storm at the sea

Korán keltem. Borzasztó korán. Megígértem Fufunak, hogy bejövök a 7-es busszal. (Reggel 7-kor! Te jó ég, nem vagyok ép...) A könyveinkért kell bemenni a suliba. Remek... Mintha nem lenne éleg, hogy 1-jétől amúgy is szinte minden nap ott fogunk aszalódni...

Óriási sikerrel indul a reggel: már a telefonom második csöngésére kikeltem az ágyból, és eljutottam a fürdőszobáig anélkül, hogy – például – egy rosszul koordinált mozdulattal komolyabb kár tettem volna magamban – nagyon alattomosak tudnak ám lenni ezek a küszöbök, hogy az ajtófélfákat már ne is említsem... (Ezek a kis koszok rendszeresen összeesküsznek ellenem. De tényleg. Igazán nem az én hibám, ők jönnek nekem... Eskü.)

Még időm is maradt, mielőtt el kellett volna indulnom a buszmegállóba. Rendkívül elégedett voltam a teljesítményemmel.

Az elégedettségem rövidesen elpárolgott, mikor kiértem a buszmegbe. Ott ugyanis már állt valaki: egy lány (nem kívánom megnevezni), akit még általánosból ismerek. Évekkel idősebb nálam, úgy 4-5-tel talán, bár nem merném rá a nyakam tenni. Jó ideje együtt jár a szomszédunkban lakó sráccal. Kiscsíííra voltam még, amikor a bátyámmal és vele sokat játszottunk a kertben. Évek óta nem beszéltem vele. Ha találkozunk, köszön, egyébként semmi egyéb kontaktus nincs köztünk. De mióta együtt vannak, ez a lány olyan... nem is tudom, talán a 'lesújtó' jelző illik rá leginkább, ahogy engem méregetni szokott. Egyébként nem igen értem, hogy akadt meg rajta a srác szeme... Az egész kisugárzása... Olyan életunt arckifejezéssel közlekedik állandóan...

Jöjjön már a busz! Nem bírom, pulzálja felém a negatív energiáit...

Ha még egyszer így néz rám... Semmi oka rá! Könyörgöm, találhatna jobb alanyt is, ha már mindenáron féltékenykedni akar valakire!

Léci, léci, léci... Buszocska, gyere már...

Ezt nem lehet bírni ép ésszel. Azt hiszi, nem látom, hogyan mered rám?! Mint egy undok koszra a cipője orrán. Ezt igazán nem érdemlem – mástól se, nem még tőle...

Végre befordult a sarkon a busz. Hallelúja! Már nem sokáig bírtam volna elviselni ezt a cirtomba-harapott-fancsali-pofát anélkül, hogy megjegyzést ne tegyek rá. (Hogy élhet egy lány – sőt, egy fiatal NŐ – ilyen arckifejezéssel bele a világba?!)

Valami tök ismeretlen fazon volt a sofőr. Én legalábbis még sosem láttam ezelőtt. Ő sem engem, mert kérte a diákomat. (Gondolja, hogy majd pont azt a százast fogom elbliccelni?! Akkor már egyáltalán nem kértem volna jegyet sem... Vagy csak buzgómócsingoskodik azzal, hogy ilyen hivatalos... Amatőr... De lehet, hogy nemrég fenyítették be górék. Igazából nem is számít, nem is érdekel.)

Kértem egy diákjegyet az indítóig. Visszakérdezett: - Meddig?

Megismételtem. Beütötte, majd kérte a pént, amit én már jó előre kiszámoltam apróban és ott szorongattam a kezemben – eleve így indultam el otthonról.

Sosem értettem, minek csinálják ezt. Mármint, hogy visszakérdeznek. Úgyis tökmindegy, mit mondok, mert

1. ha már bejövök a városba, úgyis ugyanannyit kell fizetnem, bármeddig is jövök, és ezt ő is tudja;

2. én is tudom ezt, és azt is, hogy ő tudja;

3. ő is tudja, hogy én tudom, és azt is tudja, hogy én tudom, hogy tudja, hogy én ezt tudom.

Akkor kit akarunk átverni?

Lényegtelen.

Különben is utálok buszozni.

Meleg van: télen – nyáron. Büdös van: télen – nyáron. Levegő nincs: télen se – nyáron se.

Kaki.

BARNAAA!

Utálom.

Azt hiszem, ma reggel kissé cinikus a hangulatom...

(mások mondták, én csak formát adtam neki... :] )

Kellemes késő nyári éjszaka volt. Nem hallatszott más zaj, csak a tücskök ciripelése és a levelek susogása, ahogy a balzsamos szellő rezegteti őket a bokrok ágain. Időnként egy bagoly huhogott valahol a távoli fák között, nem messze a patak partján a nádasban pedig békák brekegtek. A domboldalt elárasztotta ezüstös fényével a telihold.

- Gyönyörű az éjszaka! – sóhajtott fel Becky, és táncos léptekkel elindult a halványan kitaposott földúton. – Hát nem, Zsu? – fordult vissza barátnőjéhez.

- De igen. – felelte a lány álmodozó hangon.

- És éppen telihold van! Kész szerencse, így legalább nincs szükségünk lámpákra. Meg különben is, így sokkal hangulatosabb.

- Igen. – sóhajtott mellettem Zsuzsi. Megállt és álmodozva nézte barátnőjét.

Megálltam mellette és kérdőn néztem rá.

- Mi az? – kérdeztem csendesen.

Gergő is megállt mellettünk és Zsuzsira nézett. Ő azonban még mindig nem vette le a szemét Beckyről.

- Csak nézzetek rá. – mondta halkan.

Gergő és én egyszerre néztünk az unokahúgomra. Becky könnyed léptekkel sétált a füves domboldalon, majd egy laposabb részen megállt, széttárta karjait és forogni kezdett. Alakját elárasztotta a telihold ezüstös fénye. Ahogy pörgött, a haja szállt, szálain megcsillant a fény. A szellő felénk sodorta a lágy dallamot, melyet halkan magában énekelt. Varázslatos volt és hihetetlenül szép. Megdobbant a szívem a látványtól. Bár csak egy egyszerű, sötétkék farmer és egy fekete cipzáras pulcsi volt rajta, mégis úgy tetszett, mintha egy igazi boszorkány-rituálé résztvevője volna.

- Annyira gyönyörű. – hallottam Gergő halk suttogását.

- Az. – suttogta Zsuzsi. Ránéztem. Arcán áhítat és tiszta szeretet tükröződött. – És annyira... Elárasztja ez a végtelen erő, sugárzik belőle az élet, és annyira illik hozzá ez a kép, annyira ide illik. Ez az ő világa. Annyira élő, olyan eleven. Minden porcikájában.

Akkor ismét Beckyre emeltem tekintetem, aki közben abbahagyta az éneklést és megállt. Felénk fordult és huncut mosollyal végignézett rajtunk.

- Mi az? – kérdezte. Hangjában nevetés bujkált.

- Gyönyörű vagy. – mondtam mindhármunk helyett. Odalépett mellénk és megfogtam a kezét. – Egyszerűen gyönyörű.

- Ejj, Máté, neked nem Zsut kellene így dicsérgetned? – kérdezte pajkosan, majd cuppanós puszit nyomott az arcomra. – Még a végén féltékeny lesz! – kacsintott rá a lányra.

- Nem leszek, mert kivételesen egyetértek vele. – mondta mosolyogva Zsuzsi. – Bár igaz, néha nekem is mondhatnál hasonlókat!

(...)