonolatok dzsungelének legnagyobb sűrűjében. Tehát nem teljesen idegen a dolog.

Viszont.
Amikor hirtelen előáll egy olyan helyzet, hogy ezt a korábban csak alig elképzelt lépést meg KELL tennie - az nagyon fájdalmas tud lenni.
Ha nem vagy hatással a mikorra, ha nem te döntesz, hanem közlik: figyu, ez van. Na az nagyon szar tud lenni.


Én így vagyok most a költözéssel.


Nyilván tudtam, hogy nem fogok örökké Csillával lakni.
Már csak azért sem, mert ők nyár közepén elhúznak Pestre. De azért azt nem gondoltam, hogy ilyen hamar előáll az a helyzet, hogy nekem is el kell hagynom ezt a lakást.


Nem a máshol lakással van a bajom, természetesen. Az elmúlt években többször költöztem már mint az ismerőseim nagy része egész életében valaha fog. Ettől már nem jövök zavarba.
Még csak arról sincs szó, hogy ne lenne legalább három lehetőség a fejemben, hogy hova mehetnék - mivel idegenekkel újra nem akarok már közös albérletet keresni.


Egyszerűen ez megint egy olyan szituáció, ahol teljes mértékig azt érzem, mintha kirántották volna a lábam alól a talajt.
És igen, a munkában is bizonyítottam már számos alkalommal, hogy alapvetően nyomás alatt tudok a legjobban teljesíteni, ezért nem félek, hogy nem oldom majd meg.


A kérdés csak az: mennyire lesz az majd jó megoldás?

Rájöttem ismét, hogy furán működöm.

Ma volt megint egy nagy beszélgetésünk Robival. Bár többbé-kevésbé tudtam, mit akarok neki mondani, de mikor konkrétan arcba rákérdezett...  nem tudtam Neki határozott választ adni.

Ez már nem először fordult elő velem.

Mármint nem konkrétan Vele szemben, hanem az életemben.
Van egy elképzelés a fejemben, azt hiszem, tudom mit érzek vagy gondolok egy adott személlyel/helyzettel kapcsolatban. Aztán jön mindig az adott Ő egy nagy őszinte bemondással, és egy direkt kérdéssel, és nem tudok rá épkézláb választ adni.

Viszont.

Amint ez a személy már nincs mellettem, máris elindul a gondolat. És nagyon hamar megfogalmazódik.
Persze, nyilván azért, mert már többé nem Őrá kell figyelnem, hanem tudok magamra is.

De fura, hogy ilyenkor viszont nagyon hamar eljutok a válaszhoz.
Általában.

Robival kapcsolatban: természetesen nem gondoltam, hogy azt, ami Orsival közöttük van, csak úgy el fogja dobni értem. Ha így lenne, máris nagyot zsugorodna a szememben.
Viszont azt nem gondoltam, hogy ezzel az ötlettel fog előállni. Erre valóban nem voltam felkészülve.

Viszont akarom.

Hazafelé a buszon válaszoltam Balázsnak. S rá gondolva értettem meg a miértet.
Ő pl. nem tudná jól kezelni, ha azt mondanám Neki, hogy ugyanúgy akarom élni az életem, mint eddig.

Ha akarom, nem írok vissza neki azonnal - mert épp fáradt vagyok, más dolgom van, valakivel vagyok, vagy csak nincs momentán kedvem.
Ha akarom, veszek egy repjegyet, és couchsurf-ölök egy idegen országban egy idegen embernél - akár egy csodálatosan nyitott elméjű, világjáró cseh fiúnál.
Ha akarom, Pesten töltöm a hétvégémet a rég nem látott barátnőmnél - és nem feltétlen számolok be mindenről, hogy hol voltunk és mit csináltunk. Még akkor sem, ha egyébként semmi titkolni való nincs benne.
Ha akarom, akkor beadom a jelentkezésem egy 6 hetes önkéntes projektre - és eltűnök a világ elől, valahová nagyon-nagyon messzire.
Ha akarom, találkozom egy szimpi sráccal - egy kávéra és egy jó beszélgetésre.

Ő pl. ezt nem tudná elfogadni. Nem olyan srácnak ismertem meg.
Ő olyan ember, aki ragaszkodna a hagyományos barát-barátnő szerepekhez. Hogy igazodjunk egymáshoz.

Robi nem. Ő el tudja fogadni ezeket. Sőt, támogat. Menjek, csináljam, éljek. És csak abban igazodunk egymáshoz, hogy próbálunk annyi időt együtt tölteni amennyit lehetséges - úgy, hogy közben minden mást is tiszteletben tartunk.

Én és Ő van a középpontban, hogy külön-külön jól érezzük magunkat az életünkben - egymás mellett, de soha vissza nem fogva egymást.

Ezt akarom.

Nem akarom visszafogni magam. Többé nem. Vele nem. Vele mindent szabad lehet - ha én is ezt akarom.

És ezt akarom.